Szabad Földműves, 1962. július-december (13. évfolyam, 52-104. szám)
1962-12-22 / 102. szám
G%)<ró' c/laidéáji: A vándorok tudják igazán: az utak pora nem mindig szürke. Az ember ruhájára és szívére szálló porban gyakran feltünedeznek a csillámló szemecskék. És amint a tengeri-kagylóba jutó porszem igazgyöngyöket szül, ügy termi az országutak szürke pora a vándorok gyönyörködtetésére a maga kis gyöngyszemeit. Az ember lehajol értük, kedvét leli bennük, aztán a szélbe ereszti őket. Ezt teszem most én is: hadd legyenek mindenkié. Börcsök uramnak, annak a becsületben megőszült szekszárdi késesmesternek váratlanul kimúlt a kecskéje. Hirtelen szakadt rá a tragédia, hát hirtelen is akart ellene tenni. Annál is inkább, mert Börcsök uram két italt szeretett igen erősen: reggelire a kecsketejet, vacsorára pedig a Jó szekszárdi vöröset. És mivel a kecskék paradicsoma a közeli Zomba, Börcsök uram a kecske kimúlását követő délutánon, oda Indult el egy anyakecskét vásárolni. Tucatnyi kilométer gyalogút az odáig, d8 mit számit az jó nyáridőben? Különösen, ha olyan csárdába térhet be az ember útközben, mint amilyen a zombai útelágazásánál terpeszkedik méltóságosan! Igen, igen régi az a csárda, lehet vagy háromszáz esztendős. Már maga az ivóban álló zenegép is majdnem annyi: a napóleoni háborúk idején annak a zenéjére táncoltak a legények a zombai s a janyapusztai széplányokkal. És atyaisten! De sok vásáros szekeret, meg cifra hintót fogadtak be a kocsiszínek ott a csárda udvarán! Ki tudná azokat az Időben visszafelé megszámlálni? Azért a régi jó szokások nem múltak ki teljesen a ml világunkból sem. Így Börcsök uram — a vendéglőbe betérve — jópár iszogató embernek mesélhette el nagy bánatét kecskéje kimúlásáról és tudokazódhatott a kecskevásárlás lehetőségei felől. Az italbolt vezetőjétől kapott is néhány címet, ahová nyugodtan beteheti a lábát, mert nem csapják be. Lenyugvóban volt már a nap, amikor Zombára ért, de még sötétedés előtt megcsinálhatta a vásárt, ötszáz forintot számolván le a megszorult asszonyság markába a nagytőgyü fiatal anyakecskéért. A nagy örömre, jó vásárra -inni kell! Börcsök uramnak ezt diktálta az őt soha meg nem csaló ösztöne. Hazatérőben tehát betért az útszéll csárdába, mig kecskéjét hz udvaron álló diófához kötötte. A borok klmérője pedig — egy környékszerte híres tréfacsináló — amíg Börcsök mester boldog-boldogtalannak mesélte a jó vásárt (és persze este lévén itta a vöröset) addig ez a csavaroseszű ember eloldozta a jámbor anyakecskét a diófától és helyébe egy bakkecskét kötött. Ez a derék állat nem volt más, mint egy a külföldről nemrégiben behozott, állami tulajdonban lévő és a vendéglős gondjaira bízott „apaállat“, amely hivatva volt légyen új, friss vért hozni a környékbeli kecske-állományba. No, egy kis tréfa az egészl Nem lesz annak az állami bakkecskének semmi baja. Egy kicsit elsétál Bör.csök urammal Szekszárdim — persze, ha sikerül a tréfa —, aztán, majdcsak visszatér a rászedett késesmesterrel együtt. El is sétált az éjféltájt! S jól számított a vendéglős: Börcsök uramat úgy eláztatta a bor, hogy nem igen nézegette az a kecskéje nemét. Hazaérve pedig hajnaltájt (beszeszelt állapotát ellensúlyozandó), a szokottnál büszkébb önérzettel és magabiztosabb hangon küldte ki asszonyát, hogy fejje meg az újszerzeményű, állatot. Képzelhető az a nagy vihar és kavarodás, amelyet a kecskeólból viszszatérő asszonya magával hozott. Börcsök uram csak hápogott és bibonykodott: De hiszen