Szabad Földműves, 1963. július-december (14. évfolyam, 53-104. szám)
1963-07-14 / 56. szám
CSONTOS VILMOS: Nyári ének Mi adja húsét a pirkadatnak?- A harmat. Milliárd gyöngyszemével itt ragyog A vetés közt, hol utam kanyarog, S míg a tájat csinosra mosdatja, tücsköt szed a nadrágszáram alja. Mi csordít pirosat, amiben megfestik magukat a búzaszemek?- A meleg. Míg elbandukol fölöttem a nap, Sugár kévéi szerte omlanak, S fény és por lesz a nyom, ahol megyek- Jön velem fényben, porban egy sereg- Akik szemén már új nyár szendereg. Mi a mezőnek bujaság, erő?- Az eső. , Tikkasztó hő ha ver napokon át, S szinte kókadtra áléinak a fák. Fájó a csend, ha megzördül bele A kukorica sodrott levele.- Fájó a szív is - szükséget ha sejt. Mikor az eső esni - elfelejt. Lehet-e ilyenkor tehetetlen- Az ember? Mit ér, ha szivét csipke rongyokba Pólyálja, s jajául: kárt vallott dolga. Kárt vallott - hiszi, de ha két szeme Rám pillant, s látja, jövök, hogy vele Terhét megosszam - sőt te is kiállsz, Harmadik — negyedik, s erőt kínálsz: Biztosan alkotunk oly valamit, Amely túl zengi a nyár dalait. Ilyenkor, nyári szünidőben rendkívül népesek a pionirtáborok. Sok ezer iskolás örvend a természet szépségeinek, a festői tájak nyújtotta élményeknek. Életre szőlő barátságok szövődnek az ország különböző részeiből összesereglett, több nyelven beszélő fiatalok körében, akiknek szívük már egy ütemre dobban. Képünk a Kis-Kárpátok hegyei között létesített zochovái pionírtábort és lakóit mutatja be. (Foto: NKI) l*ályavulász,tá& Ezen a reggelen összetörtebbnek érezte magát, mint a legnehezebb munka után. Felült az ágyban, s az ágy szélén lógatta a lábát. Ásítozott, hunyorgott, sokáig a semmibe bámult, így próbálta visszaidézni az esti vitát. Igen, a vita. A vi _ta volt az oka nehéz éjjelének és kedvetlen ébredésének. Vitájuk tárgya a munka előnyössége volt. A kőműves- vagy a mezőagazdasági munka előnyösebb-e? Melyik a jobb munkahely? Voltak pártolói ennek is, annak is. A szövetkezetről rossz véleménnyel voltak eddig, mert bizony a falujukban roszszul működött, de most fellendült s figyelmüket egyre jobban leköti, kezd megváltozni véleményük. A hazamenetelről eddig hallani sem akartak. Mihály gondolatban a visszatéréssel foglalkozott. Pára Mihály annak idején, mint a többiek elszaladt a földtől. Apja után örökölt földecskéjét a feleségére hagyta, viselje gondját, ő pedig nyakába vette az országot, munkát keresett. Gondolatai legmélyén hazavágyik, megelégelte már az örökös utazást, hiányzott neki a család. Ritkán került haza, hiszen Csehország nem a szomszédban van. Legjobban az bántotta, hogy az otthoniak is keresnek annyit mint ők, ha mindent felszámítanak, a háztáji termését is. A szövetkezet a faluban egyre erősödik. Meglátszik ez a tagok életén és jövedelmén is. Ezen gondolkodik ő, s ezen vitatkoznak a többiekkel már napok óta. Különösen a zárszámadás lendített nagyot a vitán. Az otthoniak helyben dolgoznak, és jobban élnek, mint az építkezéseken dolgozó munkások, akik még utaznak is sokat munkahelyükre. A szövetkezeti tagoknak a jövedelmükből televízióra, mosógépre is jut. Van is már nagyon soknak