Szabad Földműves, 1963. július-december (14. évfolyam, 53-104. szám)
1963-09-01 / 70. szám
— Hallgatom, tábornok elvtárs! — Igen, tábornok \lr! — Sok sikert kívánok. Ne feledjék, hogy a zöld hármas, hatos és hetes legénysége aránylag tapasztalatlan. Gyerekek még. Nem szabad őket túlterhelni. — Parancs, tábornok elvtárs! — Hát akkor még egyszer, viszontlátásra! — Viszontlátásra, tábornok elvtárs. A rövid beszélgetés Skala és Labugyev tábornok között szívélyes kézszorítással ért véget. Az ejtőernyősök bevetésének új napja kezdődött. Az egységek a röptéren gyülekeztek. Láska kezében egyre-másra halmozódtak a különböző iratok. Nehéz, kockázatos feladatnak bizonyult a lőszer, a rengeteg üzemanyag átszállítása. Kevés repülőgéppel rendelkeztek. Skala autóba ült, a gépek ellenőrzésére indult. Tapasztalt, valóságos légi-lovagok voltak a briani fiúk. Gépeiket kék színnel jelölték meg. Jól ismerte őket az előző bevetésekből. Ha valaki teljesítette a feladatát, ők bizonyosan. Még a sűrű köd sem jelentett számukra akadályt, emlékezetből is leszálltak, akár a galambok. A zölddel jelzett gépek valamelyik másik ezredhez tartoztak. Nem volt még büszke, hőstettekről tanúskodó előnevük. Főleg fiatalok voltak. Ültek a repülőgépek alatt, cigarettáztak és bámulták a végtelen, kék eget. A repülősök különösen szeretik az ég végtelen kékjét — lehet ezért kék a parolijuk is. A kék szín számukra a biztonságos repülést, a sikert, az életet jelenti. Talán éppen ezért tudnak annyira belefeledkezni a kék magasságba. Skala hamarosan végzett az összeírással, meggyőződött az egyes gépek teherbírásáról. Már majdnem az utolsó gépnél tartott. — Mit viszünk? — kérdezte a fekete, kisbajszos, viharvert arcú kapitány. — Lőszert és benzint — felelte szárazon Skala. — És az ördög öreganyját ráadásnak, nem? — vicsorított a kapitány. — Gondolja, hogy majd magát a halált cipelem ?... — Akkor vigyen csak lőszert. — Rakják fel akár az ördögöt! Bánom is én!... Ahányszor repülök, annyiszor lőnek szitára. Vagy azt hiszi, hogy rögtön az égbe akarok repülni? Különben vigye el az ördög. Megrakodhatok akár nitroglicerinnel is! Ma, vagy holnap — ki tudja, mikor van az embernek szerencséje — vetette oda még a kapitány és elvette az anyag jegyzékét. Skala a másolatra feljegyezte a gép számát — zöld hatos. A kapitányra nézett. Az a repülőtér zöld gyepére heveredett társai közé. — Remélem, nem haragszik rám, kapitány elvtárs. És maguk se ... — Haragszik az ördög. Olyan a gépem, akár egy agyonhajszolt tyúk. Már rég javításba kellett volna küldeni, maga meg megrak, mint valami elefántot — dörmögött amaz elégedetlenül, de már engedékenyen. — Csodabogár — mondta csak úgy maga elé Skala. — Ha nem magukhoz mennék és nem lenne jó barátom a repülőtéren, hát egy lépést se ... — Tényleg, ha már arra jár... Üdvözlöm a bátyámat. Szerelő a Tri duby-i repülőtéren. És nem ártana, ha küldene egy üveg valódi szlovák borovicskát — nevette el magát Skala. — Magának ott a testvére? — Igen, ott a testvérem. — No, még a végén postás is legyek. És hogy hívják a testvérét? — Skala főhadnagy, mint engem. — Mindjárt gondoltam, hogy pechchem lesz. No, tessék, levelet küldött magának. És én még gondot csináltam belőle, hol találom meg — húzogatta elő gimnasztyarkája zsebéből a gondosan összehajtogatott levelet. Skala nem győzött álmélkodni. — Hogy-hogy, maga ismeri a testvéremet? — Persze, hogy ismerem. Hiszen barátok vagyunk. Róla beszéltem az imént. Jóvágású srác, nem mondom! Hozok borovicskát is. Tegnap egyelőre csak magamnak hoztam. Skala feltépte a borítékot. Igen, ez a testvére írása. Szép, egyenletes, hegyes