Szabad Földműves, 1963. január-június (14. évfolyam, 1-52. szám)
1963-01-20 / 6. szám
„Az ifjúság tevékenységének és minden törekvésének arra kell irányulnia, hogy sokoldalúan művelt, fizikailag edzett, kulturált legyen, s ereje teljéből, öntudatosan szolgálja hazája nagy ügyét.“ (A pártkongresszus anyagából.) Heten a szabvány-asztal korul Ez a sereg a holnap hódítója, Dala: remény, hit és harmónia. IJuhász Gyula1 így dobódlk elém mindig ez a táj, így, ilyen izgatón, sok-titkú ismeretlenségével, amit mindig újra fel kell fedeznem, mindig újra meg kell találnom. A mostani utam alkalmával a Safárikovoi Mezőgazdasági Könyvviteli Iskola vasárnapi és hétfői életét éltem... Vasárnap és hétfő; két rövid nap, s mégis az adott rövid órák lebbentik néha a titok fátylát, hogy a figyelő szem lássa, s a kutató agy fölfedje a holnapot sejtető lehetőségeket, a rejtélyt, amit a pillanat fölvillant. S a holnap, a Jövő itt érik, itt formálódik az Iskolapadokban, a vastagfalú internátusi szobák szabvány-asztalai mellett; innen indulnak tele tervekkel, vágyakkal, reményekkel a falukba, a szövetkezetekbe a szakemberek — jelen esetben a könyvelők. Lányok: kis elsőosztályosok, nagy negyedikesek és felnőtt továbbképzősök. A fiú kevesebb, de csak a felső osztályokban. Az elsősöknél az arány már megoszlik: fele-fele. ... A szobában két emeletes vaságy áll. Négy lány lakik itt, de estére már heten ülünk az asztal körül. S a lányok beszélnek, vitatkoznak; a jegyzetfüzetet már régen eltettem. Nincs értelme valamit is jegyezni, s nem is lehet. Vallatnak és vallanak. Magukról, az Iskoláról, a kedvenc és — mert ilyen is van — a „nem nagyon szimpatikus“ tanárokról, de egy véleményre, egy nevezőre ritkán jutnak, s ez tetszik. Szeretem a diák-makacsságot, az önállóságratörekvést. Még akkor is, ha ilyen formában nyilvánul meg (s ezt a tanárok megbocsátják). Fiatalok és makacsul hisznek; megdöbbentő végletek ütődnek öszsze. Alig hihető, s a sejtés, ami felébred bennem egyre határozottabban körvonalazódik, alakot ölt. Számukra nincs középút: vagy, vagy. Az irány egyenes: a falu felé vezet, oda, ahonnan jöttek. Hogy milyen szerep vár rájuk, pontosan ismerik. Tudják, hogy a szövetkezet nem kisdedóvó, tudják, hogy a falu egész embert követel, kitartást és önfegyelmet. A végző osztályok hallgatói közelebbről most ízlelgetik holnapi munkájukat, gyakorlaton vannak szövetkezetekben, s az állami gazdaságokban. Tanulni — ez kötelesség. Erről wem beszélnek, bár sarkukban a félév, s a vele járó örökös izgalom; hogyan végződik, mit hoz? De ez természetes folyása a diákéletnek. Ami ezen túl van, az talán sokkal fontosabb, s ezt találtam, ezt sejtettem meg abban az apró szobában, ahol heten ültünk. Valahol Itt kezdődött a muzsikával: Nabuko és Gonzales. A twist és a A hóbébi és a lányok: Kalita Magdi, Török Kiéri, Tóth Zsuzsi és Mikula Anikó Varázsfuvola. A kórus után egy nagy dzsessz-szám. A twist és Papageno áriája: ezek a végletek. Újra élem, s újra érzem azokat a percnyi fellobbanásokat, azokat a figyelő tekinteteket, az elfojtott tüzet, ami csak a végső átélésnél lobban ki a lányok szeméből. Valahogy Ady örökösen idézett fátuma döbbenetesen élő valóság, s ez: a titok. Mindig új és mindig újra kell felismerni. Más időben, más jelentőséggel, más tartalommal telítve. Ez