Szabad Földműves, 1963. január-június (14. évfolyam, 1-52. szám)
1963-06-19 / 49. szám
A zöldetetés szerepe a sertések takarmányozásában A tenyész- és hízósertések takarmányozásának költsége nagymértékben csökkenthető, ha az abraktakarmányok egy részét különféle zöldtakarmányokkal helyettesítjük. A zöldtakarmányok etetése történhet kaszáltan vagy közvetlen legeltetéssel. A sertés a fiatal zsenge, lédús leveleket, vagy a húsos, finom rostú szárakat fogyasztja szívesebben. A megöregedett, elfásult, sok rostot tartalmazó növényrészeket rendszerint otthagyja. A legeltetésnek, illetve a zöldtakarmány etetésének az abraktakarmány helyettesítésén kívül mélyreható élettani szerepe is van. A hosszantartó kemény, hideg tél után a tenyészsertések erőállapota sok gazdaságban a nem megfelelő tartás és takarmányozás következtében leromlott. Az idei tavaszon azért a sertések regenerálása szempontjából a legeltetésnek, illetve a zöldtakarmányok fogyasztásának, felhasználásának fokozott a jelentősége. A zöldtakarmányok a jelentős mennyiségű fehérjén kívül különféle vitaminokat is tartalmaznak. A sertéseknek ilyen formában juttatott vitamin olcsóbb, mint bármely vitamin-premixben történő adása. A ZÖLDXAKARMÄNYOK FELHASZNÁLÁSAKOR a takarékosságról se feledkezzünk meg. A legeltetési idény kezdetén leghelyesebb, ha az állattenyésztő a legeltethető területek minél gazdaságosabb kihasználása érdekében legeltetési tervet készít. Ennek elkészítésekor számításba kell venni a legeltethető területek hozamát, távolságát, a sertések kor, állapot, ivar, hasznosítás stb. számszerinti megoszlását, hogy azután ki lehessen jelölni az egyes csoportok számára a legalkalmasabb területet. A legközelebbi és legjobb területet helyes ha a szoptató kocáknak és esetleg a választott malacoknak, míg a távolabbiakat azoknak a süldőknek, amelyeket nagy súlyra kívánunk hizlalni, a leg távolabbiakat az üres, vagy a vemhesség kezdetén levő kocáknak jelöljük. Azokban a gazdaságokban, amelyekben nagyobb legelőterülettel rendelkeznek, helyes azt is felmérni, hogy a növényzet elöregedéséig, elfásulásáig, a legelőre járó sertéslétszámot alapul véve, mekkora terület elegendő. A szükséges területen fefüli legelőn a sertéseket ne legeltessük, hanem a takarmányt inkább kaszáljuk le és a kérődzőkkel értékesítsük. Az ilyen takarékosság szüksége még inkább fennáll a jól bevált lucernás, lóherés stb. szántóföldek termésének legeltetésekor. A sertések legeltetése szántóföldeken, főleg olyan esetekben indokolt, amikor valamely kultúrnövény, pl. lóhere, lucerna stb. kiszántásra van ítélve. Az ilyen területek kitűnően hasznosíthatók a sertések legeltetésével. A SERTÉSEKET A KIHAJTÁSKOR először a már lelegelt szakaszra engedjük, azáltal a kevésbé kedvelt füveket is lelegelik, majd utána az érintetlen részre. A legelők jobb kihasználása érdekében előnyös a szakaszos legeltetés, mert így szinte állandóan fiatal, zsenge növényzetet tudunk számukra biztosítani. A sertések, ha a legelőn jóllaknak, utána rendszerint turkálni kezdenek. A legelőn ezért csak addig hagyjuk a sertést, ameddig folyamatosan esik. Esős időben értékesebb legelőre ne hajtsuk a sertéseket, mert egyrészt a növényzetet letiporják, kárt okoznak benne, másrészt ilyenkor a különféle földi giliszták, férgek stb. a föld felületéhez közel húzódnak és túrásra ingerük őket. A sertésnek a túrás alaptermészete. A túrást ezért mégis lehetővé kell tenni számára, így aközben sok olyan értékes anyagokhoz (nyomelemek stb.) is hozzájut, amelyek igen előnyösek. Helyes, ha erre a célra közelben megfelelő nagyságú területet „túratót“ jelölünk ki, ahol a sertések jól érzik magukat, szívesen tartózkodnak. Sok sertéstenyészetben egyrészt a legelőterület