ívelésű írás. A levél rövid vc^t. Üdvözlés, ha a levelet kézbesítik, pár sor a családról, szerencsekívánatok, aláírás — Pista. — Nem is tudja milyen örömet szerzett. Három éve nem hallottam az otthoniakról. — Még egyszer átfutott a levélen, majd a blúz zsebébe dugta. — Viszontlátásra! Holnap majd várom magukat. Ha netán éjszaka érkeznének meg, itt leszek a parancsnok irodájában. — Köszönt és elsietett. Milyen furcsa véletlenek vannak. A világ olyan kicsi, mint egy nagy falu. Hazája, otthona, úgy tetszik, mintha csak itt lenne a kertek alatt, kővel is eldobna addig. Ha felülne a repülőgépre, két órán belül otthon lehetne. Körülnézne, elbeszélgetne a bátyjával, aztán gyerünk vissza. A röptérre további gép gördült be. A zöld hármas. Nem volt még a jegyzékben. — Mit rakhatunk be, elvtársak? — kérdezte mosolyogva Skala, hogy a lehető legjobb benyomást keltse. — Nekünk mindegy, elviszunk bármit — felelte a parancsnok, egy fiatal, sebhelyes arcú főhadnagy. A többiek körülötte — gyerekek. Halvány arcok, fáradt tekintetek, bizonyára többet voltak fönn a levegőben, mint a földön. A zöld hármasba puha zsákokba csomagolt lőszert akart berakni. Könynyü szállítmány. Nem éri el a gép megengedett megterhelésének a felét sem. — Add nekik azt a lőszert, amit a hatos visszautasított —, súgta félhangosan Láska. — Elviszik a benzint is, nyugtod lesz. — Nem adhatom. A legénység tapasztalatlan, gyenge az ilyen veszélyes rakomány szállításához — szólt hátra Skala, míg a jegyzéket töltötte ki. A fiatal főhadnagy meghallotta a megjegyzést. Bizonyára megértette, mert a szája megvonaglott. Végignézett társain. A zubbonyokon kitüntetések, rendszalagok. — A hátország „hősei" — szólt alig hallhatóan a szája inkább keserű mint haragos grimaszba merevült. — Megsértődtek — szólt Skala Laskának. — Talán nem kellett volna hangosan mondanom. — De hiszen az ő tábornokuk mondta, nem mi? Érzékeny vagy mint valami vénlány. Skala nem felelt. A sofőr gázt adott és a terepjáró szinte repült a hepehupás határi úton az egységek felé, amelyeket pár pillanat múlva be kellett rakni. Lenn, a röptér alacsonyabb fekvésű oldalán tüzérek várakoztak. A bátyúk mellett katonák üldögéltek. A nap még a láthatár felett vöröslött. Cigarettáztak, csak néhány csoport poharazgatott, vodkát ittak. Az arcuk sápadt volt, a várakozás izgalma remegett szemükben. Legszívesebben már a Kárpátokon túl lettek volna. A gyep szélén magas, fekete katona üldögélt. Fejét a bátyújának támasztotta. Sedlácek volt az. Amikor megpillantotta Skálát felugrott. Az arca felvidult. — Szervusz. Már azt gondoltam, meg sem állsz ... — Ha nem akarnék is, meg kellene — válaszolt Skala — Na, hogy érzed magad egy órával a repülés előtt? — Egészen jól. Kár, hogy nem mehetünk együtt. Te, én, Ondrej és... és akik ott... a Sanok alatt maradtak. Minden esetre vidámabb lenne. — Utánatok megyek én is. Amint befejezzük a deszantot, az utolsó géppel repülök. Bystricában, remélem, találkozunk majd. De örülnék, ha már Ott tartanánk!... — Ondrej elment? — Igen. Tegnap. — Hogy búcsúztatok? — Hát tudod. Egy korty vodka, vigyen az ördög. Röviden és velősen. SedláCek elgondolkozott. A lebukó napot figyelte. — Gondolod, hogy az oroszok még az idén átjutnak a Kárpátokon? — Nem lehet tudni. A felkeléstől is függ. Ugyan valami nagy hadműveletekre nem számíthatunk. Minden ilyen viharos előretörés csak átmeneti jellegű. Ahhoz, hogy a frontot ekkora szakaszon el tudják látni, egy csomó raktárát kell berendezni, megjavítani az összeköttetést, állandóan egyengetni a frontvonalat. Ha igen, akkor is csak tavasszal. — Addig ki kell bírni. — Bizony, ki kell