televíziója, mosógépe. Ezt figyeli Mihály már nagyon régen, de a társai lenézik a szövetkezeti dolgozókat, pedig ők is onnan származnak. Ö már nem bírja soká, úgy érzi magát, mint a növény, mely elszakadt a termőtalajtól, tápanyag és víz után »óhajtozik egyre jobban. A hazatérésen volt a vita az este is. Mihály vetette fel a hazatérés gondolatát. Elég volt az örökös utazásból, országcsavargásból. A többiek mint a bika, ha piros posztót lát, úgy horkantak fel: — ök? Azt már nem, ők nem mennek haza! Még mit nem! A föld rabjának?! Itt a városban az igen! Van mozi, szórakozás, amiről az asszony semmit sem tud. A keresetük is szép, eaerhat-ezernyolcszáz korona havonta. Mihály mellett szólt a szövetkezeti zárszámadás is. Munkaegységenként tíz korona előleget és nyolc korona osztalékot fizetett a szövetkezet. Rostás Zoli, a barátjuk ötezerhatszáz koronát kapott az év végén, amiből a családnak televíziót, az asszonynak pedig mosógépet vett. Közülük bizony csak kettőjüknek van mosógépe, televízióra pedig még egynek sem tellett. Ez mind átsuhant Mihály agyán az ágy szélén ülve. Lassan öltözködni kezdett. Gondolatmenetét munkába menet és munkaidő alatt is folytatta. Munkatársai többször is rászóltak: — Ügy mozogsz mint a csiga! A habarccsal is lasasn készült el. Mintha a keverőgép is lassabban forogna, mintha neki segítene a gondolkodásban. Eszébe sem jutott, hogy a gépe kezelése egész embert kíván... Könnyen menne az elhatározás, ha ők négyen nem fogadták volna meg, hogy jóban-rosszban kitartanak egymás mellett. ... Ellenem vannak ... fűzte tovább gondolatait. Zakó Ernő fejébe már be tudta ültetni a hazamenetel csíráját. A vita végeztével Ernő nagyon szorongatta a kezét. Jobban meg kell őt győzni, de hogyan? Mihály sem akart rendbontó lenni, ha már négyen indultak a világba. Élt benne a baráti érzés, az összetartás. Határozatlan is volt... Hazamenni? — mit mondanak a társai? Hogyan fogadják otthon? Gondolkodó ember volt. Érveket hozott fel a hazamenetel mellé és ellene is. Ügy elgondolkodott ezen, hogy észre sem vette, a munkaidő lejárt. Az ebédlőben összekerült a négy jóbarát. A vitát ott folytatták, ahol este abbahagyták. Mihályt húzták a hazamenetellel: — No, miért lógatod az orrod, Mihály? — Ma nagyon hazagondoltál! — Mennél az asszony szoknyájához ? Mihály szó nélkül nyelte az ételt, még ez sem ízlett neki úgy, mit máskor. Eszébe jutott az asszony főztje, a legkedvesebb étele, a rántott bab füstölt hússal. Mintha az ízét is erezné. Érdekes, ilyesmi még nem jutott eszébe sohasem. Vígan szoktak ők ebédelni. Mihály szótlansága a másik, három ingerkedését is lelohasztotta. Látták, hogy Mihályt nem tudják gondolataiból kitéríteni. Az ebéd végén már szótlanul indultak a szokásos levél nézésre az iroda elé, ahol kifügesztik azok névsorát, akik levelet vagy csomagot kaptak. Levelet még nemigen várhattak, de mégis, ha véletlenül lesz valamelyiknek levele. Olyan jól esik a hazai híreket hallani. Levelet nem kaptak, csak Mihálynak volt csomagja. Egészen váratlan csomag. Az asszonytól nem kért csomagot, az pedig kérés nélkül nagyon ritkán küld. A jóbarátok mindjárt Mihályhoz csatlakoztak