Szabad Földműves, 1963. január-június (14. évfolyam, 1-52. szám)
1963-05-08 / 37. szám
Gyermekkoromban furcsa játékot űztem: a faluból gyakran kimentem a zöld határba, és elkiáltottam magam: — Jö napot, mező!... Utána figyelmesen hallgattam a búzakalászok zizegését, és úgy tűnt, hogy a mező barátságosan válaszol: — Jő napot, kislány ... Hatvanhét éves vagyok már, de néha ma is a régi izgalommal köszöntőm a mezőt és mint régen, hallom a feleletét: „Jő napot, kislány...“ Lámcsak, még mindig kislánynak vél, nem veszi észre a koromat... A nehéz munkát még nyolcéves koromban megismertem. „Csöpp cseléd“ — így szólított Veber, a kulák gazda, mert kisnövésű voltam. Menynyi munkát végeztettek velem! Mostam, főztem és a kisgyermekre vigyáztam. A gazdasszonytól egy percig sem volt nyugtom. Ha a gyermek elaludt, ő rögtön talált munkát nekem. Nyolcéves koromtól mindaddig, amíg a falunkban meg nem alakult a kolhoz, csak „csöpp cseléd" voltam. Sok gazdát szolgáltam, sokat dolgoztam, sok nyomorúságon mentem át... „Falunkban megalakult a kolhoz“ — így írtam, pedig elmondhatom, hogy magam is részt vettem a létrehozásában, a belépők között én voltam az első asszony. Közös gazdaságunk lassan, de biztosan erősödött... Évről évre gazdag termést takarítottunk be, a családok jómódban éltek. Reggelente különös érzéssel üdvözöltem a mezőt, amely már nem kulák-birtok, nem idegen többé, hanem a mienk. A közösség tulajdona. Barátságom a mezővel egyre bensőségesebbé vált. Így igyekeztem jobban megismerni a dús fekete földet, még gazdagabb termést akartam elérni. Sok mezőgazdasági szakkönyvet olvastam, idős, tapasztalt emberekkel tanácskoztam. S ekkor munkacsapatunk vállalta a kockázatot, hogy évente kétszer termeljünk lent az ukrajnai Poleszje (erdővidék) földjén. Alighogy begyűjtöttük az első termést, rögtön vetettünk másodszor is, és októberben még tizennyolc mázsa lent takarítottunk be hektáronként. Ez a tizennyolc, meg az előző huszonhárom mázsa együtt nagyszerű termésátlagot jelentett. Munkacsapatunk eredménye páratlan volt a világon. * * * Aztán elkezdődött a háború, és elragadta felnőtt fiaimat, akik sohasem tértek haza a frontról. Nehéz szívvel gondolok vissza ezekre az évekre!... Kiskorú gyermekeimmel Üzbégisztánba kerültem, kolhozban dolgoztam. Országunkban minden föld a miénk, csak az a különbség, hogy az egyik gyengébb minőségű, a másik termékenyebb. A Poleszjén kiváló eredményeket értem el a lentermelésben, de a gyapot sem fizetett gyengébben az új vidéken. A kolhozban végzett munkám mellett társadalmi feladatom is volt: ruhaneműt, élelmiszert gyűjtöttem a frontkatonáknak. Egyszer egy istenhátamögötti faluba érkeztem. Az asszonyok a téren az agyagkerítések árnyékában gyülekeztek. Csak kevés férfi volt közöttük, a háború messzire szólította őket a kolhozmezőkről. Kimentem a tér közepére, a vakító forró napsütésbe, s kiválasztottam egy asszonyt, akinek a szeme a legbarátságosabban tekintett rám a kendő mögül, s hozzá fordulva így szóltam: — Testvérem, figyelj rám! A férjed, a fiad kint van-e a fronton? Hitler gyilkolja az ártatlanokat... Az átkozott! Megtámadta hazánkat... Ukrajnát