az a kecske tejet adott! Bizisten előttem fejte meg az az asszony! Hát nemcsak láttam, de még ittam is belőle! Hanem a tények, mindenütt tények. Másnap Indulhatott vissza Zombára azzal a nyugtalanító tudattal, hogy csúnyán rászedte, becsapta az a fránya zombai nőszemély. Zombára menet megint betért az Italboltnak csúfolt csárdába s a Jövő-menő utasok és a kocsmáros mély együttérzéssel hallgathatták balszerencséjét. A tréfacsináló vendéglősnek meg volt gondja, hogy az elbirhatónál valamivel több italt diktáljon a késes-mesterbe. Eközben ismét csere történt a diófánál. így aztán érthető, hogy amikor Börcsök uram pityókás állapotban nagy patáliát csapva beállított a zombai özvegyhez, megkövültén kellett tapasztalnia: valami „átok szállt reá“ vagy mi, mert lám, ez az állat anyakecske a Javából! Az érthetetlen események annyira megviselték idegzetét, hogy megváltásként hatott rá, amint a holdfényes éjszakában elérte az útszéll fogadót. Becézgetve, simogatva kötötte a diófához a kedves állatot, majd betért az ivóba. A bentülők nyugtatták, a kocsmáros Itatta, s mikor a szekszárdi toronyóra az éjjeli egyet kongatta, Börcsök uram már alig-allg állt a lábán. A vendéglős, ez a „derék jóember“ tette útra, saját kezűleg nyomva kezébe kecskéje kötőfékjét. De lám, mit nem ér meg az ember! Amint az asszonya fejni akarta, hát bizony... Bizony az megint csak bakkecske volt. Börcsök uram meg, hogy elűzze a „varázslatot“, felkapta a fejszét s a szegény Jobb sorsra hivatott „akciós állatnak“ egy szempillantás alatt szétloccsant az agyveleje. Hanem nagy kár volt a fejszéhez nyúlni! Az állam kecskéje tudvalévőén köztulajdon, amit nem lehet csak úgy letaglózni. Az állam tehát kereste a kecskét az italbolt vezetőjén, az meg Börcsök uramon. Az utóbbi azt felelte, hogy a saját kecskéjével azt csinál, amit akar, a vendéglős meg váltig bizonygatta, hogy az a kecske nem volt Börcsök uramé és a többi. Pörre került hát a dolog s az Arany János fülemüle pőre óta nem volt olyan messzeföldre szóló kacagtató huzavona, mint az a szekszárdi, — a kecske körül. Nekem abban a bizonyos fogadóban azt mesélték, hogy a pör még ma is tart, ha Börcsök uram közben el nem halálozik. Még azt is, hozzátették, hogy ama végzetes fejszecsapás után Börcsök uram torkán egy csöpp kecsketej le nem ment, de annál több abból a finom zamatú szekszárdi vörösből, amely az öreg-hegyen terem még ma Is. Mi okozta Börcsök uram halálát? A kudarcba-fulladt kecskevásár, vagy az, hogy többé tejet nem ivott, vagy talán a kecskepör miatt érzett szégyen? ... Hiába is tűnődöm ezeken a dolgom kon a szekszárd-zombai országúton: nem tudom eldönteni. És hol vannak már azóta azok a csillámló porszemecskék, amelyeket néhány éve Börcsök uram és kecskéje vert fel az úton?... A „Veszedelmes életkor a Csallóközi Színházban B. Bíezovsky „komoly komédiájának“ legfőbb jelentősége talán a színpad és a nézőtér közti kapcsolat. Hiszen a színmű témája erősen időszerű, mondhatnám úgy is, hogy élő probléma, s a színpadról bizony eléggé kemény mondatok hangzanak a nézők sorai felé. A mű három generációról szól. Az egyik képviselője Hába apó; ő a „tnasaryki humanizmus“ embere, aki nehezen illeszkedik be mai világunkba. A másiknak a Hába házaspár és Kastnerr.