Szabad Földműves, 1961. július-december (12. évfolyam, 54-104. szám)
1961-12-24 / 103-104. szám
•■•■J ég alig pitymallott a keleti ég ■ I I kupolája, amikor Nyári Imre [illa szövetkezét kiszolgált mo- i ■ j torkerékpárján végigrobogott az utcán. A koránkelő emberek rosszalóan csóválták meg a fejüket. Az Alsó-dülő felé tartott. Vastag, szürke porfelleg karikázott utána, amelyet elkapott a még langyos szellő, s finom, selymes permetként rászórta a házakra, fákra, emberekre... Nyári Imre a szövetkezet agronómusa regényember még, bár a negyedik X felé közeledett. Hajában őszes szálak húzódtak, mint az idő pókhálói, sok gond és megpróbáltatással eltelt esztendő bizonykodó tanújelei ... Szerette ezt a falut: három hoszszú esztendőt töltött itt, ebben a szövetkezetben. Idejött álmodozni, tervezgetni, aztán egyszercsak kezdtek megvalósulni az álmai. A tervekből lassan valóság lett — gyümölccsé érett a közös földeken ... Szerette az emberéket, hitt bennük, mint tulajdon édesapjában... Hitt..., igen, hitt tegnapig ... A bensőjében vad viharok dúltak erős zúgással, s majdhogy szét nem vetették a' keblét. Az előző esti taggyűlés jutott az eszébe, ahol valósággal lerohanták, letaglózták, mint egy utolsót. Öt hibáztatták azért, hogy rossz, sekély a szántás... És ki?!... Az, akitől soha nem várta volna, s éppen ezért kétszeresen sebet ütött a szívén ... Egy asszony —, Zsuzsa tudott ilyen kemény, kegyetlen lenni hozzá ... Hát tehet ő arról, hogy ezek a fiatal ficsúrok húsz centivel szántanak, ha ott áll, ha meg ellép felveszik az ekét tízre?! Oka ó ennek, tehet ő arról? Miért fizet a szövetkezet terület után?!... Vennék tekintetbe a minőségi munkát is, nemcsak a menynyiséget. Akkor jobban ügyelnének ők is arra, hogy jó legyen a szántás ... Elnézett a nyitrai hegyek felé — azok kék színben mutogatták magukat a felkelő nap szétfolyő sugaraiban. — Eső lesz — gondolta —, akkor látni igy a távoli hegyeket, mintha egészen érinthető közelben lennének ... Délre talán meg is jön a zuhatag, s akkor késnek a szántással. De..., de törődik is ő azzal?! Elmegy, úgy itthagyja ezt a falut, mintha sosem ismerte volna! ... Többet még arccal sem fordul erre!... Nyári Imre úgy érezte, mintha egy világ dűlt volna össze benne. -*• .5 A szövetkezét elnöke jutott az eszébe, akit még tegnap este, az emlékezetes viharos gyűlés után felkeresett. Már majdnem éjfél volt. Az elnök — Kerekes elvtárs — azonban még mindig az irodában tanyázott. Valamiféle hivatalos papírok között lapozott elmélyültem Alig vette észre, hogy bement. Kétszer is köhintett, amikor az elnök ráemelte a tekintetét. — Elnök elvtárs, én ezennel felmondok. Nem maradok tovább egy percig sem. Nekem gyilok az ilyen lelkiismeretlen vád! — mondta, és fejével a kultúrház felé intett, ahol a gyűlést tartották. Az elnök végigdörzsölte homlokát, cigarettára gyújtott, aztán szétpöffentve a lilakék füstpamacsokat, félkönyökre ereszkedett. Egy ideig elnézte az előtte álló embert, ezt az akarattal, munkával, és mindig talpraesett, ötlettel tele embert, aki most sértett vadként menekülni akar. Hogyan lehet az, hogy nem lát túl a vád titokfüggönyén?!... De nem szólt. Ő tudta csak, hogy Zsuzsa, akinek a férje három évire, amikor megjött az