a más tartalommal telített fiatalság a falu jövője. Ezen áll vagy bukik a falusi emberek kulturális felemelkedése, mert túlontúl gyorsan forog az idő kereke, s a falusi ember lassú, nagyon habozó természetű, nehezen változtat életfelfogásán ... Most akárki hangosan cáfolhatna, a szövetkezetekkel, az új technológiával, a szocialista munkabrigádokkal és sok-sok örökké hangoztatott és má'r-már közhellyé kopott szóval. Való tény, hogy léteznek és szép eredménnyel dolgoznak némely szövetkezetben a szocialista munkabrigádok, viszont még több helyen csak formálisan léteznek, s majdnem mindig azért, mert nincs aki összefogná, nincs aki összetartaná a fiatalokat. De nem erről akarok most beszélni, bár ez is összefügg, kapcsolódik a ma még dlákpadban ülők életéhez, mert lehet, — és üdvös lenne, ha valóra válna —, hogy pár hónap eltelte után ők kerülnek egy-egy ilyen brigád élére. Múlnak az órák észrevétlen gyorsasággal, s borzasztó tévedés lenne mindig csak a halálosan komoly dolgokkal foglalkozni, mert az távolról sem jellemző a diákotthon lakóira. A szabvány-asztal körül felszabadult, vasárnapesti kedvvel robban ki a nevetés. — Azt hallottátok, hogy ... — így kezdi majdnem mindegyik. A többi pedig mintha az osztályban ülne, feszülten figyel a beszélőre. — Aztán új mese, új kacagás. — Én kiszámítottam, hogy a szövetkezetben a tagok átlagos életkora majdnem hatvan év. — Az nem jó — állapítják meg a lányok. — De bölcsek ... Ez talált. Ilyen megállapítást is keveset hallani a szövetkezetekre, s ha ezt a diákok mondják, akkor a lényeges még súlyosabb ... de többféleképpen érthető. S ha több ilyen „bölcs“ szövetkezetben olvassák e megjegyzést, jó lenne, ha fontolóra vennék, miként lehetne a sok bölcsesség mellé „bevezetni“ némi „kevéssé bölcs“ fiatalos erőt és lendületet. Az az érzésem, hogy nem lenne kárára -ez a túl „elbölcsült““ szövetkezetnek. S még más egyéb: azokon kívül, akikről ez ideig írtam, sok diák lakik itt, s bizonyára haragudnának rám, ha róluk nem szólnék. Tehát előszöris felfedeztem, hogy majdnem minden szobában más és más a jellegzetes szín, s más témájú képek díszítik, teszik otthonosabbá; viszont van közös vonása is a gyűjtőszenvedélynek: a színészképek. Hű, azokból van aztán elég és — mindenhol. Hogy visszatérjek, mindezt akkor kezdtem figyelni, mikor az elsősöknél jártam a „három kék lány“ szobájában, még vasárnap délelőtt, mikor a lányok kócos feje szörnyű komolysággal hajolt a füzetek fölé, hogy a hétfői nemulass órákat sikerrel átvészeljék, miközben... de ezt nem árulom el, mert esetleg a nevelő betiltaná. Viszont komoly probléma, hogy a végző osztályokban a gyakorlat pontosan a félévi vizsgák idejére esik; de ekkor készül a szövetkezetben az évvégi mérleg, a termelés elemzése, s az egészévi tervek készítése is. Ebből adódik aztán, hogy a szövetkezetekben az ilyen komoly munka idején vajmi keveset foglalkozhatnak a könyvelők a gyakorlaton levő diákokkal, rájuk bízni pedig nem merik e munka részét. Valahogy úgy kellene megoldani a gyakorlati oktatás kérdését, hogy az ne pontosan — engedtessék meg, hogy így nevezzem — a tanulási és az irodai csúcsmunkák Idejére essen. Mert a félévi zárás az iskolában és a zárszámadások, valamint az egészévi tervek készítése — csúcsmunka. Egyaránt megterhelés mindenki számára. S