csomagkóstolóra. Ez már bevett szokás volt náluk. A csomag csak növelte Mihály gondolatait... Miért küldte az asszony? Valami baj van? A csomagbontás műveletét Mihály szakavatott kézzel végezte. A borítópapíros alatt levelet talált. A többiek nekiestek a csomag tartalmának, ő pedig a levélnek. A levél mintha egyenest az ő gondolatait folytatná, arról szólt, hogy indul egy traktoros képző tanfolyam, jönne haza traktorosnak. A szövetkezet több traktort és egy teherautót kapott, nincs elég traktoros, sofőr. A felesége ismeri az ö gépszeretetét, hívja haza a gépek mellé. A vezetőség is megpendítette ezt. — Gyermekkori vágyaim válnának valóra — gondolta Mihály. A levél elolvasása után még szótlanabb lett, mert gondolatai most már a gépek körül is jártak. Gondolatban már egy Zetor nyergében érezte magát. A hazamenetel mérlegét egy újabb érv nyomja mélyebbre. Jelenlegi munkáját még össze sem lehet hasonlítani egy traktoros munkájával... Társai egyre szorgosabban járatták szájukat a töpörtyűs pogácsa és a hazai szalonna majszolása közben. Továbbra is Mihály volt a célpont. — No, látod, Mihály! Az asszony se kívánja, hogy haza menj, mert csemagot is küldött. Miért küldte ? Azért, hogy itt maradj! Kizökkentették gondolatmenetéből. Társai beszédéből csak az utolsó mondat jutott el érteméig. Erre felhorkant: — Hogy ő ittmaradjon! Meg hogy az ő Mariskája őt nem várja haza?! — Itt a bizonyíték, ha akarjátok tudni, itt a levél, az asszony hív haza. Igaz, haza, traktorosnak, a gépek mellé! — kirobbant belőle a sok gondolat, ami eddig felgyülemlett benne. — Mennétek ti is, de magatoknak sem meritek bevallani, hogy megelégeltétek ezt az országkóborgást. Nem akarjátok észrevenni, hogy otthon is van olyan kereset mint itt. Nem látjátok, hogy az otthoniak családjai is élnek úgy, mint a mieink, még jobban! Keresetük is egyenlő'a miénkkel, ha nem jobb! Nyissátok ki a szemeteket! Nem akartok látni? — Mi? Nagy balgaságot követtünk el, hogy mi négyen szövetkeztünk, hogy kitartunk itt a távolban! — Haza mehetsz! Feloldunk az ígéret alól, ha hív az asszony! A másik is gúnyosan megjegyezte: — Mennie kell annak, akinek az asszony parancsol. — Nem parancsol az asszony, de gondolkozz józan ésszel! Ugyanolyan keresettel inkább otthon, mint itt! — fakadt ki Mihály. — Hát csak menj! Nem tart vissza senki, ne félj! Ezt csak úgy mondták, nem meggyőződéssel, nem akarták ők Mihályt elveszteni, nagyon is jő társ volt ő. Hosszú csönd következett, majd megszólalt szilárd hangon Mihály: — Elsején pedig hazamegyek... Döntöttem! Holnap felmondok! Mihály szavai úgy hatottak, mint a villám. Csend lett. Társai értelmetlenül néztek rá, — mint akik nem értették jól, hogy mit mondott. A kongó csendben megismételte szavait, és mint aki nehéz tehertől szabadult, kihúzta magát, kifeszítette mellét, örült neki, hogy ki tudta mondani a döntő szót. A többiek nekirontottak: — Ugye itt maradsz?! — Nem maradok, megyek! Elsejére felmondok. A többiek szótlanul szedelődzködtek, de azért még az egyik megkérdezte: — Ez az utolsó szavad? — Igen! Hazamegyek! — csengett Mihály határozott felelete. Kovácsék Petije, ha csak