bírni. Skala figyelte Sedláéeket. Ez az egyszerű katona nagyon komolyan vette, figyelemmel kísérte az eseményeket. Lehet, hogy még némely parancsnok sem tudatosította annyira e nagy esemény jelentőségét és következményeit. — Be kell szaladnom a röptér parancsnokához. Bocsáss meg. Ha esetleg lesz egy kis időm, visszajövök. Viszontlátásra. — Kezet ráztak, mintha búcsúznának. — Viszontlátásra — válaszolt Sedlácek. Visszafeküdt a bátyú mellé és elmélyedt az első, korán felbukkanó csillagok nézésébe. Az idő előrehaladt. Kezdtek rakodni. A parancsnokok a legénység létszámát ellenőrizték. Mindegyikük a maga repülőgépéhez vezette embereit. A katonák beszálltak a gépekbe, elrendezték csomagjaikat, segédkeztek a lőszer berakásánál. Sötétedett. Az éjszaka nesztelenül borult a röptérre. Indultak. Először a pirosak — hetes, hármas, egyes, hatos, kilences, tizenkettes, utánuk a zöldek, kékek, sorrend nélkül rugaszkodtak el a zöld gyeptől, s hosszú, vontatott zajjal távolodtak délnyugat felé. — Viszontlátásra! — Viszontlátásra! — Sok szerencsét, fiúk! — Tartsátok magatokat!... Búcsúztak. Egyik a másiktől, holott indulásuk között alig volt tíz-tizenöt percnyi különbség. Azok, akik már elindultak, hamarabb érkeznek meg. Hamarabb átrepülnek a front felett. Hamarabb szabadulnak az idegességtől, a feszült várakozás végtelenbe nyúló perceitől. Buta érzés ellenséges terület felett repülni ejtőernyő nélkül. Találat esetén a pilóta megmenekülhet. Ám mit tegyen az utas, ha nincs ernyője? Talán ez a körülmény volt az, mely a hazatérés gondolatát messze-messze, valahová az ismeretlenbe űzte. A katonák mindezt tudatosították. Csak a hazai föfd megpillantásának csábító gondolata nyomta el bennük a kellemetlen érzést. Némelyek a Sanok alatt maradtak, mások a Kárpátokon esnek el, még mások a repülőgépeken, hazai föld felett — a háború ilyen. Jobb nem gondolni erre. Lehet, hogy éppen én nem esem el. Mindenki nem halhat meg. De miért éppen én ne esnék el? — Mindez csak a Szerencse kérdése. Ne gondolj rá. Az egyik muzsikál, a másik táncol. Idegekkel bírni — ez a fontos. Ne félj a haláltól — a bátrakat nem éri a golyó. Ilyen gondolatok motoszkáltak a katonák fejében. Amikor azonban felbőgtek a motorok, egyszerre megfeledkeztek erről. Arcukat az ablakhoz szorították és figyelték az egyre távolodó földet. Lenn tombolt a háború pokoli tüze. Végeztek a rakodással. Az utolsó gép is elhagyta a röpteret. Skala a szolgálatos tiszthez ment be. Kis, száraz emberke ült a távírógép mellett. Hallgatta a híreket, mint teljesítik a repülőgépek feladatukat. A briani ezred gépei majdnem hiánytalanul szálltak le, a Tri duby-i repülőtéren. Csak egy nem érkezett meg. A pirosak közül mindössze kettő szállt le, a többi nyolc nem bírt megbirkózni a köddel, feladta a harcot. A kékek után repültek s így a leszállással harminc percet késtek. A hat zöld közül csupán három szállt le. — Hogyan végzett a zöld hármas? — kérdezte hirtelen Skala, mintha tűszúrás érte volna. * — Teljesítette — felelt egykedvűen a távirdász. Nem tudta miért, de megörült. Érezte, része van a sikerben. A fiúk teljesítették. Minden esetre közrejátszott az a körülmény, hogy nem voltak túlterhelve. A röptéren nagyon egyhangúak az éjszakák. Rendszerint poharazgattak, — nem volt mást mit tenni. Végeredményben egyéb dolguk nem akadt, mint megállapítani hány gép teljesítette a feladatát, esetleg megállapítani hány tért vissza, hogy a deszant másnapi tervét előkészíthessék. Elegendő lett volna, ha ezeket a híreket csak reggel tudják meg. Ám valahogyan nem jött álom a szemükre, amíg előzőnapi munkájuk eredményéről nem értesültek. Sok