hogy mindezek után a végszó elé még legyen erőm valamit ideírni, mégpedig a Rimavszkászobotai Járási Építkezési Vállalat nagyhírű címére ez pedig a következő: adatok blzo nyitják, hogy a Safárikovoi Mezőgaz dasági Könyvelési Technikum bővítési munkálatait (bontás, ráépítés stb.) elvégzését a nevezett vállalat végzi.. S még mindig csak végzi, holott hi teles okmányok bizonyítják, hogy a belső munkálatokat 1962 augusztus 30-án át kellett volna adni, míg a külső munkák ugyanazon év szeptember 30-án nyernek befejezést. Ismeretlen okoknál fogva azonban még manapság is készül az iskola, bár a tanulók sok-sok órát dolgoztak segítve a vállalat munkásainak. Az iskola igazgatósága, a tanári kar s a diákok már csak azt szeretnék, ha legalább a következő iskolaévet a kibővített iskolában kezdhetnék. Kíváncsiak vagyunk, mi a véleménye az építkezési vállalatnak és a JNB illetékeseinek ezzel kapcsolatban?! Hát így van. így dobódik elém ez a táj, így, ilyen izgató, sok megoldatlan Hazafelé az iskolából problémájával, vasárnapjával, hétköznapjával, a szabvány-asztalok mögött ülő diákok kedves makacsságával, hitével a „három kék lány“ szobájával, bánatával, örömével s a végső átélések sejtésével. Gál Sándor Sikeres bemutató A lucskai fiatalok ismét munkához láttak. A CSEMADOK mellett működd szinjátszócsoport sikeresen adta elő D ávid Teréz „Dodi“ című színmüvét. A bemutatón zsúfolásig megtelt a művelődési otthon. Nem is csoda, hisz a lucskai közönség már régen nem látott színdarabot. A közönség nem csalódott, a szereplők jó teljesítményt nyújtottak. Molnár Béla (Lucska) Kitettek magukért A marcelovái alapfokú 9-éves iskola meleltt működő Petőfi Sándor pionírcsapat becsületesen kivette részét a papírgyűjtésből. Az osztály 28 pionírja V o j t ek tanító elvtárs felhívására hozzáfogott a papírgyűjtéshez. Összegyűjtöttek 320 kg hulladékpapírt. Az osztály minden tanulójára 21 kg papír esik. Természetesen vannak olyanok, akik ennél többet és szintén akik kevesebbet gyűjtöttek. Most ismét jó kedvvel fogtak hozzá a textil gyűjtéséhez a marcelovái pionírok. Szekeres Katalin (Marcelová) Egy riporter tapasztalata: „Jó bort Búcson, finom bablevest Dunaszerdahelyen, szép lényt... hát igen! szép lányt Paláston lehet kapni!“ Nyilvánvaló, hogy e tapasztalatok sora bővül majd, hiszen bizonyára az ország más vidékén is terem a búcsihoz hasonló jó bor, halálos vétek lenne lekicsinylőén nyilatkozni a gömöri bablevesről, sőt lehet, hogy a lányok másutt is ... szóval (engedtessék meg bizonyos gyávaság ebben az esetben s hadd helyesbítsük fenti megállapításunkat is), szép lányokat, gyönyörű lányokat a világ minden csücskében lehet kapni! Kiss Marikáéknál Paláston nem éppen héztűznézöben jártunk, bér amint később kiderült, érdemes lett volna. Ellenben ha tudjuk azt, hogy éppen tollfosztásra érkezünk, hát valamilyen madarat elrejtettünk volna a zsebünkbe már csak azért is, hogy a hagyományos tollfosztást hagyományos módon zavarjuk meg, kiengedvén zsebünkből a madarat, mely mennél nagyobb annál jobban csapkod a szárnyával és — a többi mér könnyen elképzelhető. Mit lehetett tenni, madarunk nem volt, de még csak a pipa füstjét se fújhattuk a toll közé, hogy: „nicsak, ég a toll!...