tehette, szabad idejében mindig a kertben foglalatoskodott. Munkájának meg is volt az eredménye, szépen fejlődtek a növények. Peti ezen az éven fejezte be a nyolcadik osztályt kitűnő eredménnyel. Igaz, még egy éve van hátra a pályaválasztásig, mégis gyakran beszélgetnek róla a családban. A szplők semmiképpen sem akarják megengedni, hogy fiuk majd. mezőgazdasági iskolába menjen, bár látják, hogy élhal a mezőgazdaságért. Az iskolában is kitűnt a többiek közül a kerti munkákban. Tanítói szorgalmáért gyakran állították példaképül tanulótársai' elé. Petinek nagyon fájt szülei meg nem értése, akik hallani sem akarnak arról, hogy nagyapja nyomdokain haladva „paraszt“ legyen. A kitűnő bizonyítvány láttán a szülők megfellebbezhetetlenül kijelentették: Petiből orvos lesz! Ügyes, jó tanuló, gondolták, legyen orvos. Hogy neki máshoz lenné kedve, ezt figyelmen kívül hagyták. Peti apja faluról került városba. Csaknem tíz éve már, hogy itt dolgozik a gyárban. A nagyszülők most is falun vannak. Náluk tölti a vakációt az unoka minden nyáron. Most is hozzájuk utazott. Nagyapja már az állomáson várta Őt. Az úton hazafelé elújságolta Petinek a szövetkezetben soronlévő munkák menetét, hogyan dolgoznak a gépekkel az aratásnál. Közben Peti rem fukarkodott a szóval, elmondta, mi mindent tanult az iskolában a gyakorlati munkák oktatásának keretén belül, hányszor jártak a szövetkezet gazdaságában évközben, mit látott-tapasztalt. — A földdel szeretnék dolgozni — szólt nagyapjához Peti. Az idős paraszt szívét jóleső érzés járta át. Az én vérem az unokám, gondolta. Lám, az én nyomdokaimon akar haladni. Nagyon örült Peti tervének, de nem akarta mutatni ezt. Csendesen megszólalt: — Amilyen ügyes vagy, még elnök is lehetnél! — kacsintott Petire. De hát a szüleid? Megengedik-e, hogy a mezőgazdaságot válaszd hivatásul? — Hallani sem akarnak róla. Pedig az iskolai szövetkezetben is én vagyok a mezőgazdász — büszkélkedett az unoka. — Ha látná, nagyapám, milyen örömmel dolgozunk. Munkánkhoz minden segítséget megkapunk a nagy szövetkezettől, ami már a gépeket illeti. Állandóan figyeljük a növények fejlődését is. Látjuk, ahogy kalászba szökken a gabona ... Segítsen nekem, nagyapa...! Szóljon anyunak meg apunak... — Megpróbálhatom — felelte az idős paraszt. Fiára gondolt, aki hűtlen lett a földhöz. Lám, az unoka, az visszatérne! A fiam meg akarja ezt akadályozni. Nem engedem, hogy elraboljanak az életet adó rögtől — dünnyögte félhangosan. — Majd beszélek apáddal, úgy is eljön érted — szólt unokájához. Ütjük a szövetkezet gabonatáblája mellett vezetett el. Az aranyló búzakalászok szinte fejet hajtottak a hatalmas kombájn előtt, amely egyre közeledve birtokába vette a katonás sorrendben álló kalászokat. Peti csillogó szernnjel nézte a kombájn munkáját, amely mint a hajó a vízen, úszott a gabonatengerben. Kérésére a kombájnos maga mellé engedte egy fordulóra. Az idős paraszt elhomályosuló szemmel állt a gabonatábla végén. Hosszan nézett a távolodó gép után. Unokájára gondolva csendesen megszólalt: — Lám, a vér nem válik vízzé... Kurucz Nándorné (Izsa) ^ mm 1963. július 14. A véres kenyér Ezerkilencszázharmincnégyet