Szabad Földműves, 1963. július-december (14. évfolyam, 53-104. szám)
1963-12-01 / 96. szám
Jurij Kazakov KÖNNYŰ ÉLET 4. II. Belép a sötét folyosóra, nekimegy valami vasnak a fal mellett, kitapogatja a kilincset, és benyit az ajtón. Jó öt évvel ezelőtt járt utoljára ezen az állomáson, de amint belép a tágas szobába, látja, hogy itt semmi sem változott. A falon ugyanolyan választási plakátok, menetrendek, felhívások az utazó közönséghez. Az asztalon nagy, sárga uborkák és kenyér... Csak az ügyeletes vasutas új ember; nem néz a belépőre, mérgesen kiáltozik a telefonba. A kályhában nem tudni miért, ég a tűz. A pádon, fejét szerszámtáskájára fektetve egy vasutas alszik. Kinyújtott keze kenőolajtól fénylik feketén. Lábánál kormozva pislog a padlóra állított lámpája. A kályhából áradó nyírfafüst és az izzó vas szaga mahorkával keveredik. Valaki élvezettel, hosszan ásít a sarokban, s a kályha mögül előbukkan egy öregember vörösszakállas, álmos ábrázata. Amint megpillantja Vaszilij Pankovot, szája tátva marad. Majd bűntudatosan pislogni kezd, letolja fejéről a sapkát, előcammog a sarokból, és felényújtja kérges, érdes tenyerét. — Isten hozott... Én meg éppen téged várlak! — mondja bizonytalanul, és szája mosolyra húzódik, felfedve csorba, sárga fogait. — Sztyepán bácsi! — Pankov nyomban megismeri szomszédját, egyben távoli rokonát. — Hát az anyám? — Kicsoda ? — Mi van édesanyámmal? Csak nem beteg? — Ja, az anyád. Hogy mi van vele? Kutyabaja, alig vár már. Én meg érted jöttem ... Átszaladt az este, aszongya, menj be érte ... — Én meg már mindenfélére gondoltam — mondja megkönnyebbült mosollyal Vaszilij. — Lovon vagy? — Hi-hi! — vihog az öreg. — Mit képzelsz? Hajtányunk van nekünk! Még hogy lovon... Nohát, micsoda ember vagy! Sürögve kapkod össze a sarokból mindenféle zsákokat, szatyrokat; spárgákat bont meg csomóz. Miközben sürgölődik, bámuló pillantással rhérf végig Vaszilijt fejétől a talpáig, majd krákogva megfogja a bőröndöt, belebotlik a küszöbbe, végigbattyog a folyosón, ki az útra, s a bőrönd súlya alatt majd eldőlve igyekszik a hajtányhoz, Vaszilij követi. Az eső még mindig szemerkél, zúgnak a fák, nedves lombjuk csillog a lámpa fénykörében. Ott, ahol az imént a vonat állt, tompán fénylenek a sínek, valamivel messzebb, a kitérővágányon hosszú, megrakott pőrekocsik sötétlenek. Az öreg megállt, s a bőröndöt fellendíti a vállára. — Nem igen adtál hírt magadról. Hát, hogy s mint? — Prímán! Építészmérnök vagyok — hazudja Vaszilij. — Elég jól keresek.^ Mindenfelé építkezünk... — Ne mondd! — ámul Sztyepán, és egy jólzüt köp. — Szóval építkeztek? Az jó dolog. Minálunk is olyan építkezésbe fogtak, hogy az egész falut a feje tetejére állították. Valami kombinát épül a túlparton, meg lakótelep, annyi a nép, hogy még, egy sereg moszkvai. A jányok tisztára meggárgyultak, amint este lesz, gyerünk a kombinát klubjába, nem lehet őket onnan elcibálni. Sokan el is szegődtek dolgozni, az elnökünk egyre a fejét fogja. Egész megváltozott az élet a faluban. Most Vaszilijon van a csodálkozás sora. — Ne mondd! És te? — Kicsoda? — Hát te, kérdem! — Hogy én? Hohó! — élénkül fel az öreg. — Hallod, magamra maradtam! Elvitte az ördög az öregaszszonyt. Második éve, hogy Mária nevenapján megjött a templomból, aztán lefeküdt, meg is halt mindjárt. Kivittem a temetőbe, megültük a torát, ahogy illik, becsülettel. Csupa lányom van, hisz tudod. Rég férhez adtam őket, mindnek megvan a maga gondja. Én