amerikai fogságból meghalt, azért szólalt fel csupán a gyűlésen, mert Somos Matyi molesztálta a szólásra, hol oldalba, könyökléssel, hol meg szóval nógatva . .. Azt is jól tudta, hogy Somos Mátyás, aki a szomszéd faluból származott át hozzájuk, a megboldogult Somos Dávidnak. a* százhúsz holdas falunyúzójának a fia. A felesége még valahogy az ötvenes évek elején meghalt, s most szívesen felcserélné hideg-rideg ágyát, Zsuzsa meleg, aszszonyos nyoszolyájával... Belépett a szövetkezetbe de csak gáncsoskodásra, hibakeresésre van gondja. A munkája meg nem ért egy pipa dohányt sem soha. Igaz, egyszer megválasztották mér csoportvezetőnek, de csak két hónapig bírták ki mellette az emberek, mert mindig tanítani meg oktatni akart mindenkit. Kerekes hirtelenjében nem is tudta, hogy miért tűrték meg eddig ezt az embert a szövetkezetben ... Azt ugyan tudta az elnök, hogy Zsuzsa asszonynak nem Somogy Mátyás, hanem az agronőmus felé húz a szíve, mert ez a Nyári Imre rendes, tisztességes gyerek, de baj, nagyon nagy hiba, hogy a nöszemélyekkel szemben olyan, mint egy rakás tehetetlenség. De ő nem szól egy szót *e, igazítsák el ők, hámozzák csak ki maguknak, amit akartak. így talán jobb is lesz, meg praktikusabb is. A sértés nyílvesszőjét úgyis Zsuzsa lőtte ki!... ő majd inkább ennek a Somos ügynek néz utána .. . Az elnök nyugodtan emelte fel tekintetét az iratokról és nagykomolyan az agronómusra nézett. Sajnálom, agronőmus elvtárs, nagyon sajnálom! A három itt töltött esztendő alatt sokat dolgozott. Sajnálni fogjuk ... Nehezen kapunk ilyen jó szakembert, amilyen maga ... Maga tudja, érzi milyen sérelem érte. — ... Ezt mondta! Mintha gúnyolódott volna vele — cikázott át villámként Nyári agyán. - Megmondta, a szemébe mondta, hogy megvannak elégedve vele, és mégis ... Olyan könnyen... Menjen!... Még talán — pajkos jókedvet érzett... Kiért a föld végére, s kérdően nézett az elnök szemébe, hogy: no, itt vagyok, mi az a nagyfontosságú dolog, amiért kikerekeztél. A tekintetük egymáséba akadt, összefurakodott, összegabalyodott, mintha az egyik a másiktól várta volna a kedvező szót. — Hát csak azért jöttem, Imre, hogy ha végképp el akarsz menni, az irataid ott vannak az irodában. A pénztáros kifizeti a béredet, menj be érte. Mondom —, nagyon sajnálunk, de ..., ha el akarsz menni... Nyári Imre úgy érezte, mintha megbillent volna alatta a föld és veszett forgással keringve forogni kezdene saját tengelye, körül. Ebben a hirtelenjött pergésben ő állt a középen, s vele forogtak a fák, a fölmint egy kis elsőosztályos a „tudás könyvével“, amelyet gyenge tudatlanságában még nem tud megfejteni. Bántotta az asszony bánata, akin nem segíthet. Pedig olyan nagyon szeretett volna vigasztaló, balzsamos szavakat súgni a fülébe. De nem tudta a rejtély kulcsát, nem ismerte ő még a nők lelkének fájdalom-csíráit. Nem sejtette, hogy miből fakadnak /áz elkeseredések, amelyek halálra gyötrik a lelket, sorvasztják, ismerte a csalódások mélységét, szörnyű fájdalmát. — Zsuzsi néni, én elszaladok az elnök elvtárshoz, valami nagyon fontosat kell megkérdeznem tőle — mondta a kesergő asszonynak. Kiszaladt, fontoskodva elrohant, hogy megkeresse a szövetkezet elnökét. Jöjjön,- siessen, szaladjon, szóljon az ajtóra