Szabad Földműves, 1962. január-június (13. évfolyam, 1-51. szám)

1962-03-11 / 20. szám

Nevelni kell az embereket!

Már évek óta sok szó esik a faluról, a mezőgazdaságról, az ott élő, ott dolgozó emberekről. Sok a jó, de sok az elmarasztaló szó is. Legtöbb esetben ennek is, annak is jogosultsága van. Nem egy sem kettő azoknak a falvaknak a száma, ahol minden tekintetben lépést tartanak a fejlődéssel: jól, gazdaságosan dolgoznak, kultúráltan élnek. Sajnos azonban még több az olyan hely, ahol még nem sikerült a kívánt színvonalra emelni sem a munkaerkölcsöt, sem a kulturális élc-tet, sem az emberek öntudatosságát.

A lehetőségek mindenütt adottak. Szocialista társadalmunk, a kormány a lehető legmesszebbmenően támogatja (erkölcsileg és anyagilag is) falvaink felemelkedésének ügyét. Az anyagi bázis többé kevésbé már mindenütt megteremtődött: korszerű gépekkel látják el a mezőgazdaságot, minden faluban van villany, megteremtődtek a nagyüzemi gazdálkodás feltételei, megnövekedett a szakemberek száma, van mozi, könyvtár, televízió stb., stb. Mégis, a letagadhatatlan sikerek ellenére, nehézkesen valósul meg pártunk határozata, hogy a mezőgazdasági termelést az ipari termelés színvonalára kell emelni, s ezzel párhuzamosan el kell tüntetni a falu és a város közti lényeges különbséget. Hol a hiba? Talán keveset tettünk ennek érdekében? Elhanyagoltuk volna a népművelést? Minden esetre nem egyszerű a válasz az ilyen és ehhez hasonló kérdésekre. Éppen ezért hasznos a „Szabad Földműves"ben folyó vita. Néhány probléma tisztázódhat a véleménycsere során!

Megmásíthatatlan tény, hogy az emberek tudatának átformálása nem valósítható meg máról holnapra. A kialakult nézetek, berögződött szokások, a megszilárdult életformák túlságosan erősen kötik az embert. És minél idősebb annál nehezebben vesz fél új szokásokat, nehezebben alkalmazkodik az új körülményekhez. Viszont nevelni lehet az embereket születésüktől halálukig! S kell is, hogy neveljük őket. Ezt megkívánja az új életforma, a társadalom fejlődése.

Tagadhatatlan, hogy a népnevelési munka területén dicséretre méltó eredményeket értünk el. Nem egy parasztember t ismerek magam is, aki tisztán lát bonyolult kérdésekben, tele van lelkesedéssel, tervekkel, bizalommal. Mégis úgy gondolom, ezen e téren nem tettünk meg minden tőlünk telhetőt. Elhanyagoltuk, vagy pedig akciószerű előadásokkal próbáltuk megoldani ezt a problémát.

A parasztember egyénisége még ma is kissé zárkózott, kifürkészhetetlennek tűnő. Ilyennek formálta őt a kapitalizmus, az enyém-tied világa, a kérlelhetetlen természet, amivel pedig naponta kellett megküzdenie. De ha megtaláljuk a kulcsot a szívéhez kitárul, bizalmas lesz, s termékeny talajra talál az okos szó. Ezt azonban egy-két hangzatos mondattal, két-három frázissal nem lehet megtalálni. Sokszor hosszadalmas, alapos kitartást követelő munkát igényel. S legtöbbször a kitartás nincs az erre hivatottakban! Nagyon sok falusi funkcionárus könnyebb dolognak tartotta néhány beszélgetés után — ha nem tudta bebizonyítani igazát — „kisütni“, hogy végeredményben ez a paraszt reakciós is lehet. Jó néhány helyen igazságtalanság is történt, ami szintén fékezte a fejlődést. Sok HNB titkár csak parancsosztogatással, diktatórikus módszerekkel vezette a falut. Nem látták meg az embert! A

legfontosabb tényezőt a társadalom fejlődésében. Nem vették észre azt, hogy a termelés emelését, csak emberekkel lehet megvalósítani, hogy a művelt falut csakis maga a falu lakossága teremtheti meg. Ezek a jelentős hibák döntő többségükben orvoslást nyertek. Üj káderek kerültek már a falukba, s ami a legfontosabb, új szellem hatja át a falusi vezetők munkáját. Hibák természetesen még akadnak most is, de kiküszöbölésük könnyebb és főleg gyorsabb mint volt.