meg magamra maradtam — nem rossz, mi? Nincs szebb dolog a szabadságnál! Szeretek urasan élni! Közben odaérnek a jókora motoros hajtányhoz. — Mind itt vagytok, vagy lesz még valaki? — kérdi vékony hangján a fiatal sofőr, még egy utolsót szippantva cigarettájából. — Mind itt vagyunk — visszhangozza Sztyepán, magabiztosan felkapaszkodva a hágcsón. A sofőr ledobja a csikket egy tócsába, és nagyot dudál. — Akkor indulás! — mondja, és begyújtja a motort. — Aki lemarad, menjen a maga lábán. A hajtány gurulni kezd, felgyűlő reflektorai kitépik a sötétségből az útjelző táblákat, egymásra rakott talpfákat, magányos, csupasz fenyőket. Játékosan ugrándoznak a mutatók. A hajtány egyre növekvő sebességgel, kattogva, dübörögve vágtat az éjszakában. A néhány utas némán néz ki az ablakon; ieheletük bepárásítja az üveget. Vaszilij tökéletesen boldognak érzi magát attól, hogy hamarosan viszontlátja az anyját, hogy a hajtányban jó meleg van, s benzin-, mahorka- és az ismerős bőröndszag; az eső is elállt, s a sötét égen itt-ott sötétlila foltok mutatkoznak, meg egy-egy halvány csillagocska. Hátradől, lábát szétveti, kalapját tarkójára csúsztatja. Szereti az öreg Sztyepánt, szereti a sofőrt meg az utasokat, a kerekek zúgását, a gyorsaságot, s a résen beáradó tiszta, hazai levegőt. — Sztyepán bácsi! — hajol az öreghez. — Gyere át hozzánk, elüldögélünk, eliszogatunk ... Hű, mekkora murit csapunk még ma! Az öregnek megemelkedik és szétterül a szakálla. Belenyúl a zsebébe, előredől a térde fölé, valamit szöszmötöl a sötétben, aztán sercint a gyufával, s rágyújt — szóval cigarettát sodort. A hajtány sebesen száguld velük, s néha éktelenül dudál; előttük már a fakombinát fényei hunyorognak. Sztyepán megmozdul, nyújtogatja a nyakát, úgy nézelődik előre. Megint öröm feszegeti. Hamarosan megérkeznek, s Pankovék házában lesz nagy sürgés-forgás! Sorra benéznek majd a szomszédok egy szóra .,. 5. Minden úgy történik, ahogy Vaszilij elgondolta. Minden napra jut mulatság, előkerül a harmonika, újra meg kell ismerkedni a lányokkal, akik irulnak-pirulnak örömükben: ő is eljár a kombinát klubjába meg a szomszéd faluba, elhenceg a sikereivel, s horgászhat a folyó sekély vizében. Boldog és elégedett; bármit csinál és bármit mond. mindig körüllengi az anyja rajongó gyengédsége, aki oly sokáig nélkülözte, s most látja, hogy fia szép és fiatal, tetszik a lányoknak, és tudja, majdnem valamennyi arról ábrándozik, hogy majd éppen őt választja. Vaszilij nem is vágyik ennél többre. Egy hajnalban azonban arra ébred a padláson, ahol aludni szokott, mintha valaki halkan a nevén szólítaná, s hívná valahova. Kidörzsöli szeméből az álom maradékát, hallgatja, hogy sóhajtozik odalenn a tehén, s hogy motoszkálnak az egerek a szénában; rágyújt, s mohón szívja a füstöt, tenyerét óvatosan a cigaretta parazsa alá tartva, nehogy leröppenjen róla egy szikra. Hirtelen megint érzi az ismerős vágyat; utazni, pályaudvarokon várakozni, szállodákban hálni. A faluját, szülőföldjét egyszeriben unalmasnak találja. Nem vonzza többé. Elég volt! Agyát erőltetve azon töpreng, hová utazzék a maradék időre, bemegy a házba, iszik egy bögre tejet, a sápadó ablak világánál megszámolja a pénzét, egy darabig hallgatja anyja álmos szuszogását, majd megint gondolkozni kezd. Végre eszébe jut, hogy van neki egy „haverja", valamelyik távoli déli városban, aki még a télen írt neki, s hívta, jöjjön le hozzájuk. Amint eszébe jut, nyomban el is határozza, hogy