hiánya, másrészt egyéb okok, pi. helytelen szervezés miatt a sertések legeltetése szűk területek közé szorul. Ilyen helyeken elsősorban a vemhes és szoptató kocákat legeltessük. Elhelyezési és takarmányozási feltételeink között ezek igénylik a mozgást, a legeltetést legjobban. A vemhes kocák legelés közben olyan anyagokhoz (nyomelemek, vitaminok, napfény, friss levegő stb.) juthatnak, amelyek kedvezővé teszik a magzatok fejlődését. A jó legelőn a koca egy óra alatt kb. 3—5 kg zöldet fogyaszt. A fiatal, zsenge fű, vagy a pillangós növény 1 kg-ja, mintegy 30-—80 mg karotint tartalmaz. A legelőre járó vemhes koca 20—40 mg-os karotinszükségletét olcsón, különösebb gond nélkül biztosíthatjuk. A szoptató kocák a változatos növényállományú legelőn a nekik ízesebb növényeket vagy növényrészeket fogyaszthatják, ami rendszerint kedvezően hat a tejtermelésükre. HA A ZÖLDTAKARMÁNYT KASZÁLTAN ETETJÜK, akkor nagyon ügyeljünk, hogy azt zsenge állapotban adjuk. A kaszált zöldtakarmányok közül igen értékes a sok levelet és viszonylag kevés szárrészt tartalmazó vöröshere. Elterjedten etetik a lucernát is, amely zsenge állapotban nagyon értékes takarmány. A sertések részére a vörösherét, a lucernát, vagy a rétifüvet lehetőleg 10—20 cm magasság között kaszáljuk. Szántóföldi növényeink közül a sertések takarmányozására felhasználható még a fehérje, a korcshere, a baltacím, a bíborhere, a borsó, stb., azonban ezek kevésbé elterjedtek, mint a lucerna vagy vöröshere. A sertéstenyésztésben igen előnyös a zöldtakarmányok felhasználása, mert a kedvező táplálóértéken kívül még olcsóbb is. A kedvező malacfelnevelési eredmények eléréséhez nagymértékben hozzásegít a zöldlueerna etetése. A malacoknak korán, ló—15 napos kortól a szemes árpa etetésének megkezdésétől lehet adni naponta több alkalommal zöldtakarmányt. Egyszerre csak keveset adjunk eléjük, lehetőleg a vályúba, nehogy az alomba tapossák. Idősebb, 40—60 napos korúaknak napi 0,5—0,8 kg-ot számíthatunk. A választott malacoknak fejlettségüktől függően napi 0,5—1 kg zöldet, süldőknek pedig 4—6 kg zöldet adhatunk. Legelőterület hiányában a zöld etetésével nagy mennyiségű abraktakarmányt helyettesíthetünk az üres és vemhes kocák takarmányozásában. Kifejlett fehérhússertés fajtájú üres, vagy a vemhesség első felében levő kocák napi 8—10 kg zöldtakarmányt is adhatnak, mégpedig kondíciójától függően 1—1,5 kg abrakkal kiegészítve. A zöldtakarmányból napi 3—5 kg-ot tenyészkanokkal is etethetünk. A HÍZÓSERTÉSEKKEL inkább fiatalabb korban, a hizlalás kezdetén etessük a zöldtakarmányt, mint a hizlalás végén nagyobb súlyban. A zöldtakarmányok etetésekor is ügyeljünk a szabvány szerinti takarmányozásra. Pontosabban számítsuk ki, hogy az etetett zöldtakarmány-adaggal mennyi tápanyaghoz juttattuk a sertéseket és ennek figyelembevételével egészítsük ki a zöldtakarmányt fogyasztó állatok fejadagját abrakkal. Csakis így takarmányozhatunk szakszerűen. Ellenkező esetben vagy hiányos lesz a sertések takarmányozása, vagy túletetünk, pazarlunk. Mindkettő káros! Már a zöldtakarmányok etetésekor, amikor viszonylag bőségesen van takarmány, már akkor gondoljunk a nehezebb téli takarmányozási napokra. Ha ui. most takarékoskodunk, akkor megteremtjük az alapját annak, hogy a pillangósokból elegendőt tárolhatunk széna formájában télire, aminek felhasználása szénaliszt formájában a sertéstartásban szintén jelentős. Az abrakkeverékhez rendszerint 2—3 % tafcarmánymeszet szoktunk adni. A legeltetés megkezdése, vagy a kaszált zöldtakarmányok etetése esetén az abrakkeverékhez kevert takarmánymész százalékát a helyes aránynak megfelelően csökkenteni kell. Dp. Berek Gézay ^Állattenyésztési Kutatóintézet Sertéstenyésztési osztálya)