elrabolta ... Fiainkat elhurcolja!... Segíteni kell fiainknak! — Segítünk, hogyne segítenénk! — bólogatott feleletként csaknem valamennyi asszony. Elszéledtek, hazamentek, és gyapjúval, olajjal, rizssel tértek vissza ... Jő emberek laknak ezen a vidéken. Ha ma végignézem a népgazdasági kiállítást és színes üzbég ruhát viselő aszszonyt látok, nem tudom megállni, hogy meg ne szólítsam: — Üdvözöllek, jóasszony! — és ukránul mindig hozzáteszem: — Sok boldogságot kívánok! * * * A háború befejeződött, a megpróbáltatásokat azonban nem felejtettük el. Bár sohase kellene háborúba küldeni a fiainkat! Üjra a kolhozunkban dolgoztam, ismét magas terméshozamot értem el a lenből, a krumpliból és a répából. Gyermekeim felnőttek, unokáim születtek. Otthonunkba zavartalan boldogság költözött. Az emberek annyira bíztak bennem, hogy az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság Legfelső Tanácsába képviselőnek választottak. Unokáim gyakran kérdezik, hogy milyen hőstettekért tüntettek ki enynyi érdemrenddel és emlékéremmel... — Olyan országban élünk, ahol a munkáért jár a legnagyobb megbecsülés — felelem unokáimnak. Egyszer távirat érkezett Moszkvából. A mezőgazdasági élmunkások találkozójára hívtak. Hatalmas, ezüstszínű repülőgépbe ültem, és a magasból lenéztem a végtelen mezőkre. — Jó napot, mezó! — mondtam gondolatban, s mosolyogva felidéztem a gyermekkori emléket. Moszkvában egy szép, régi palotában rendezték a fogadást. Kolhozparasztok, színészek, munkások, tudósok voltak jelen. Hamarosan összebarátkoztam egy velem egykorú asszonynyal. Leültünk oldalt, néztük a táncot és beszélgettünk. Nyikita Szergejevics Hruscsov odajött hozzánk. Már régi ismerősök voltunk. Ukrajnában sokszor találkoztunk. — Miért nem táncol? — kérdezte. — öreg vagyok már, Nyikita Szergejevics. — Hogyhogy öreg? Hiszen a munkában még fiatal! Egy fiatal színész állt mellettünk, mosolyogva hallgatta beszélgetésünket. Nyikita Szergejevics így szólt hozzá: — Kérje fel Nagyezsda Grigorjevnát egy fordulóra! Táncunk olyan jól sikerült, hogy megtapsoltak minket. Később, vacsora közben, Hruscsov S Nyikita Szergejevics Hruscsov és Nagyezsda Grigorjevna Zaglada találkozása az ukrán mewj«»»»zogazdasági dolgozók értekez- Nr létén. elvtárs mellett ültem. Egyszer csak fölemelte poharát, és ünnepélyesen mondta: — Igyunk Nagyezsda Grigojevna Zaglada szovjet kolhozparasztasszony egészségére! A pohárköszöntő után a zenészekhez fordult és megkérdezte tőlük, hogy ismerik-e a „Jaj hát komlóm, komlóm“ című ukrán népdalt. — Ismerjük, a kottája azonban nincs nálunk — felelték. — Akkor hát énekeljük el kotta nélkül, emlékezetből — mondta Nyikita Szergejevics és vidáman rázendített: Jaj hát komlóm, komlóm, Éretlen zöld komlóm ... Valamennyien belekapcsolódtak, együtt énekelték a dalt. Könny szökött a szemembe, de letöröltem és én is énekelni kezdtem: Tán a fagyban megfáztál, Hogy kicsike maradtál? Hruscsov elvtárs emlékezett kedvenc nótámra. Néhány évvel ezelőtt az élmunkások értekezletén beszéltem róla. Akkoriban komlótermesztéssel foglalkoztam, és a komlóról szóló népdalt is szerettem. Azon az értekezleten ígéretet