hozzá utazik, és az utazás lázától kellemesen borzongva mászik fel ismét a padlásra, bebújik-az illatos szénába, s megint elalszik. Délelőtt összecsomagol, körbejárja a szomszédságot s a rokonokat, és elbúcsúzik, sokatmondóan megszorítja egyik-másik lány kezét, némelyiket még meg Is csókolja sebtiben a sötét pitvar oltalmában, mindnek megígéri, hogy majd ir, bár tudja, hogy nem fog írni, és hazamegy. Mát ott topog az elszontyolodott Sztyepán, anyja lopva el-elsírja magát, s egy percre Vaszilij is elszomorkodik, de a mellét öröm feszegeti, szíve izgatottan dobog: utazni fog! Megint utazni fog! Az állomáson újból elkomorodik. Sztyepán bácsi lenyakaz egy üveget, és rosszkedvűen iszogat. Vaszilij anyja magába roskadva üldögél, szeméből könnyek hullnak, de le nem veszi pillantását a fiáról. Amikor megérkezett, azon a boldog éjszakán, hogy sürgöttforgott a házban; arcát pirosra festette az öröm, szinte fiatalnak látszott. Most meg itt az állomáson milyen öreg lett egyszerre, és le nem veszi szemét a fiáról. — Mitől vagy te ilyen?... — suttogja időnként. — Igazán maradhattál volna még egy kicsit... írni se írsz soha anyádnak ... Mitől vagy te ilyen ? Nem tudsz fészket rakni sghol, csak bolyongsz a világban ... Sztyepán bácsi is egyre Vaszilijt nézi, ő is mondana neki valamit, de csak krákog, és megint meghúzza az üveget. Vaszllijnak hirtelen melege támad. Fejét lecsüggeszti, és az életére gondol. Biz’isten, torkig van vele! Mindig csak ahogy esik, úgy puffan: egy igaz barátja sincs, semmi sincs, csak az utazások meg a pályaudvari büfék — éz marad csak meg emlékezetében. És hirtelen megsajnálja magát; valami megfoghatatlan bánattal telik meg a szive, valahogy szégyellj, meg szánja is magát, és nem tud semmit sem mondani. Két óra múlva pedig, miután elbúcsúzott az anyjától, s mégegyszer utoljára megölelte, megcsókolta — szóval két óra múlva az étkezőjrocsi egyik asztalánál ül, az ablak mellett. A vonat ezúttal dél felé iramodik, s az ablak mögött megint falvak, állomások, utak, mezők, erdők váltogatják egymást... Pankovval szemben két fiatal díszegyenruhás hadnagyokká ül. Mindkettő sötéthajú, mindkettőnek épp, hogy csak ütközik a bajusza, , mindkettő mellén ott az intézet jelvénye, mindkettő vidám és elégedett, s le nem veszik szemüket a Pankov háta mögött ülő fiatal lányokról. Nevetgélnek, sugdolóznak, sört isznak, cigarettájukból vékony füstcsíkokat eregetnek a mennyezet felé, és fülig , elpirulnak, valahányszor a lányok rájuk pillantanak. Vaszilij Pankovnak hamar fejébe száll az ital; beszélni, lármázni van kedve, hogy mindenki őt figyelje. Fel| áll, s kezében a pohárral, enyhén dülöngélve odamegy a szomszéd asztalnál ülő társasághoz, mindenkivel koccint, mond valamit, hahotázva nevet, és hátbaveregeti az embereket. — Pardon... — mondogatja. — . Oppardon! ! Aztán visszamegy a saját asztalá, hoz, fensőbbsége tudatában s ugyan. akkor irigykedve nézi a két hadnagyocskát, utánabámul a pincérnőnek, . hallgatja a rádiót, teli tüdővel lélegzi . be az ismerős éttermi levegőt, és kel. lemes izgalommal gondol a városra, . ahová meg fog érkezni. Már meg is i feledkezett anyjáról, szülőházáról, , Sztyepánról s a falujabeli lányokról, i és talán már megint nincs az egész , vonaton boldogabbb ember nála. Milyen könnyű az élet! Ide-oda ; száguld a földön, siet, nem néz hátra, i mindig jókedvű, lármás, mindig elégedett önmagával. És milyen üres ez , a jókedv, milyen nyomorúságos