“ Ezért aztán azt tettük, amit tollfosztás idején tenni szoktak: „pletykéztunk“. Bocsánat: hűséges palásti segítőtársaim és kalauzom, Medgyesi Margitka, az ipolysági Mezőgazdasági Műszaki Iskola végzős hallgatója nem pletykázott, hanem nagy serényen hozzálátott tollat fosztani. (Fiú is volt ám a háznál!!!) A pletykázás csak abból állt, hogy én — kotnyeleskedő vénasszony módjára — kérdezgettem s biz nem nagyon felelgetett senki, ha csak Marika édesanyja, Kiss néni nem. Aránylag hosszas faggatózás után derült ki, hogy Marika a szövetkezet kertészetében dolgozik, elvégezte a tanonciskolát és szeret színdarabot játszani. Legutóbb a „Bolondóra“ című vígjátékban az egyik pajkos lány szerepét Játszotta, azonban örök rejtély marad honnan szedhette a szerephez szükséges pajkosságot. A helyzetet Marika bátyja mentette meg. Bizonyára megunta a nagy hallgatásokat, pirulásokat, vállvonogatást és rátért a palásti problémákra. — Nagy bajunk nekünk, hogy nincs hol összejönnünk. Igaz, egyszer már benne volt az újságban, hogy klubot avattak nálunk ... — mosolyog ravaszkásan, aztán mintha nem akarná folytatni hirtelen másról kezd beszélni. Tapasztaltuk, hogy a faluban valóban problémát okoz a helyiség kérdése, ám az az érzésünk, mintha nem is éppen itt rejtene a dolog nyitja. Hiszen, a színjátszócsoport aránylag jól működik, nem félnek a mai témáktól sem s végeredményben van hol a betanult műveket bemutatni. Amint azt később Medgyesi Margitka elmondta a klub problémája is hamarosan megoldódik. Teljesen őszintén szólva engem a palásti ifjúság talán eddig sehol sem tapasztalt konzervativizmusa lepett meg. Erős kifejezés, mondhatná valaki. Nagy szó. Engedjünk belőle? Valamit. Tollfosztás idején De csak egészen kevés „valamit". Tény az, s a legjobb bizonyíték erre talán Medgyesi Margitka, hogy a faluban vannak előrelátó fiatalok. Olyanok akikben nagy hivatásérzet, tenniakarás él. Mi azonban mást is tapasztaltunk. A kertészetben dolgozó, a szocialista munka brigádja címért versenyben álló csoport tagjai közül látogattunk meg jónéhányat. Módunkban állt találkozni Kiss Marikán kivül még Csáki Marikával, Pásztor Marikával, Racskó Marikával (Paláston bizonyára minden tíz lány közül kilenc Marika), Kocsmáros Erzsivel, Kocsmáros Margittal és Racskó Erzsivel. Főleg az érdekelt bennünket, vajon mivel töltik a kertészeti csoport tagjai a hosszú téli estéket? A legtöbb helyen tollat fosztanak. Ezzel nem akarok perbeszállni. Jómagam is nősülés előtt álló fiatalember lévén a legnagyobb komolysággal tudom értékelni a tollfosztás fontos voltát. Persze annyi liba Paláston sincsen, hogy a sok ügyes kezű lány, egy-egy háznál csoportosan összeülve, ne fosztaná meg néhány este a tollát. De gyerünk csak tovább. Vajon mit csinálnak a palásti lányok akkor, ha nem fosztanak tollat. Kézimunkáznak. Ennek is szemtanúja voltam. Megengedem: szép, nemes foglalkozás. Igaz azonban az is, hogy a valamikori gyönyörű, népművészeti munkák sok esetben giccsé, értéktelen csecsebecsévé vedlenek. Meg aztán arra is kiváncsi lennék, vajon egy modern lakásban — mert ugyebár falvainkon is a modern lakáskultúráért harcolnak — hol lehet elhelyezni olyan mennyiségű hattyús-rózsás-menyecskés-csónakosnapfelkeltés, jaj istenem rám ne ülj párnát mint amennyit a palásti leányok férjhezmenetelükig elkészítenek. A látogatások alkalmával addig csűrtük-csavartuk a beszélgetés fonalát