Már a vitaindító cikk is különleges szerepet szánt a népnevelő munkában, a falu átformálásának folyamatában a tanítónak. S valóban így is van: a tanító népnevelő* is, legalább is annak kellene lennie. Ezen a területen végzett munkájuk azonban, sajnos, több kivetni valót hagy maga után. Igaz nagyon sok esetben azért nem a tanítót kell elmarasztalni. Több faluban megfordultam már, több falusi tanítóval, vezetővel beszélgettem, s arra a következtetésre jutottam, hogy sok helyen a tanítót olyan mindenes félének tartják. Vele Íratják össze hány tyúk, disznó, liba van a faluban, mennyi a gyümölcsfák száma, permetezték-e vagy sem azokat, az ő kötelessége, hogy segítsen a könyvelésben, hogy írja a különböző szervezetek jegyzőkönyveit, s ha marad egy kis ideje úgy menjen még esetleg a szövetkezetbe segítségképpen fizikai munkát is végezni. A legfontosabbat, ami elsőrendű kötelessége, ami hivatásával együtt jár, a népnevelő munkát azt akarva, nem akarva elhanyagolja. Ez pedig hiba! A tanítónak komoly szerepet kell betöltenie a falusi lakosság művelődésének megszervezésében. Ez ügy érdekében jó példával kell élenjárnia a falusi értelmiség előtt.

A parasztembernek kevés a szó. Inkább a tények, a tettek embere. Éppen ezért velük kell élni, velük kell érezni, de nemcsak életfontosságú dolgokban, hanem a legapróbbnak, kevésbé fontosnak tűnő problémák megoldásában is segíteni kell. Igazságot kell szolgáltatni minden esetben, nem kell félni a hibák feltárásától, de meg kell mondani az okát is, bizalmasabb, megértőbb viszonyt kell kialakítani, az emberek között, s ott ahol még ma nem értették meg, meg kell érteniük, hogy csupán az ő munkájuktól függ, milyen lesz gyermekeik élete.

További hiányosság véleményem szerint a falusi könyvtárak elégtelen kihasználása. Pedig a jó könyv igen sokat tehet az ügy érdekében. A könyv megszerettetése egyik legjobb módszer az emberi gondolkodásmód átformálására, az új erkölcsi elvek kialakítására. Nem propagáljuk eléggé azt, hogy mennyi szépet, gyönyörködtetőt, hasznosat ad számunkra a könyv. Hiba az is, hogy a legtöbb falusi könyvtárban alig van új, mai életünkkel foglalkozó könyv, s ha van is, könyvtárosaink nem nagyon kínálják őket. Pedig a régi mellett az újjal is meg kell ismerkedni, olyanokkal, amelyekből erőt, optimizmust kell meríteni ahhoz a munkához, amit most végzünk.

S végül még egy gondolatot szeretnék felvetni. A falu fejlődése szorosan összefügg a falusi fiatalok falujukhoz fűződő viszonyának kérdésével. Tény, hogy a mai fiatalok kissé idegenkednek a falun való letelepedéstől. Vonzza őket a város, a fény, a már kész szórakozási lehetőség, a pillanatnyilag nagyobb kereset stb. Véleményem szerint azonban nem lehet csak ezzel elintézni ezt a kérdést. Itt is inkább a nevelésben van a hiba. Sokszor maguk a szülők riasztják el gyermeküket a falusi élettől, és több esetben az iskola sem tudja megoldani a faluhoz fűződő helyes viszony kialakításának kérdését. A szülőknek is, a tanítóknak is igyekezniük kell, hogy a gyermeküket kicsi koruktól kezdve a falu, a jószagú föld, a tengerként hullámzó búzatáblát, az életet biztosító munka szeretetére neveljék, mert az a fiatal, aki szereti, igaz szívből ragaszkodik falujához az azon lesz, hogy minél előbb megoldódjanak a még meglevő problémák, igyekezni fog, hogy magas színvonalú kultúrával rendelkezzen a falu is. S minél többen lesznek ilyenek, mindez annál könyebben; s minél többen fáradozunk az ilyen fiatalság felnevelésén, annál hamarabb valósul meg. S ez mindannyiunk, az egész társadalom érdeke.

KOVÁCS ZOLTÁN,

a nyitrai Pedagógiai Intézet

tanára

V árkom jón a színjátszócsoport nagy sikerrel mutatta be Makarenko — S telítik: Az új ember kovácsa című színmüvét. (Foto: Végh M.)