ez az . önelégültség — nem is ember ő még, j csak afféle krisztus-tövis, amelyet . ide-oda görget a réten a szél. r Szabó Mária fordítása Az elmúlt hét végén a budapesti Jégrevü mutatkozott be a bratlslaval téli-stadionban. Kár, hogy a rendezők nem fordítottak nagyobb gondot a szervezésre, s nem telt meg mindhárom este a stadion. Akik megnézték a jó képességű együttes színvonalas művészi műsorát, minden bizonnyal jól szórakoztak, s kellemes emlékekkel távoztak. Levél - vidékről Kedves fiam, Laci! Bizonyosan csodálkozol, ha kézhez kapod soraimat, hiszen csak tegnapelőtt búcsúztunk egymástól, ott a bratislavai nagyállomáson. De lehetőleg azonnal szeretriélek értesíteni most már végső elhatárpzásunkről. Jól meghánytuk-vetettük a dolgot anyáddal. Nem költözünk Pozonyba és ezért kérlek, ne is fáradozz tovább az ügyben. Azok után, amit ott nálatok tíz nap alatt átéltem, rájöttem, hogy jobban teszem, ha vén napjaimra falusi lakos, vagy ha úgy akarjátok, csökönyös paraszt maradok. Mert nem is értem, miért hangoztatják annyira az újságok meg a rádió, hogy a falusi életnek ki kell egyenlítődnie a városiakéval. Hiszen ha Bratislavát, a legnagyobb szlovákiai várost veszem példának, akkor egyetlen falusi lakosnak sem kívánom, hogy annyi mérget nyeljen. mint én az ott töltött tíz nap alatt. Csak azon csodálkozom, hogy a pozsonyiak már annyira megszokták a mindennapos kellemetlenségeket, hogy nem is nagyon igyekeznek azok ellen küzdeni. Azon viszont most már nem csodálkozom, mennyi városi ember szenved szívbajban, ideg- vagy gyomornyavalyában. Anyád is, én is, túl öregek vagyunk már ahhoz, és semmi kedvünk sincs hozzá, hogy öregségünkre felcseréljük nyugodt, megszokott is szerintetek talán túl egyhangú falusi életünket a persze kulturáltabb, de túl hangos, izgága sorbaállásokkal és tolakodásokkal sürített pozsonyi mindennapok ellenében. Talán még mindig a tíz nap alatt magamba szívott méreg beszél belőlem, ezért ne érts félre, nemcsak az az ottani élettől riadtunk vissza anyáddal. Jól tudom, hogy ha ezen soraimat együtt olvasod Manóival, ö csak rád való tekintettel nem kíván engem hangosan a pokolba, mert hiszen — ne tagadjátok — neki azért lett volna fontos felköltözésünk, mert ezzel megoldódott volna a gyerek gondozása, nevelése; nem kellene a kicsit reggelenként óvodába meneszteni és Manci minden gond nélkül dolgozhatna. Hát éppen erről van szó! Mondanom sem kell, mennyire szeretjük kisunokánkat és anyád milyen szeretettel, örömmel gondolt arra, mi mindent süt-főz majd Évikének, hogy viseli majd gondját. Ezért beszélgettük át a tegnapi éjszakát is. Nézd fiam, most öt éve élsz a városban. Elismerem, hogy bár jobb is lehetne a CSANÁDY JÁNOS: Májusi hajnal A háztetőkön végigver a zápor, és felkopog, - sok fényes hajnalon a háztetőkre nyílik ablakom, s látom; no lám! - hogy a fojtó kazánpor lemosására ritka alkalom ez a májusi zápor, mely siet, zápor-vesszőt száz kis patakba fon, s úgy söpör át a kazán-városon, hogy kipirulhatnak a zsindelyek: faluról szakadt jóbarátaim, . kik betöltik itt körben a teret, míg alantabb autók nélküli, békességes világot képzelek, s velük örvendek, hogy a szélbe megmeghimbáló, a szemhatárra tűnt májusi záport hordozó hajók zuhanyát járta porhajas fejünk! SOÖS ZOLTÁN: S a s i g é z ő Álcázott csapdák tenyerén illatozó csalétek, szelek siklóin jól vigyázz: ne csapj a koncra, véged. Leszel idétlen toliszobor, suta tartásba dermedt halszemű madármúmia