amíg ... nevetséges nem nevetséges, mindenütt oda lyukadtunk ki, hogy a palásti lányok központi' problémáját kb. tizenötéves kortól a férjhezmenés képezi. Persze ezt nem azért hozzuk fel, hogy az olvasó figyelmét elterelve a komoly dologról humoros epizódba bocsátkozzunk. A konkrét, meztelen valóság ez — még ha mennyire is megharagszanak a palásti lányok. Elismerjük fontos dolog ez. Tudjuk, hogy a családalapítás gondolata a lányokat rendszerint többet foglalkoztatja mint a fiúkat, ám úgy vettük észre, hogy a palásti Marikákat, Erzsikéket, Margitkákat ez túlontúl foglalkoztatja. Még ez se lenne olyan nagy baj, ha nem a nagyanyáink idejére jellemző módon készülnének rá, miszerint a lány tudjon főzni, mosni, vasalni, minden féle-fajta házi munkát elvégezni punktum. De tanulni, művelődni, olvasni az felesleges. Túlzott állítás, vethetné ellen valaki Csak vesse, erős r.dut, nagy kont rát, megsemmisítő érveket tartogatok a kezemben. A meglátogatott lányok közül csak egy, egyetlenegy „vallotta be“, hoszszas faggatás után, hogy olvasta az Egri csillagok-at. Egy Petőfi verseket kedvelő lánnyal is találkoztunk. Nos? Ezek után vajon milyen következtetést vonjon le az ember? Pedig van a faluban könyvtár, könyvtáros is. De ennél még többet mondok. Az egyik helyen —- nagy örömre — azt újságolták, hogy járatják az Oj Ifjúságot. Erre én megkérdem: „És milyen cikkeket szeret a legjobban olvasni, Marika? A válasz: — Én nem olvasom. A kínos helyzetet azzal próbáltam elütni, hogy bizonyára olvassa benne a különböző tanácsadókat. Szerény pirulás volt a felelet. Nem vagyunk igényesek, de mégis előhuzakodunk a kérdéssel: Ezekhez a lányokhoz mikor kerülnek el a világirodalom legjobbjainak az alkotásai? Tolsztoj, Gorkij, Balzac, Jack London stb., stb., hiszen ebben az esetben a felsoroláson nem múlik. Pedig ennek az időnek is el kell következnie!!! Az egyik kislány édesanyjától megkérdeztem miért nem engedte leányát tanonciskolába, hiszen szeretett volna menni? Válasz: — Nem tanul meg ott semmit kérem! ... Ha már Itt tartunk, gyerünk tovább. Félig tréfásan, félig komolyan megkérdeztem az egyik kislányt, hord-e piros harisnyát, célozva úgy általában a divatra ,és a divatos öltözködésre. Válasz: — ?? (általános megbotránkozás) S most ne vitassuk azt izléses-e a piros harisnya vagy nem. Nem ez itt a kérdés Ám milyen véleménnyel legyünk az olyan fiatalokról akik egy divatos ruhadarab hallatára elszörnyűlködnek? (Vagy csak azért mert az édesanyjuk is ott volt? Lassan látogatásunk végéhez közeledünk. Jó lenne azt hinni, hogy azt a bizonyos madarat mégis csak sikerült a tollfosztókban kiengedni a zsebünkből. S ha a toll között nem is, a vélemények, nézetek, felfoöások között kívánatos lenne, ha szétcsapkodhaina. Becsülete ,, szorgalmas dolgozói a szövetkezetnek a palásti lányok. Kezük munkája aranyat ér. Ám nekünk ennyi nem elég. Több kell. S ezt a többletet kéne megadnia annak az „állítólagos“ szocialista munkabrigád címért versenyző csoportnak. Medgyesi Margitka, a történtek szem- és fültanúja igyekezett megnyugtatni. Konkrét intézkedésekről tett említést. Megnyílik az új klub, átszervezik a CSISZ-t, olvasókört szerveznek stb., stb. Ö ezt nagy bizakodással mesélte el nekem. S mindennek a végén ebből a bizakodásból egy kevés rám is ragadt. Polák Imre