repülőgép tért vissza rakományával és szállt le a repülőtéren, vagy éppen másutt, ahol erre a legalkalmasabb hely mutatkozott. A pilóták legnagyobb ellensége a köd volt. S az időjárás mindinkább ködösebbre fordult. Az ügyeletessel átmentek a szomszédos helyiségbe. Forró teát hoztak be. Usakov a kis tábori asztal mögé ült és kortyolgatta a teát. Skala nem bírt ellenállni — vodkát kért. — Tessék, ha parancsol, én ugyanis elvből nem iszom, ha szolgálatban vagyok. Szolgálat után nem utasítom vissza. Tudja, az öreg nem szereti... — Lám —, jegyezte meg Skala — mindannak ellenére, hogy Labugyev tábornok nem szigorúskodik feleslegesen, mégis rend van itt. — Az nem is tábornok, hanem az apánk. Nagyszerű ember. — Jő mellette dolgozni — bólintott Skala. — Tipikus nagy ember. Nyugodt, megfontolt, barátságos. Szerényebb az őrmesternél. Nem is tudom, mit kezdenénk nélküle. Én csodálom őt. A fiúk is ... — Kemény gyerekek vagytok. A tábornok példának állított benneteket. — A mieink is nagyon szeretik őt. Egyik-másikat név szerint is ismeri. Tudja, ki mire képes. Nagyon törődik a katonáival. Ezért is tekintik apjuknak. A tea felfrissítette őket. A békebeli világról, a békés életről kezdtek beszélni. Usakov a háború előtt mint tervező dolgozott egy repülőgépgyárban. A repülőgépek jelentették számára az élet egyedüli értelmét. Aki nem értett a repülőgéphez, nem is lehetett a barátja Ha szakmabeliekkel találkozott, felparázslott apró, szúrós szeme, félig nyitott szájjal hallgatott és szüntelenül mosolygott. Főleg akkor örvendett, ha idegen dicsérte a szovjet gépekét. Elmerültek a beszélgetésbe, Usakov kedve szerint. Szokása ellenére a szájához emelte a poharat. Koccintott Skálával a közös munka sikerére, a szovjet pilóták egészségére. — Voltak már rosszabb idők is ... Moszkva alatt! Szorongattak bennünket a németek, akár az ördögök. Mármár a mátyuskára tekinthettek az eb fattyai. Mi meg, mint a gyalogság, a lövészárkokban. Nap mint nap csak német gépek szálltak a front felett. A mieinkből kev,és volt, azok sem nagyon mutatkoztak. A katonák elkedvetlenkedtek, kishitűekké váltak, Eh, be nehéz volt. A szoba sarkába pillantott — mintha élete legnehezebb óráira emlékezett volna. Skala meg tudta érteni. A negyvenegyes esztendőre gondolt, a támadók kezdeti túlerejére. Keserű valóság volt. Főleg az olyan ember számára, aki a repülésnek szentelte az életét. — No, ma mér változott a helyzet. A front felett mást se látunk, mint a mi gépeinket. Katona jött be, híreket hozott. Usakov azonnal elolvasta őket. — Valamilyen gépek szállnak le. Skala elvtárs, feküdjön le ide az ágyra, pihenjen. Nekem egy kis munkám akadt. Hisz semmi sem történik, ha csak reggel kapja meg a híreket. — Nem szeretném itt tartani a sofőrt. Inkább haza megyek, reggel majd küldöm a helyettesemet. Valahogyan fáradtnak érzem magam. — Igaza is van. Feküdjön csak nyugodtan le, holnap úgyis lesz éppen elég munkánk. ; Elbúcsúztak. Skala terepjárójával a szállására hajtatott. Még itt sem aludtak. A tanítónőnél világos volt. Nótaszó, nevetés hallatszott. Az öszszekötőnek meghagyta, hogy Láska reggel menjen ki a röptérre és hozzon hírt a deszantról. Azután lefeküdt. Pár perc múlva egyenletes horkolás hallatszott a szobájából. Nyolckor kelt fel. Az asztalon reggeli várta. A friss tojásrántotta Illata kihúzta az ágyból. Étvággyal látott az evéshez. Néhány pillanat múlva megérkezett Láska. Híreket hozott. Skala nagy érdeklődéssel nézte át őket. Hat gép nem teljesítette. — Egész jő. Ilyen időben kitűnő eredmény — mondta s egy pohár vodkát öntött a teájába. Láska hallgatott. Látni lehetett rajta, hogy