Szabad Földműves, 1962. július-december (13. évfolyam, 52-104. szám)

1962-11-21 / 93. szám

A jövedelmezőség értékelése EFSZ-einkben A politikai gazdaságtan (ökonómia) tankönyve szerint a jövedelmezőség (rentabilitás) azt jelenti, hogy „az esz­közök (pénzeszközök), melyeket egy vállalat termékei értékesítése (realizá­lása) által megszerez, fedik önköltsé­geit és azon felül jövedelmet biztosíta­nak.“ Ellenkező esetben, ha ugyanis a vállalat termékeinek értékesítése által nem szerez elegendő eszközt önköltsé­geinek fedezésére, nem lehet szó jöve­delmezőségről, hanem csak veszteségről. A mondottak az EFSZ-ekre, mint szocia­lista mezőgazdasági vállalatokra, szintén* érvényesek. A rentabilitás feltétele a tiszta jöve­delem (nyereség) képzése, ami viszont azt jelenti, hogy a szövetkezet önköltsé­gei (itt teljes önköltséget értünk, me­lyek az értékesítés kiadásait is tartal­mazzák) alacsonyabbak mint a termékek társadalmi értéke. Az önköltségek és a teljes (bruttó) termelés napi árakban kifejezett értéke közötti tényleges kü­lönbség a tiszta jövedelem. Ezt a szö­vetkezetek, főleg a bővített újratermelés (reprodukció) és a közös fogyasztás céljaira használják fel. A jövedelmezőség meghatározásából kitűnik, hogy ez az elért tiszta jövede­lem és a termelésre fordított önköltsé­gek arányát fejezi ki. Ez az arány szám­belileg legjobban százalékokban fejez­hető ki, ezért a jövedelmezőség a kö­vetkező képlet szerint nyer kifejezést: a jövedelmezőség mértéke = tiszta jövedelem X 100 feljes önköltség A jövedelmezőség mértékével kifeje­zett rentabilitásra az önköltségek és a tiszta jövedelem által a tényezők egész sora gyakorol hatást. Ezek közé tartozik a munkadíjazás módszere, a munkaegység értéke és a termelés önköltsége is (melynek részét képezik). A munkaegység értéke, tekin­tettel az EFSZ szociálist?., csoport-tu­lajdon voltára, nemcsak az elvégzett munka pénzbeli értékét képviseli, ha­nem egyúttal a szövetkezet nyereségén vagy veszteségén való részesedést is tartalmaza. Ezért a munkaegység értéke szövetkezetenként minden évben külön­böző. Ebből kitűnik, hogy olyan szövet­kezetekben, ahol a nyereségből aránylag nagyobb részt osztanak szét munkaegy­ség formájában (melynek értéke ezáltal emelkedik), kisebb összeg marad a szö­vetkezet felhalmozódási alapjára (az akumulációra), a munkaegység valódi értékével szemben az önköltségek arány­lag megnövekednek, viszont a tiszta jövedelem csökken és a jövedelmezőség, mint a kettőnek százalékokban kifeje­zett aránya viszonylag kisebbé • válik. Fordított esetben — ugyanakkora tel­jes termelés és anyagi költség esetén — a jövedelem nagyobb részét fordítják a szövetkezet közös alapjaira és keveseb­bet osztanak fel belőle a munkaegysé­gekre. Ekkor az önköltségek viszonylag alacsonyabbak lesznek, a tiszta jövede­lem viszont magasabb és a kettő ará­nyából kiszámított rentabilitás lényege­sen megnő. Ebből látható, milyen fontos a jöve­delmezőség kiszámításakor a munka tár­gyilagos értékelése, amely — mint lát­juk — egyszer az önköltségeken keresz­tül, másodszor a tiszta jövedelem által befolyásolja a kiszámított jövedelmező­ség mértékét. A munkaegységek értékének fokozott — kettős — befolyása a jövedelmező­ségre (mely a rentabilitás értékének torzításához vezethet) azáltal semlege­síthető, hogy a kalkulációban, valódi értékük helyett, állandó (változatlan) munkaegység értékkel számolunk. Ez a hasonló feltételekkel gazdálkodó szövet­kezetek munkájának — esetleg több év mutatóinak — összehasonlítását bizto­sítja. Az állandó munkaegység értéket úgy választjuk, hogy kifejezze az átlag munkaegység ledolgozására fordított élőmunka társadalmilag igazságos díja­zását, de. figyelmen kívül hagyja a szö­vetkezethez fűződő társtulajdonjogból származó részesedéseket. Az állandó munkaegységérték alkalmazásakor elő­térbe nyomul a munkanormák szilárd­ságának kérdése. Ügy véljük, hogy bár a munkanormák szövetkezetenként má­sok, nagyjából mégis megfelelnek a kü­lönböző helyi viszonyoknak, ezért az állandó munkaegységérték alkalmazásá­ban keletkező eltérések nem lényegesek. A pénzbeli munkadíjazás esetére a munkaegység értékeléséről mondottak érvényesek. Eddig, ha az önköltségek egyik, a jö­vedelmezőségre legerősebben ható téte­léről, a munkaköltségekről beszélünk, meg kell említenünk a teljes önköltsé­gek szerepét és hatását a rentabilitásra. Minél olcsóbban termel egy szövetkezet, minél gazdaságosabban költi a terme­lésre fordított pénzeszközöket, annál nagyobb része marad a teljes termelés értékéből a szövetkezetnek mint tiszta jövedelem (nyereség) és annál magasabb a termelés rentabilitása. Az önköltségek csökkentésének többféle a módja, így változatlan termelés esetén