tettem, hogy a poleszjei földön nagy kukoricatermést fogok elérni. Nehéz volt megtartanom az ígéretemet. Ezen az árpatermő vidéken eddig mostohán bántak a kukoricával. Nekem kellett bebizonyítanom, milyen értékes termény a kukorica. Sok nehézséget kellett legyőznünk. Munkacsapatunk sokáig, aprólékosan gyűjtögette a tapasztalatokat, amelyeket a többi kolhozparaszttal is megismertetett. A morzsolt kukorica hektáronkénti termésátlaga fokozatosan negyven, ötven mázsára emelkedett, sőt még magasabbra is. A tavalyelőtti év őszén, a XXII. pártkongresszus előtt különösen jó volt a termés, valósággal kukoricaerdő nőtt a földeken. Küldöttnek választottak a kongresszusra, s már ideje lett volna Moszkvába utaznom, de még mindig a mezőn voltam: a letört kukoricacsövek súlyát mértük munkacsapatommal együtt, pontos adatot akartunk kapni a termésrőj, hogy tudjuk, milyen eredményekkel mehetünk a kongresszus megnyitására. Kiderült, hogy hektáronként átlag százkét mázsás csöves, illetve nyolcvan mázsás morzsolt kukoricatermést értünk el! Győzelmünkről büszkén számoltam be a kongresszusnak. A nép, a párt nagyra becsülte munkámat. Az elmúlt év végén a Szocialista Munka Hőse címmel tüntettek ki. Végtelen boldogság, hogy magas korom ellenére a közösség boldogulásáért dolgozhatom, és részt vehetek a kommunizmus építésében. Ebben a csodálatos korszakban eszembe sem jut, hogy nyugdíjba menjek. Munkával hozhatjuk közelebb a jövőt, és én is meg akarom érni a kommunizmust. * » * A XXII. pártkongresszuson sok emberrel találkoztam, sok elvtárssal beszélgettem, de az egyik küldöttel, Juraj Gagarinnal folytatott beszélgetésem különösen kedves számomra. Amint tudják, Gagarin igen népszerű ember. Az ülések közötti szünetben nagyon sok kongresszusi küldött, tudósító és vendég vette körül. Nekem, idős asszonynak nem volt reményem, hogy ilyen sűrű tömegen át a közelébe jussak. Megálltam oldalt, onnan néztem rá, és a szívem megtelt örömmel. Talán észrevette, hogy nézem, vagy megérezte anyai szeretetemet, mert egyszer csak odajött hozzám, híres „gagarini“ mosolyával rám mosolygott és azt mondta: — Kedves néni, szeretném, ha magával lefényképeznének... Szabad? S mintha a fényképészek éppen ezekre a szavakra vártak volna, rögtön kattogni kezdtek a gépek. Mosolyogva néztünk egymásra és beszélgetni kezdtünk. Megkérdeztem: — Mondd, fiam, mit láttál a magasból, mi lepett meg leginkább, amikor a földjeink fölött repültél? — A mezők — felelte. — A hatalmas szovjet mezők. Színük alapján kitaláltam, hogy melyiken mi van. Az egyik sárga, a másik szürkésbarna, a harmadik kékeszöld. A mezőt, mamácska, már gyermekkorom óta ismerem ... — Igazi kolhozparaszt vagy fiam, ha ennyire szereted a mezőt — mondtam. — És ön, mamácska, igazi űrhajós, hiszen a termelésben rekordmagasságokat ért el — válaszolta Gagarin. Gyakran eszembe jutnak az első űrhajós szavai. Olyan kedvesek nekem, mint a legnagyobb dicséret szavai. örülök eredményeimnek, de úgy gondolom, hogy a jól végzett munka egymagában még nem elég. Tanítanom kell a fiatalokat, arra kell nevelnem őket, hogy szeressék a földet és kössenek barátságot a mezővel. Vidékünkön sok fiatal kolhozparasztot kihívtam versenyre. Így vélekedtem: ha én, idős asszony létemre jő eredményeket tudok elérni, akkor az erős fiatalok szégyellnék a lemaradást. Nem árt néha tüzelni, buzdítani az ifjúságot. „Rajta gyerekek — mondom nekik vidáman —, győzzétek le az öregasszonyt!