is rámutatott volna az elnök, ki is utasította volna, ha tovább vár. .. Hát jó, azt a keserves mindenségét ennek a szennyes igazságtalanságnak, ő elmegy! ... Ha nem kell, ha az elnök sem marasztalta egy szóval sem ... Kiért a földre, amelynek majdnem a felét már leszántották az éjjelesek. Három DT pöfögött nagyhangosan a távolban, azok hasították most is a fekete földet, egymásra forgatva szép egymásutánban a barázdákat. Tavaly még Nyári Imre másként nézegette, vizsgálgatta ezt a dűlőt... Akkor nagyon is érdekelté, hogy mi hiányzik még a földből, mire van szüksége. Milyen és hány százalékos műtrágya kellene bele. ÉS most el akar menni... — De ilyen ember ő, aki ilyen hirtelen meghátrál, aki ilyen könnyen feladja a harcot, beijed, mint egy kisiskolás, akire rárivallnak?! Itthagyja hároméves munkáját egy rossz szó ... egy oktalan asszony miatt?... És valójában miért is ostorozza őt Zsuzsa, az a ringócsípejű, bogárszemű asszony?... Hiszen eddig alig-alig' váltottak szót. H-a-találkoztak -mosolyogva kedvesen' fogadta köszönését. Mindig csak'futólag beszéltek pár mondatot... A traktorosok most fordultak a föld végén. Lassan cammogtak viszszafelé, öregesen, ráérően. Az agronómus elébük ment, s közben tovább szőtte gondolatait, amelyek körülrajzották, mint lépet a méhek. — Meg kell tudnom, ha törik, ha szakad, mi búja-baja van velem Zsuzsának — gondolta. — Im-re-e-eü! — kiáltotta utána valaki. Körülnézett, már majdnem a föld derekán tartott. Hátranézett, hirtelen megfordult saját tengelye körül, mint akinek kígyó csípett az ina kásájába... — Ki az, aki a történtek után még keresi, akinek szüksége van rá!... A föld végén Kerekes .a szövetkezet elnöke állt. Egyszerű kerékpáron jött ki ide az Alsó-dűlőre. Még le sem szállt róla, ott nyergelte a rúdját, mint akinek sietős az útja, s egykét fontos szóra van csupán érkezése ... Nyári morfondírozott magában, menjen, ne menjen? De mivel az elnök újfent ismételte a hívást, elindult, nyugodtan, komótos, kimért léptekkel: hadd lássa az elnök: neki már nem sietős a dolga... Közben az villant meg az agyában, hogy no, mégis csak rendes ember az elnök. Utána jött visszakönyörögni. Nem engedik el, hiszen elégedettek a munkájával... Itt tartják, visszahívják, — maradjon, vizsgálja meg a „hani“ földeket is, mert azok nagyon szikesek. A dudva is csak araszra nő meg a talajban .. . Meg is bánta, hogy az imént olyan haraggal gondolt rá ... De azért nem sietett, hadd várjon Kerekes...! Kerekesnek egy lapos, elfolytott mosoly szaladt végig az ajkán, s végül elveszett, megbújt, dús harcsabajszában ... — Gyere már, gyere!? Először megfárasztod az embert, aztán meg, mint a ráérősét, megvárakoztatod... Láttam, hogy elrobogtál előttünk, mint akit a tatár, vagy az árvíz kerget. Kiáltottam is, de a füled botját sem mozgattad, hát utánad kellett jönnöm ... Az elnök csak olyankor szokott tegeződni, ha nagyon jó kedve volt. Nyári örült is neki... Különben majdnem egykorúak voltak az elnökkel., A szívében most öröm bujkált. dek, a felszántott, ragaszkodóan egymásra boruló barázdák — minden. Ajka lebiggyedt, mozgott egy ideig, mint az eszelősé, de hang nem jött ki a torkán. Ügy nézett Kerekesre, mint akit álmából riasztottak fel. Nem szólt, hirtelen