„A rendes ember“

Most újabban, hogy divatba jöttek a névadó ünnepségek is, valahogy kevesebb szentelt víz folyik el. Bezzeg siránkoznak is a vénasszonyok keservesen. Mert nagy baj ám, mikor az emberek elfordítják az ö orcájukat az istentől...

Váradi tanítóék is megbotránkoztatták cselekedetükkel a mindenhatót, mert nem tartották keresztvíz alá első szülöttüket. Az öreg Pöce Sára meg is mondta mindjárt: „gyehenna tüzére kerülnek ezek, ott is oda, ahol legjobban sistereg a kénes lángja.“

— Azért nincs, szeretet már az emberek között, mert nem félik az istent — állapította meg egyik este végérvényesen a szentéletű Annus néni, aki arról volt közismert. hogy hatszor átolvasta János jelenéseit. Néhol azt is mondogatták róla, hogy Annus néni már idvezült. De azért biztosat senki sem tudott. Annus néni pedig, ha erre terelődött a beszéd, szemérmesen hallgatott.

Mondom, Annus néni megállapítását mindenki készpénznek vette. Hiába, az ö szavára lehetett alapozni.

De egyik este - éppen végzés •volt Kelemeneknél a tollfosztóban — Annus néni titokzatos mosolylyal ült a megszokott helyére. 'Az asszonyoknak feltűnt ez, s mindjárt sejtették, hogy valami új, nagyszerű hírt hallanak. Ügy kilenc óra felé el is kezdte Annus néni:

— Azért mégis rendes ember az a Váradi tanító.

— Már csak istentelen az, te Annus, — tódította Bajkainé.

— Oszt mér lenne az, Örzsi - így Annus néni.

— Maga kérdi? Mintha nem tudná, hogy ... még kimondani is bűn.

— Mégis azt mondom, hogy rendes ember a.

— Magának lehet. Nekem nem.

— Neked is lehet.

— Nem leheti

— De ha mondom, akkor lehet!

— Ejnye, Annus néni. Maga valamit titkol előttünk 4 szólt bele a háziasszony is a vitába.

— Nem a, lelkem. Nem titkolok én semmit. Csak Örzsi nem engedi, hogy elmondjam.

— Mondja, mondja csak.

— De ez titok! Ügy tudjátok ám meg, hogy hallgatni kell róla. En is megesküdtem, hogy hallgatni fogok.

— Jó, jó. Csak mondja már.

— Megkeresztelték.

— Kit?

— A Váradi tanítóék első szülöttjét.

Általános megrökönyödés fogadta a váratlan hírt. Az asszonyok keze megállt a munkában, bámultak Annus nénire, mint egy csodára.

— Mikor? ... Hol? ... — jöttek össze-vissza a sürgető kérdések.

— Az úr asztalánál. Rendesen, még akkor este. Elmentek titokban, hogy senki se tudjon róla, és megkeresztelték.

— Hogy ez a Váradi milyen egy ravasz ember ... Jól kifundálta a keresztelőt.

— Jól.

— Én már csak azt mondom, —1 jött elő a sarokból az öreg Kelemen -, hogy rongy ember az, aki két malomban őröl.

— Már miért lenne? — botránkozott meg a szent életű Annus néni.

— Azért, hogy nincs gerince. Mindenhol tiszta akar lenni, oszt bemocskolja magát.

— Ugyan már hogy beszélsz, te hitetlen.

— Vagy ezt hiszi, vagy azt. Kettőt nem lehet, csak egyet. De azt becsülettel tegye, mert ha nem, akkor rongy, kapcarongy, mégha tanító is.

Annus néni ezt már nem bírta el. Felugrott, kirohant volna, de nem állhatta meg, hogy az ajtóból még vissza ne szóljon:

— Ezt a küszöböt sem lépem át többet az életben! — sziszegte.

Azt várta, hogy mindenki otthagyja az istentelen Kelement.

De nem mozdult senki.

'GÁL SÁNDOR

A szerző így vezette be elbeszélését: Ez a kikuju mese a kikujuk és az európaiak viszonyát példázza...

Történt pedig valamikor, hogy egy elefánt meg egy ember barátságot kötött. Amint egyszer heves égzengés köszöntött az őserdőre, az elefánt barátjához sietett, akinek kicsiny kunyhója ott állott a vadon szegletében, és így szólott:

— Drága jó barátom, megengeded, hogy a szakadó zápor elől betegyem ormányomat a kunyhódba ?