“ De nemcsak ösztönzöm őket, hanem el is utazom hozzájuk, s ők is jönnek hozzám, én pedig szemináriumot vezetek, előadásokat tartok nekik! Kerületünk kolhozaiban egyre magasabb a kukorica termésátlaga és egyre több új nevet írnak fel a dicsőségtáblára. Kezdődik az új mezőgazdasági évad. A fekete szántóföld várja munkásait. Én magam ebben az évben hektáronként legalább száz mázsa morzsolt kukoricát akarok termelni. De a borsó és a búza termesztésére is nagy gondot fordítok, mert ezen a három terményen múlik a kolhoz jövedelme. — Rajta hát, gyerekek — ismétlem —, érjetek utói! Nagyezsda Zaglada A kapásnövények gépesített termesztése és betakarítása Ukrajnában Kijevben járva, alkalmunk volt elbeszélgetni V. S. Kramazov elvtárssal, az Ukrajnai Mezőgazdasági Gépkísárleti Intézet igazgatójával. A többi között érdeklődtünk: hol tartanak most Ukrájnában a kapásnövények termesztésének és betakarításának gépesítésével. Az utóbbi években ugyanis, — de különösen két-három esztendő óta — jelentősen megnövekedett Ukrajnában a kukoricával, cukor- és takarmányrépával, burgonyával bevetett terület. Nyilvánvaló, hogy mindhárom növény termesztése számottevő kézi munkaerőt igényel, ami nem mindig és nem mindenütt áll a kolhozokban, szovhozokban rendelkezésre. Az élet sürgető parancsa tehát, hogy ezeknek a növényeknek termesztését a vetéstől a beta karításik gépesítsék. A másik sürgős tennivaló pedig az, hogy a nagyarányú kísérletező munkában szerzett legjobb módokat, tapasztalatokat hasznosítsák a volt szüzföldek gazdaságaiban, ahol többmillió Hektáron kell ezeket a növényeket évről évre megtermelni és betakarítani. Ami még megoldásra vár — Helytelen lenne, ha nem tárnám fel őszintén gondjainkat — mondotta V. S. Kramczov igazgató. — Ez különösen a kukorica termesztésére, betakarítására vonatkozik. A kukorica vetése nemcsak Ukrajnában, hanem Szovjetuniő-szerte megoldott probléma. Igaz, hogy ez az „egyszerűbb“. Nálunk a kukoricát négyzetes-fészkes típusú gépekkel vetik. Néhány év óta megkezdte a szovjet ipar az úgynevezett fotocellás, négyzetesfészkes vetésre kiválóan alkalmas gépek gyártását. Ennek a gépnek lényege az, hogy a magot egy elektromos fotocellás kis szerkezet adagolja a csoroszlyába. Ez a szerkezet hajszálnyira pontos: a beállítástól függően 1-2-3-4 magot vethet. Ami a növényápolást illeti: elegendő sorművelő kultivátorunk van s ezekre még sok-sok évig szükség lesz, amellett, hogy egyre inkább tért hódítanak kukoricatermesztésünkben a különféle hatásos gyomirtószerek, így a Simazin, Atrazin. — Négy hasznát vesszük ezeknek a vegyszereknek — különösen a volt szüzföldeken — ahol monokultúrás termesztésben több éven át követi kukorica a kukoricát. Köztudomású, hogy az egyszeri vegyszerezés többéves védettséget nyújt a gyomokkal szemben. Sajnos a gépesített betakarítással már nem