a motorkerékpárjához rohant, s csak a szürkén kóválygó por maradt mögötte... - A pénztáros kifizeti a béredet! Hát mi ő, szegődött béres-cseléd?!... S ó még várta, remélte, hitte, hogy visszahívják. Ezek ? ... Olyanok ezek, mint a hajdani szegény-nyomorgató nagyurak!... Elmegy, azt a keserves mindenségét ennek a szürke életnek! ... Mintha nem is a motorkerékpár, de a sjíve, a mérhetetlen haragja vitte volna ... Már nem a megbántó! sértődött ember volt, hanem a gyűlölködő, mindenre elszánt idegen, akit mindenéből kiforgattak, mindenétől megfosztották, ami valaha kedves, jó és szent vol előtte. II. ... Simon Vilma az íróasztal fiókjába süllyesztette a fontos munkát. Nem tudott dolgozni. Az elnök is eltűnt, mint a hirtelenjött forgószél, mintha a föld nyelte volna el. Egy szó nélkül itt hagyott csapot-papot, s hátrahagyta ezt a síró-rívó aszszonyt az ő nyakán. Hiába kelt fel kakasszóra, mégsem végez a munkájával. Mit csináljon ő, fiatal, tizenkilencéves lány egy jajveszékelő asszonnyal. Azt sem tudja mi baja, nem szól, nem válaszol az okos szóra, csak sir, szájrándulatlan, hogy duzzadt patakokban folynak alá könnyei, barna, napcserzette arcán. — Édes Zsuzsi néni, hát mi az a nagy szégyen, amit emleget? — kérdezte a szőke lány, már majdnem haraggal. De Zsuzsa csak szipogott, kesergett szó nélkül. Hogyan is mondhatná, magyarázhatná meg egy gyereklánynak, hogy őt milyen nagy szégyen marja... Megbántott egy embert, akit nem akart, s méghozzá: igazságtalanul. Mert mit tudta ő akkor, hogy mit mond. Nem értette, nem tudta felfogni a szavak nehéz súlyát!... Somos, az a vörös rípacs súgta mellette a szavakat........Rossz, sekély a szántás ... aki nem néz a saját dolga után, nem ember, nem él a közösségért,.. Milyen szakember az, aki nem veszi észre a roszszat...“ Ezt monta, csak utána félálmában vágta mellbe a döbbenet, amikor észbekapott.... amikor már késő volt... Odahaza elmondott mindent az anyjának. Azt is, hogy Nyárit bírálta, mert hogy a Somos Matyi kinyitotta a szemét. Az anyja csak nézte, hallgatta szájtátva. — Te, Zsuzsa. — mondta — ez a Somos igen nagyon kétköpenyes ember ám! Volt már csoportvezető is, da leváltották. Aztán azóta is csomót keres a kákán, mert nagyon fájlalja a leváltását. Erre a. Nyárira meg mindig csak jót hallottam. Ezt mondta az anyja, az elszállt évek terhétől nyomorúságos emlékektől megroskadt ősz, öreg aszszony... S neki csak akkor nyilait a szivébe a szörnyű félelem. Igen, hiszen Nyári Imre felállt, és igazolta a hibákat. Mert hogy nem ő a hibás, hogy is lehetne!' ő nem ülhet fel minden traktorra egyszerre. De akkor már késő, minden késő volt. Simon Vilma úgy ült vele szemben magába roskadva, tehetetlenül, már ennek a szegény Zsuzsi néninek, mert ö érti csak igazából a vigasztalás módját. No azt ugyan ugyan kereshette. Már reggel elment hazulról, nem is evett s azóta színét se látták. Szegény Kerekesné, szidta is az urát, nem győzte melengetni az elkészített reggelit. Simon Vilma tehát hiába kereste a lakásán, még a felesége se tudta útba igazítani. CSak járt-kelt szegény lány irodától irodáig, utcáról utcára, hátha ráakad valahol. Nyári Imre úgy fékezett a szövetkezet irodája előtt, mintha áttörhetetlen akadály került volna