Az ember látta barátja szorult helyzetét, és így válaszolt:

— Drága jó elefántom, szűk az én házikóm, de kis helyen is elférünk, ormányod és én. Hozd be hát, nyugodtan.

Az elefánt nem győzte köszönni barátjának, úgy mondogatta:

— Jót cselekedtél, és egy napon viszonozni fogom szívességedet.

Am mi következett? Alig dugta be az elefánt ormányát, lassan utánanyomult a feje, végül is kitaszította az embert az esőbe. Azután kényelmesen leheveredett barátja hajlékában s így folytatta:

— Drága jó barátom, a te bőröd vastagabb az enyémnél, és ha már nincs elegendő hely kettőnknek, maradj te kívül az esőben, mert az én kényes bőröm nem bírja a jégesőt.

Az ember, amikor rádöbbent, hogyan bánt el vele a jó barát, zúgolódni kezdett. A közeli erdő állatlakói meghalották a zajt, odasereglettek a heves szóáradatra, amellyel az ember barátja, az elefánt, hálátlanságát ecsetelte. Az izgalom a tetőpontra hágott, amikor hatalmas üvöltéssel megjelent az oroszlán:

— Én vagyok a dzsungel királya, jól tudjátok ezt mindannyian! — bőg_ te. — Hogyan merészelheti valaki is megzavarni birodalmam békéjét?

Meghalotta ezt az elefánt, aki az őserdei királyság egyik magas miniszteri posztját töltötte be, és behízelgő hangon válaszolt:

— Ő, Mylord, dehogy zavarták meg birodalmad békéjét. Csupán barátommal volt jelentéktelen szóváltásom ennek a házikónak tulajdonjogáról, amelyet. mind'Lordságod is láthatja, én birtokolok.

Az oroszlán, aki „békét és nyugalmat“ kívánt királyságában, erre emelt hangon jelentette ki:

— Elrendelem, hogy minisztereim alakítsanak vizsgáló bizottságot, járjanak alaposan utána az ügynek, majd e szerint tegyenek jelentést,

Azután az emberhez fordult:

— Jól tetted, hogy megbarátkoztál népemmel, különösen az elefánttal, aki tiszteletre méltó minisztereim egyike. Ne zúgolódj tovább, hiszen a kunyhód nem veszett oda. Várd meg Birodalmi Bizottságunk ülését, ott majd bőséges alkalmat kapsz álláspontod kifejtésére. Biztos vagyok benne, hogy elégedett leszel a bizottság döntésével.

Az ember már a dzsungel királyának e nyájas szavaival is elégedett volt. Mitsem sejtve várakozott, abban a szilárd meggyőződésben, hogy természetesen visszakapja a kunyhót.

Az elefánt_ engedelmeskedett feljebbvalójának', s a többi miniszterrel együtt megalakította a Vizsgáló Bizottságot. Az őserdő vénei közül helyet foglaltak benne a következők:

1. Orrszarvú úr, 2. Bölény űr, 3. Alligátor űr, 4. Róka méltóságos úr mint

elnök és 5. Leopárd méltóságos úr, mint titkár. E névsor láttán az ember tiltakozott és megkérdezte, vajon nem kéljene-e az ő oldaláról is jelölni valakit a Bizottságba. De megmagyarázták, az lehetetlen, mert jelöltjei közül senki sem rendelkezik megfelelő képzettséggel a dzsungel-törvények bonyolult szövevényének megértéséhez. Továbbá nincs mitől félnie, mert a Bizottság tagjai híresek pártatlanságukról és igazságukról, valamennyien isten által kiválasztott gentleman-ek az agyarakkal és karmokkal nem kellőképpen felruházott fajok védelmében, s az ember bizonyos lehet abban, hogy a legnagyobb gonddal és elfogulatlansággal derítenek világosságot az ügyre.

A Bizottság összeült, és megkezdte a vizsgálatot. Először Elefánt méltóságos urat szólították. Magabiztosan közeledett, fensőbbséges tekintettel, agyarait közben egy facsemetével kefélgette —, amellyel még Elefántné méltóságos asszony látta el. Tekintélyt parancsoló hangon kezdte:

— Dzsungel-gentleman-ek, szükségtelen az önök drága idejét egy olyan történet elismétlésére fecsérelni, amelyet — biztos vagyok benne — mindnyájan jól ismerik. Mindig elsőrendű kötelességemnek tartottam, hogy barátaim érdekeit védelmezzem, és úgy tetszik, ez okozott félreértést köztem és barátom között. Meghívott,. oltalmazzam viskóját, nehogy elfújja a hurrikán. Nehogy a forgószél betörhessen a kunyhó kihasználatlan térségébe, szükségesnek tartottam — éppen barátom érdekében! — úgy biztosítani a tér leggazdaságosabb kihasználását, hogy az üres helyet magam foglalom el. Csak kö telességemet teljesítettem, ahogy halamennyien megtették volna.