mondani szeretne valamit, csak nem tudja, hol kezdje el. — Usakov üzeni, hogy a zöld hármas ... lezuhant. — Mit? — lepődött meg. — Hisz teljesítette!... — Igen. De visszafelé vadászgépekkel találkozott. Telitalálat érte. A távirdász, a lövész azonnal... meghalt. A pilótát nehéz sebesülés érte, a segédjének a lábát lőtték keresztül. A Ívovi röptéren ezért sikerült leszállniok. Egy kerékre szálltak le, a gépet szinte meg sem rongálták. A parancsnok röviddel utána meghalt. — Lehetetlen!... Abbahagyta az evést. Egy falat sem ment le a torkán. Elgondolkodott. Látta maga előtt a fiatal, vézna, sebhelyes arcú főhadnagyot, amint fájdalmas grimaszba merevül a szája, ahogy végigpillant emberein megjegyzésére. „Gyenge legénység“ — úgy érezte, mint aki közeli jóbarátját sértette meg. Alávalónak érezte magát. Végtelenül alávalónak. Láskára pillantott. Az lesütötte a szemét, felkelt az asztal mellől és elsietett. — Mennyivel kevesebb vagyok, mint ézek a fiúk, akik ma életüket áldozták feladatuk teljesítéséért. Milyen alávaló, semmirekellő. Igazat mondott a főhadnagy: „a hátország hősei". S tulajdonképpen mi vagyok? Ha nem is henyélek, de jól tartott tiszt vagyok a hátországban. Ágyban alszom, válogatok az ételben, szoknya is kerül. Hogyan mondhatom én valakiről gyenge vagy erős?... Megundorodott saját magától. Elhatározta, minél előbb haza megy. Szlovákiába, oda, ahol a fegyverek ropognak. Nem fejezte be a reggelizést. Elment KÍrosznóba a parancsnokságra. (Szlovákból fordította: P. I.) MILAN RÜFUS: Este a Gyömbéren A síron, hol mint hatalmas tyúkok viharok kapirgálnak, a fösvény rögből gyér fücsomó int az ég felé, s egy puskaagy ormánya, hol rozsdás, árva golyószóró a holdra tekint, az illatokkal terhes, nyirkos éjszakába, egy gránittömbről harsogó szavak vaslánca csikorogva kiáltja: embert ölt az ólomgolyó. Katona volt. Leroskadt és elszunnyadt. Amit a földtől kapott visszaadja neki. A szeme árvácskának éltető nedvet ad. Hallom vére patakját füvekben lüktetni. Növények gyökerei szívnak belőle erőt. Hangja a csurgón át a völgybe lefolyik. Madár iszik belőle és dalol a törpefenyőn. Ö mégis megmarad és bennünket szólít. Áruld el katona, akkor tavasztájt kinek az arca volt, amelyet beragyogott fénye végső szavadnak és fénye eszméidnek, mikor szívedbe fogadtad az ólmot? ö, tudom, nagyon jól ismerem ezt a témát: a férfinak élete fölé nő az álma. De a golyó, mely a mellét járja át, anyák és asszonyok szívét is találja. A férfi lehull, alázuhan csillagként. Aztán alszik s nem tudja, ki éli az ő halálát, övét, kit villám ért ki éli az ő halálát a lelkén mély sebbel. Csak alszik, alszik, párnája néhány hant. Rá néma hegyek tekintenek le. A sugárözönt szóró nap alatt a bánattól elhervad anyja szeme. Nem vár többé. Gyásza kissé enyhült: az idő, izzó láváját szívének hűti lassan. Az égető kín megszűnt, de dér vegyült haja sötét színébe. Ha ismét áttöri a múlt falát s hallod, hogy álmában hív téged, s előtte állasz majd, anyám helyett csókold meg a ruháját, halott. Csendes anyám helyett, ki zokszót sosem ejt, kinek a fényt jelentem, a napot s minden mást, akinek test vagyok a törékeny testéből, kinek szeretete csupa odaadás, s akinél jobban soha nem fog szeretni élő. Az éj rőten leszállt. A Szél fenyőket kongat. A nyár ott leng a lombokon. Huszonhat évem ménesként, mely szomjas, vályúiból iszik már mohón. Nyugodj meg, gondolat, aludj, te álmos fej. Nézd a hajnali köd a völgyekből már ömlik. De elkerült az álom. Én nem aludtam el. Ágyam szélén ült, míg felvirradt a reggel, Kijevből Ivan Babkin, ki értünk halt meg itt. Fordította: FÜGEDI ELEK ♦ « « ♦ ♦ « » > ♦