kit mohósága vert meg. Vagy rácstoronyba verdeső egetszomjazó bánat; bohóca korcs szárnyatlanok röhögő kórusának. Vagy jő az úri idomár, s vágyaid eligázza, lesz kényelmed — de ostoba janicsársors az ára. Fájdalmas szégyen leszel minden szabad madárnak, csörgő cseng béklyós lábadon, te kiváltságos állat. S ha majd urad parancsa küld: fellősz a tiszta égre, s köszörült karmod beletép testvéreid szívébe. fizetésed, vannak kilátásaid arra nézve, hogy a helyzeted javulni fog, s ugyanez vonatkozik a feleségedre is. De hol áll az, hogy mindezt itthon, szülőhelyeden nem érhetnétek el? Géplakatos vagy, és mikor volt faluhelyen olyan kereslet gépészekben mint éppen napjainkban! Itt a szövetkezetben a sok traktor, kombájn, úgy kell itt a szakember, mint a falat kenyér. Hiszen azért nem megy úgy minden nálunk, ahogy kéne, mert nincsenek elegen, akik bánni tudnak a gépekkel. Azonkívül az eddigi gyakorlatod alapján bizonyára a munkaszervezéshez is konyítasz már valamit, annyira, hogy én biztosra veszem, hogy itthon is megtalálnád a számításodat. Azt a pénzt itt nálunk is megkeresed, egész családoddal jobb levegőt szívhatsz. Meg aztán itt a te munkáddal is hozzájárulnál ahhoz, hogy a szövetkezet rövidesen többet fizethetne. Azt mondanom sem kell, hogy Mancika is jól járna itt. Gondoljátok meg és inkább ti gyertek haza! Mi sajnáljuk itt hagyni a házat, meg a kertet, de nehezünkre esne itthagynunk nagyszüleid és kishugod sírját is. Nehéz öreg fákat más helyen elültetni! Anyád említette azt is, milyen kár lenne most elkótyavetyélni a szép gyümölcsfákat, amelyek végre az utolsó években mégis meghozták gazdag termésüket. Ha itthon maradunk, ültetnénk még egy párat abból a gyönyörű aranyranettb'ól. Aztán meg nekem is akad még itt elég munkám, kedvesebb mint az íróasztal koptatása, egy számomra idegen, nagy városban. Nem is értem, miért tülekednek az emberek annyira Bratislavába, amikor itt vidéken szükség van minden épkézláb emberre, hát még az olyan technikai szakemberre, mint te. Együtt lehetnénk mindanynyian, újra együtt dolgozhatnál régi pajtásaiddal, akik most is a földet túrják, de ma már nem ásóval, kapával, meg egylovas ekével, hanem a legújabb gépekkel. Es ezek közt a gépek közt te lehetnél a mester, a gazda. Mindig a gépek közé vágytál, most azonban — ahogy láttam — ott a nagyvárosban lassan már nem gépész vagy, hanem hivatalnok. Mint a többiek ott nálatok, akik annak a nagyvárosnak a sorsát íróasztaloktól intézik, rendeleteket, meg határozatokat hajtanak végre, és már nem is akarják észrevenni mi rejlik a betűk mögött. Mert ha többet tartózkodnának kint az épülő házak, a legszükségesebb élelmiszerekért sorbaálló asszonynép és a munka után fáradtan alig hogy hazaérkezett családfák között, bizonyosan kevesebb volna Bratislavában az a sok idegesség. Hiszen tudod, jártam én is az utóbbi évek folyamán Prágában, Brnóban is, hemzseg ott is a tömeg, hiszen nagyobb városok mint Bratislava, de nagyobb ott a rend és több jó érzés uralkodik ott az emberek között. Kedves Laci fiam, tudom, meglepődsz. Hiszen talán még sohasem írtam ilyen hosszú levelet. De anyád is én is nagyon szeretném, ha a mi oda• költözésünk helyfitt ti jönnétek haza, vissza a faluba. Várunk szeretettel benneteket, ne gondoljatok most az ósdi lakásra, majd ha itt lesztek, úgy átalakítjuk, ahogy ti akarjátok, hiszen ti fogjátok lakni. Anyátokkal együtt mindnyájatokat sokszor csókol szerető APÁD 1963. december 1.