alacsonyabb költséggel termelhetünk, vagy változat­lan költséggel többet termelhetünk, esetleg — ami határozottan a legelő­nyösebb — a két mód kombinálásával szállítjuk le az önköltséget. E cél már az agrotechnika helyes alkalmazásával és a termelési eszközök, az élő és tár­gyasuk munka hasznosabb ráfordításá­val érhető el. Az önköltségek csökken­tésének forrásai úgyszólván kimeríthe­­tetlenek, szükséges azonban, hogy szün­telen újításokkal tökéletesítsük a szö­vetkezet gépesítését. Fontos továbbá, a bevált, haladó, nagyüzemi termelési és tenyésztési módszerekkel, a szövetkezeti munka nagyüzemi módon történő szer­vezésével és annak javításával, s nem utolsósorban a tudományos kutatás is­mereteinek a szövetkezetben végzett gyakorlati érvényesítése által szüntele­nül emelni a termelést, valamint a mun­ka termelékenységét. Ezzel egyidőben fontos az előbbiekkel összefüggő ön­­kölségcsökkentés. E folyamat során a tárgyasult (holt) munka egyre magasabb mértékben, az élő munka pedig mind kisebb mértékben részesedjék az ön­költségekben. A termelési folyamatban alkalmazásra kerülő élő és tárgyasult munka növekvő mennyiségéhez képest, nőnie kell a ter­melés teljes értékének, mert csak így vezethet a növekvő intenzitás a terme­lés olcsóbbodásához és a jövedelmezőség növekedéséhez. Ebből következik, hogy némely döntő jelentőségű önköltségtétel a termelés emelése érdekében növeked­het anélkül, hogy ez ellentétben állna az önköltségek csökkentését célzó törek­véssel, ha az emelkedő költségekkel egyidőben, velük egyformán, vagy náluk hamarabb emelkedik a termelés. A termelés hatékonyságának emelése, az új technológiai módszerek és a gépe­sítés modernizálása által, feltételezi a szövetkezeti alapeszközök bővített újra­termelését. Az erre szükséges eszközö­ket a szövetkezet tiszta jövedelméből gyűjti össze. A bővített újratermelés üteme ily módon az elért tiszta jövede­lem magasságától és így a termelékeny­ségtől függ. Minden mezőgazdasági üzem organikus egység, melynek minden eleme egymás­sal szorosan összefügg, egymást pótolja és kiegészíti. Ezen elemek (termelési ágazatok, állati és növényi termékek stb.) nem egyformán jövedelmezők, sőt előfordul, hogy egyes esetekben bizonyos termékek előállítása nem jövedelmező, hanem veszteséggel jár. Mindamellett elképzelhetetlen, hogy egy mezőgazda­­sági üzem termelését csak a magasan jövedelmező termékekre összpontosítsa, mert ez még ha egy-két esztendőn át igen magas rentebilitást és jövedelmet biztosít is, a következő években, a he­lyes termelési viszonyok megbontásának foka szerint, vészes következményekkel, járna. E szempontból helyesebbnek mu­tatkozik az egyes termékek jövedelme­zőségének egymástól függetlenül történő megítélése helyett a termelési ágazata vagy méginkább az egész mezőgazdasági termelés rentabilitásának közös értéke­lése. Emellett szól az a tény is, hogy tekintettel sokoldalú hasznosságára, nem állapítható meg teljes pontossággal minden termék individuális jövedelme­zősége. így például a herefélék a szénán, esetleg a magon kívül a talaj termelé­kenységét javítják és a talajt nitrogén­nel gazdagítják, ami nehezen fejezhető ki pénzegységekben, de kétségtelenül mégis igen fontos. Az általános életszínvonal emelése és a tervek teljesítése szempontjából a tér* melés növelése dön^í fontosságú. Ennek biztosítására egyre több termelési esz­köz kerül a mezőgazdaság rendelkezé­sére. Az új termelési és tenyésztési technológia módszereinek bevezetése és ezeknek gazdaságos kihasználása az ösz­­szes EFSZ-ekben nem egyszerű feladat és nem is teljesíthető egyszerre. Az átmeneti időben ideiglenesen egyes ön­költségtételek emelkedésére kerülhet sor, úgyhogy az önköltségek átmenetileg gyorsabban emelkednek, mint a terme­lés, de mindamellett a szövetkezet tiszta jövedelme is növekedhet. Az ilyen esetben a jövedelmezőség mértékének csökkenése nem okvetlenül kedvezőtlen jelenség. Feltételezzük ezt az egyszerű példát: egy szövetkezet egy bizonyos termékben átszámítva az áttekinthetőség kedvéért egy hektárnyi területen az „A“ és „B“ években a következő mutatókat éri el: Mutatók A B Index (A 100) Önköltségek koronában 2400 3250 135,4 Hektárhozam mázsában 50 65 130,0 Önköltség a termék egységére koronában 48 50 104,2 Teljes termelés össze­hasonlítható térv­árakban 3000 3900 130,0 Tiszta jövedelem 600 650 108,3 Jövedelmezőség %-ban 25 . 20 — Bár példánkban az önköltségek gyor­sabban növekednek, mint a termelés, a termék drágul és a jövedelmezőség csökken, mind a termék mennyisége, mind a tiszta jövedelem növekszik, ami mind társadalmi, mind üzemi szempont­ból pozitív eredménynek tekinthető. (Folytatás a 172. oldalon) 1962. november 21.

Next

/
Thumbnails
Contents