állunk ilyen jól. Ez már bonyolultabb probléma. — Megoldásra vár például a kukoricaszár betakarítása. Próbálkoztunk eleinte a gabonakombájnokkal, de rájöttünk arra, hogy a gabonakombájnokat erősen igénybe veszi a nagy szártömeg levágása. Szártépő, járvasilózó gépeknek még nem vagyunk bőviben, így a kukoricaszár egy részét alá kell szántanunk, ami viszont felér egy közepes istállótrágyázással. Eleinte a táblán föltépett szárat tárcsázással próbáltuk a talajba dolgozni, de ez nem vált be. Djabban az előhántó ekére egy merőleges irányba futó kést szerelünk és ez a talajban elvágja a szárat. Ezt a megoldást az idén mintegy 600 gazdaságunkban próbáljuk ki. A következő menet az, hogy az így kivágott kukoricaszárat összegyűjtjük és vontatókon az állattenyésztő telepekre hordjuk, ahol kupacokba, kazalba rakjuk. Az egyelés gépesítése Amint V. S. Kramazov igazgató elmondotta: a cukorrépa termesztésében a legnagyobb munkacsúcs — az egyelés — „lefaragásán“ dolgozik az intézet munkatársi gárdája. — A kolhozok, szovhozok arra törekszenek, hogy 95—105 ezer növényt termesszenek hektáronként. Általában 44,5 cm-es sortávolságra vetik Ukrajna-szerte a cukorrépát. Hogy minél kevesebb gomolyt használjanak fel, eleve „csokrosítva“ vetnek. A csokor hossza általában 25, a két csokor közötti távolság pedig 30 cm. Megpróbáltuk az így csokrosítva vetett répa egyelésének gépesítését. Egyelőre nagyüzemi kísérleti eredményeink vannak, de módszerünket tömegesen csak most tavasszal próbáljuk ki. A répasorokban egy precíziósán pontos „egyelővilla“ jár és ez ritkítja a csokrok állományát. Nevezhetnénk ezt a villát „lengő-késnek“ is, hiszen az a szerepe, hogy a 2—4 levélben lévő répában dolgozva ritkítsa az állományt. Hibája a megoldásnak, hogy 15—20 %-ban az erőteljesebben fejlődött répát „vágja“ ki, mivel nem tud úgy válogatni, mint az ember. Amihez szinte hozzá sem kell nyúlni — A burgonya termesztésének, betakarításának gépesítésében már jobb a helyzet nálunk — mondotta az intézet igazgatója —. A burgonya talajelőkészítése, ültetése, ápolása és betakarítása teljesen gépesített Ukrajnában. A kolhozoknak, szovhozoknak, csupán 5—6 %-ában kell kézi munkaerőt igénybevenni az ápolás és a betakarítás munkáiban. Ez azt jelenti, hogy Ukrajnában a burgonyához — termesztése és betakarítása folyamán — kézzel szinte hozzá sem kell nyúlni. Még a burgonya osztályozásához is szerkesztettünk elmés gépeket. így csupán a „finomabb“ osztályozáshoz — az esetlegesen beteg gumók válogatásához — kell odaállítani az embert. — Gjabban olyan burgonyabetakarítót is szerkesztettünk, amit mi Szimultán Burgonyakombájnnak nevezünk, amely a felszedéssel egymenetben osztályozza is a gumókat. jelenleg 200 ilyen kombájnnal rendelkezünk, jövőre számuk meghámmszorozódik. Végeredményben tehát Ukrajnában is törik a fejüket a gépszerkesztők, hogy eredményesen megoldják a kukorica, cukorrépa és a burgonya termesztésének, betakarításának gépesítését. Ezért örültünk ennek a beszélgetésnek is, mert az ukrajnai megoldások a népi demokratikus országok mezőgazdaságának fejlesztésében is segítséget adhatnak. BlRÖ ANDRÁS 1965. május 8.