é, akik átélték a fasizmus legkeményebb éveit, s a harmadiknak pedig Jani és Éva a győzelem éveinek gyermekei. S e három generáció közti konfliktus olyan hatásosan, oly dramatikusan fejlődik, hogy szavaival közvetlenül érinti az előadás nézőit. A publikum élénk reagálása arról tanúskodik, hogy már magában véve a darab választása is fél sikert jelent. A teljes siker a szereplők, a díszletezök és a rendező szorgalmas, áldozatkész munkájának köszönhető. Kellemes meglepetés volt számunkra Molnár János alakítása Hába szerepében, aki negyven éves korában most lépett először színpadra egy egész estét betöltő színműben. É rsek György (Jani) már az első pillanatokban megnyerte a közönség tetszését. Temperamentuma frappáns, mimikája jó, sajnos néha túlexponált, fölösleges. És éppen ez a fölösleg hiányzik A 1 g e y e r Ilonából. Meggyőződésem, hogy ha kissé mélyebben foglalkozna szerepével, Kastner Linka alakításában még többet tudna nyújtani. Brunner Tibor (János) és László Mária (Olga) is szépen oldották meg feladatukat. Érsek né — Kossányi Marika, Éva szerepében szintén szép munkát végzett. Nem ártana, ha hangjában több szint használna. S z u c h y M. Emil a darab rendezője, helyesen fogta fel a mű mondanivalóját, s majdnem minden esetben sikerűit elérnie az előadás kamarajellegét. A fordításban pedig nagyszerűen kitűntek a három generáció közti jellegzetes beszéd jelei. A modern díszlet is fokozta az előadás hatását. Természetes dolog, hogy egyesek a bemutató végéig sem tudták leküzdeni a „premier-lázt“, de ez idővel elmúlik, s néhány előadás után elérik a színmű kellő menetét. Mint ismeretes, a „Csallóközi Színház“ tulajdonképpen a dunajszkásztredai Járási Építkezési Vállalat színjátszó-csoportja. És bizony munkájuk nem a legkönnyebb, s mindennek ellenére szép munkát végeznek. Erre mi sem nagyobb bizonyíték, mint Bíezovsky „Veszedelmes életkor“ című színművének bemutatása. összegezve: ez az az út, melyen műkedvelő színjátszóinknak haladniuk kell. DRÄFI MÁTYÁS Kollár Pali becsukta füzetét, becsavarta töltőtollát, s mint aki jól végezte dolgát, hátratett kezekkel a katedrát kezdte bámulni... Halmos tanító elvtárs lehajtott fejjpl sétálgatott a padok között. — Mi az, fiam? — kérdezte csodálkozva, amikor meglátta, hogy Pali már a pad szélére tette a füzetet — ilyen gyorsan végeztél a dolgozattal? — Igenis, tanító elvtárs — válaszolta katonásan Kollár — már végeztem! — Milyen fürge vagy ma! — állapította meg Halmos tanító elvtárs, s belenézett a füzetbe. A csodálkozástól hirtelen lejjebb csusszant a szemüvege. — Tréfálsz — dörrentett szigorúan a fiúra — ez neked dolgozat? Pali magabiztosan válaszolt: — A dolgozat lényege: tömören, sza-Szellemes dolgozat batosan leírni a mondanivalót. Én ezt tettem!- Azért ez mégis csak túlzás — állapította meg Halmos tanító elvtárs. A gyermek megszeppent. — Tanító elvtárs kérem — dadogta akadozva — ennél rövidebben már nem tudtam kifejteni a mondanivalóm. A tanító elnevette magát erre a magyarázatra, s nem is faggatta tovább, az asztalra tette a füzetet. A következő órán Kollár-'Eál élete- elsőjelesével dicsekedhetett. Megérdemelte, mert ilyen szellemes dolgozata még senkinek sem volt az osztályban, így hangzott: „Gondolatok a hegy lábánál“ — ezt volt a fogalmazás címe, alatta pedig az egymondatos kidolgozás: Bárcsak már fenn lennénk a tetején! Jelest kapott Pali, de azért figyelmeztette Halmos tanító elvtárs, hogy a közeljövőben azért mégse fogalmazzon ennyire tömören, mert hátha elégtelen lesz a vége!? S. M. Péter bácsi, a nyugdíjas útkaparó nagyon szeret halászni. Talán ez a jelző, hogy „szeret“ nem is elég erős. Inkább így: imádja a halászatot. Szinte vallásos buzgalommal űzi ezt a szórakozást, amit