. Elefánt méltóságos úr meggyőző vallomása után a bizottság Hiéna urat és a dzsungel más tekintélyeit szólította, akik valamennyien megerősítették Elefánt úr szavait. Ezután került sor az emberre, aki hozzálátott, hogy kifejtse saját álláspontját a vitában. De a bizottság kurtán félbeszakította:

— Tartsd magad, jó ember, a már megállapítást nyert fontos tényékhez. Az összes körülményeket ismerjük, különböző, s tárgyilagos forrásokból. Mi most azt szeretnénk, ha erre válaszolnál: birtokolta-e valaki kunyhódat, mielőtt Elefánt úr elfoglalta volna helyét?

Az ember elkezdte:

— Nem, de ...

A bizottság ekkor bejelentette, hogy mindkét oldalról elégséges bizonyosságot szerzett az ügyben, visszavonult tehát meghozni döntését. Miután kellemesen elfogyasztották ebédjüket — a számlát Elefánt méltóságos úr fizette —, meghozták ítéletüket. Hivatták az embert és közölték vele:

— Véleményünk szerint, .ezt a vitácskát a te elmaradott gondolkodásmódodból származó sajnálatos félreértés idézte elő. Megállapítottuk, hogy Elefánt úr szent kötelességét teljesítette, midőn síkraszállt érdekeidért. Világos, hogy a kunyhód térségének leggazdaságosabb hasznosítása a te javadat szolgálja, és hogy te nem rendelkezel azzal a kiterjedéssel, amely alkalmassá tenne e térfogat betöltésére, — ezért szükségesnek tartjuk olyan egyezség megkötését, amely megfelel mindkét félnek. Elefánt úr maradjon benn a házadban. Neked viszont engedélyt adunk, hogy

nézzél olyan hely után, ahol egy másik, hozzád illőbb hajlékot építhetsz, s majd gondoskodunk megfelelő védelmedről.

Az embernek nem-volt más választása. Tartott tőle, ha visszautasítja az indítványt, megismerkedik a bizottság agyaraival és karmaival. Úgy tett, ahogy tanácsolták. Amint azonban felépült új otthona, leszegett szarvval berontott Orrszarvú úr, és kiparancsolta őt hajlékából. Ismét Királyi Bizottság alakult az ügy kivizsgálására, az ítélet hasonló volt. Ez az eljárás ismétlődött mindaddig, amígcsak Bölény úr, Leopárd úr, Hiéna úr és a többiek meg nem szerezték a maguk kunyhóját. Akkor az ember elhatározta, hogy megfelelőbb utat keres a boldogulásra, mert a Vizsgáló Bizottságtól nem ’sokat remélhet. Leült és azt mondotta:

— „Ng’enda thi ndagaga motegi“, — ami betűszedőt annyit jelent, hogy nincs a világon élőlény, amely ne eshetne kelepcébe. Vagy más szavakkal: elbolondíthatnak embereket egy időre, de nem örökre.

Egyszer, amikor a dzsungel-lordok lakta kunyhók már roskatag állapotba jutottak, egy korai reggelen messze onnan épített egy nagyobb, jobb, szebb házat. Alighogy azt Orrszarvú úr meglátta, máris betört az új kunyhóba, de már ott találta Elefánt urat — egészséges álomba merülve. Következőnek Leopárd úr ugrott be az ablakon. Oroszlán, Róka és Bölény urak az ajtót Választották. Hiéna úr árnyékos sarokért üvöltött. Alligátor úr viszont a tetőn sütkérezett. A behatolás joga körül óriási vita kerekedett. A vita csatározássá fajult, s miközben teljesen összegabalyodtak, az ember rájuk gyújtotta a házat, és az a dzsungel-lordokkal együtt porrá égett. Azután az ember hazabaktatott, és azt mondta: „A béke drága, de minden árat megér!“ — És boldogan élt, amíg meg nem halt.

(Réti Ervin fordítása)

JOMO KENYATTA:

1962. március 11.