mutatott a naptár. Egy dunamenti falu szélén, máladozó viskó földjére fektetett szalmazsákon haldokolt Egylábú Kiss István. Az egylábú nem a nemesi rangot jelezte, hanem csupán azt, hogy Kiss István az egyik lábát elhagyta valahol az Isonzo mentén, amikor az első világháborúban elküldték a kissistvánokat, hogy karokat, lábakat, vért és életet adjanak az istenért, aki soha nem látta őket — mert hiszen csak a csillogó paloták fénye ért el „Hozzá“, — és a hazáért, amelyből még egy rögöt sem mondhattak magukénak. Egylábú Kiss István tudta, hogy az életnek vége van, nem is törődött vele. A fia meg a menye ott álltak a szalmazsák mellett és szótlanul hallgatták az öreg sípoló hörgését. Tudták, hogy menthetetlen, mert a halál kutyái ugattak a tüdejében és a halál kutyái akkoriban sok embert fektettek a föld alá. A petróleumlámpa kanóca kormot vetett és a búra alig engedte át a sárga fényt, amely nagyra növesztette az árnyakat. A haldokló szeme lassan felnyílt és ajkáról halkan hullottak a szavak a kunyhó csendjébe. — Egy ... kis ... kenyeret ... ennék ... Az asszony teste megmozdult. Agya szinte önkéntelenül kiadta a parancsot a mozdulásra, az izmok már lépésre késztették a lábát, lendülésre a karját, amikor eszébe jutott, hogy ... „Egy darab kenyeret! Igen! De még olyan meszsze van az új. És akkor is ki tudja? A bérlő, az a bitang, tavaly is töreket adott. Az ember sem mehetett ki ma dolgozni, ez is veszteség, ő nem trígyli, jaj dehogy... de mikor olyan nehéz, mikor akkora a nyomorúság...“ Kérdőn nézett az urára. Az intett a szemével. Az asszony a kopott deszkából eszkábált állványról levette a fehér rongyba göngyölt kenyeret, az asztalra tette és a rongy fölött nagyon óvatosan szelni kezdte. A rongy fölött és nagyon éles késsel, mert egy morzsa sem hullhatott el, mert nem mélyülhetett a kés a szeletet vastagítván, mert nem jóllakásra kellett a kenyér, hanem egy kis erőnek az izmokba, hogy legyen mivel megkeresni a keskeny karéjt. A férfi, a haldokló fia, meg nézte az apját. Arra gondolt, hogy az öregnek már jó. Befejezte. Soha többé nem kell félnie az éhségtől, az ispán durva szavaitól, a csendőr pofonjaitól. Soha többé nem szakad róla a verejték, nem Toppantja izmait a kasza, soha nem kényszeríti magába a zsírozó nélkül főtt rántott levest ... És arra gondolt, hogy mennyit kell még neki szenvedni, koplalni, tűrni, rcgyásig dolgozni, erőt, vért és verejtéket adni, amíg ő is eldőlhet egy szalmazsákon, hogy felkészüljön a nagy pihenésre. Az asszony lassú mozdulatokkal nyújtotta a vékony szelet kenyeret a haldokló felé. A reszkető csontvázkéz megfogta, a sárga arcba süppedt szemekben egy pillanatra fellobbant az élet fénye, a vértelen száj motyogott: — Kenyérke! Az elgyengült kéz lassú mozdulattal vitte a kenyeret a száj felé. És akkor valami rikácsoló köhögés rázta meg a haldokló testét — száján kibuggyant a vér... még egy remegés futott át rajta, majd a fej a szalmazsákra zuhant, és Egylábú Kiss István meghalt. Csend volt. A halott szájából néhány csep vér csurrant a kenyérre. A kormos lámpa már alig világított. Ezerkilencszázharmincnégyet mutatott a naptár. PÉTERFY GYULA