a modern világ egyszerűen sportnak nevez. Reggel a felkelő nap mindig Péter bácsit köszönti elsőnek. Ő trónol, fenn a magas parton, füstölgő pipával a szájában és egy zöld ágacskával a kezében, amellyel időnként elhessegeti a szemtelenkedő szúnyogokat. Estefelé, amikor a nap lebukik a vizbehajló füzek mögé, Péter bácsi leballag a magaásta lépcsőn a víz széléhez és ha volt fogás, hát akkor kiemeli a vízből a halakat, a kezében levő ágacskával pedig megjelöli a vízállást. Mindezt elvégezvén hazaballag. Kicsit babonás is mint minden vérbeli halász. Rossznéven veszi, ha megkérdik tőle: hová megy. Ha netán háromszor kérdeznék meg, akkor inkább visszafordul és aznap nem megy halászni. Most is ott ül a verőfényben megszokott helyén. Nézi a dugót és ábrándozik: vajon mi lenne ha egy nagy hal, egy igazán nagy hal, akadna a horogra. Az egész megtestesült nyugalom. Olyan édes a csend mint karácsony estéjén édesanyám frissen sült kalácsé. Péter bácsi kinyújtja lábát s most úgy érezheti magát mini egy király. Alattvalói a halak vidáman úszkáltak míg a király ... bizony elaludt. II. Kialudt pipájára szerelmeskedő szitakötők szálltak. Péter bácsi pedig éppen egy nagy, igazán nagy halról álmodott amikor hirtelen megrántotta őt valami. — Nosza — ugrott talpra hirtelen s már húzta is volna kifelé a horgot, ekkor azonban újabb rántás érte őt, de hem a lábán, ahová a zsinórt erősítette, hanem hátulról a kabátján. Megfordult, hát az unokájá állt előtte, kezében egy levelezőlapot tartva. — Mit rángatsz, pszt... csöndesebben — dohogott az öreg. — Na, látod, most elijesztetted ... Hej de kutya dög lehetett, már éppen pedzette... No, mit hoztál? Mutasd csak!... — vette ki a megszeppent gyermek kezéből a levelezőlapot. Azonnal a lap alján kacskaringózó aláírás kibogozásához kezdett. Egyik öreg barátja, valamikori szaktársa írta a levelet. Azóta vannak levelező viszonyban, amióta állami beutalásra együtt üdültek. Ott elég idejük volt, hogy eldicsekedjenek egymásnak nagy fogásaikról. Most éppen azt írja a koma, hogy hét és fél kilós harcsát fogott. — Ejnye! — tolta fel homlokára Péter bácsi kopottas, napellenzős sapkáját. Estefelé aztán megírta a választ: Kedves Béni! En egy tizenöt kilós csukát fogtam. Megrángatott a kutya, de én azért kivettem. Szeretettel üdvözöl barátod: Péter Eltelt pár nap s a komától jött az újabb levél: Kedves Péter! Ez aztán fogás. Harminc kilós süllőt fogtam. Egyedül bezzeg nem tudtam volna kihúzni, de szerencsére itt voltak az erdőben dolgozó munkások és ők segítettek, stb. stb.-— Híjj az anyád, te Béni, hiszen ekkora süllőt még az öregapám sem fogott, isten nyugosztalja, pedig az igazán nagy halász volt — kiáltott fel Péter bácsi méltatlankodva, és ment a válasz vissza: Kedves Béni! En egy fehér bálnát fogtam, de szerencsémre itt volt az újzélandi halászflotta egyik hajója és a rajta dolgozó munkások a segítségemre siettek. Szeretettel ölel hii barátod Péter De erre már csak annyi válasz jött, hogy ... Ezt már azonban nem írom le, mert a betűk elbújnának szégyenükben a vesszők, pontok és felkiáltó jelek mögé, és egyébként is — nagyobb hal már úgy sincs a világon! Wurcell Gábor A hatalmas komp' terpeszkedve várakozik a parton. Körülötte, a partmenti fűzfák alatt asszonyok, férftak trécselnek. Az indulást várják. A folyón túl van a legelő, oda kell járni az állatokért. Az egyetlen kőhidat elmosta a víz. Most így oldják meg a szállítást. Nem kényelmes dolog, az igaz! De mit csináljanak? Ogy titokban örülnek is neki. Különösen az asszonyok. Egy kis esti szórakozás nekik sem árt. A városi ember klubokban, esszpresszókban diskurál, ök itt t zöldlevelü fűzfák alatt. Pletyka is, szerelem is szövődött itt már nem is egy. Már ahogy az ilyen helyeken lenni szokott... Mohai Bálintot már jónéhányszor figyelmeztette az asszony, hogy ne fecsegjen annyit esténként a kompnál. Másnap a boltban mindig azzal traktálják, hogy ezt meg azt beszélte az ura..., s ő csak győzi hall-, gatnl. Meg is kapja ilyenkor a magáét. Hogy is tud férfi létére anynyit beszélni és miért nem tartja be a száját. Az asszonyoknál ez még csak bocsánatos, de a férfi népnél egyeneseit halálos biin ... Ogy látszott azonban, hogu erről leszokni éppen olyan nehéz, mint a cigarettáról, még akkor is, ha a doktor tiltja meg, hátha csak az asszony! Ezen a szeles nyári alkonyon különösen élénken folyt a disputa. Jól összejött a társaság. Mohai Bálint megint megfeledkezett bűnéről és feleségéről. Hogy a szoknyás népről volt szó, hirtelen eszébe jutott valami: — Hallod-e Balázs fiam! — fordult oda az egyik legényhez, aki valami zöld faágat farigcsált. Most, hogy a nevét hallotta, felrezzent s abbahagyta a faragást. — Balázs öcsém, — ismételte Mohai — te még nem gondolsz úgy néha a házasságra? Nem kéne még asszony ahhoz a szép új házhoz? Az ilyen jóképű, meg dolgos legényt pedig hamar a hálójukba kerítenek. — Haj, dehogy nem kéne — gondolta a legény — nagyon is kéne! De hát az a halkszavú, gesztenyeszín hajú, fiatalon özvegyen maradt asszonyka, akiért majd megvész már hónapok óta, másfelé vonzódik. Az a hetykebajúszú, vállas legény, a Ferkó, az kell neki. , A kérdés azonban váratlanul érte, nem felelt rá. — Már pedig az ilyen villogó fehér fogú legénynek az a dolga, hogy leszakítsa a fáról és bele is harapjon az almába! — Mire gondol, Bálint bátyám — kérdezte a fiú csöndesen. — Hát — ravaszkodott tovább az öreg — ott van az a szép Patakiné! Elég rég eltemette az urát, nyugodjék békében, de azért nem hervadhat el egészen! — Ez megbolondult — gondolta Balázs. — Éppen Feri előtt beszél ilyeneket! Hisz mindenki tudja, hogy Margit, a szép özvegy mennyire kedveli öt, $ Feri lobbanékony legény. — Ugyan, hagyjuk ezt — legyintett s félszemmel Ferire pillantott. Az meg úgy állt ott, mint egy oroszlán, akinek a talpát kezdik sütögetni. Mohai meg mit sem sejtve egyre jobban belemelcgedett: — Hát nem vagy te olyan gyáva legény, próbáld csak meg1 Ha akarod, szívesen segítek neked... Beszélhetek Margittal az érdekedben. — Az tstenfáját —. kiáltotta Feri vörösre fúft képpel — mit kontárkodik mindenbe bele! Vénember létére még most is a szoknya körül járt az esze! Ha nem hagyja abba, istenemre mondom, úgy, de úgy ellátom a baját, hogy ... Mohainak egy pillanatra még a lélegzete is elakadt. Előfordult ugyan már vele, hogy nem olyan he. lyen beszélt, ahol kellett volna, de hogy ennyire házszámot tévesszen, az még sosem! Es azt sem tudta eddig, hogy ez a Feri Margit körül legyeskedik! Közben a nagy hangra az asszonyok is odacsódültek. — De fiacskám — nyögte Mohát... — Semmi de, vágott közbe harciason Feri. — És tanácsolom, hogy hagyja abba ezt a kerítősdit, mert megemlegett! Este a vacsoránál aztán ugyancsak elbámult Mohai élete párja. Hiába kérdezgette urát, hogy ,,no, hát mi hír van a nagy világban?“ — nem jelelt az semmit! Egy mukkot sem! Sem aznap este. sem máskor! Tanulékony ember volt ö viláaéletében! SIPOS MIKLÓS fblOMMf 1962. december 22. 7