útjába. A kerekek csúsztak is egy darabon, mély, bizonykodó nyomot hasítva az út porában. Kopogtatás nélkül nyitott be az irodába, haraggal, gyűlölettel, dacosan. Kivágta az ajtót s a kulcs csörömpölve esett ki a zárból... Aztán nagy, sűrű és ijesztő, vastag csend lett, csak két riadt ember szíve kalapált, a ruha alatt, de olyan hangosan, hogy szinte az egyik meghallotta a másikét. Nyári Imre úgy_ állt az, ajtó kü-_ szöbén, mintha gyökeret, vert volna a lába. Jött, bőszült-paprikásan, hogy a könyvelőre, vagy a pénztárosra rontson, rájuk vesse magát, mint farkas a védtelen áldozatra, s itt... itt az irodában a pénztáros asztalánál Zsuzsa ült barna fejkendője sarkával szárítgatva alápergő könnyeit. Sírt. de mintha elvágták volna a kiapadhatatlannk látszó áradatot. Szemét az érkezettre emelte, s ott is hagyta riadt-félénk örömmel csodálattal. így telt el néhány perc. Mindegyik a másiktól várta a kezdést, az első szót. Végül Nyári Imre törte meg a csendet, miután az imént kicsapott ajtót csendesen, háziasán betette maga után. — Nem is hittem volna, hogy közönség is lesz a búcsúzkodáshoz. Vagy talán elfelejtett tegnap este valamit még a szememre vetni. Zsuzsa ? — ezt mondta, s úgy nézett az aszszonyra, mint gyilkosra. Zsuzsát ijedtség szállta meg. Ászává elakadt, megnémult, mintha a nyelvét tépték volna ki. Imre szavaiból kiérezte a haragot, s azt is. hogy elmegy... Hát nemcsak megbántotta, de el is űzi, el a faluból ki tudja merre, hová ? Felállt az asztaltól — már nem sirt — erőt vett rajta elkövetett hibájának, vétkének a súlya. Lassan, mint aki járni tanul, a férfi felé közeledett. Amikor érintő közeibe ért, megállt, sötét szemét ráemelte, mintha bűnbánattal irgalomért esdekelt volna. Megfogta a férfi karját, s az ajka szólásra nyílt. — Ne menjen el... ha... ha értem ... ha miattam teszi csupán, akkor maradjon. Én nagyon, nagyon megbántottam, hogy szóltam... de Somos Mátyás volt az oka. Rájöttem, az volt mindennek a kifundálója. Csak azért — most már tudom —, hogy maga meg én, szóval, hogy ne beszéljünk soha, hogy ... összeharagudjunk, s hogy magát elűzze, elhajszolja innen. Ne haragudjon, bocsásson meg, hogy megsértettem. Nyári Imre úgy érezte, mintha lágy, puha kéz simogatná a szivét. — Azért jöttem, hogy elmenjek, Zsuzsa! Történt, ami történt, nem csinálhatjuk vissza, nem is lenne különösebb értelme. Nekem nincs itt maradásom, nincs itt mit keresnem. A pénztáros kifizet — és elmegyek. Valahol, valamerre majd csak elakadok. Talán lesz még hely ezen a földön, ebben az országban, ahol megbecsülik az én két kezemet! Zsuzsa úgy nézett az előtte álló emberre, mint egy idegenre, akinek a beszédét, a nyelvét nem érti, nem tudja, nem képes kihámozni a beszédéből, amit mondani akar. — A pénztáros ? Hiszen... hiszen az még tegnap este elutazott a nyolcas vonattal. Pöstyénbe vitte a koszvényét, gyógyítani — mondta hirtelen Zsuzsa, s majdhogy elkacagta magát. Már nem sírt, tudta, valahogy megérezte, hogy ezt az embert már kiengeszteli. — Elutazott ? Hiszzen az elnök azt mondta, hogy ő majd kifizeti a béremet. Mindegy. Teljesen mindegy, akkor is megyek. Maradjon a pénz. Nem sajnálok én már semmit és senkit ebben a faluban! — mondta keserű kifakadással, de enyhébben, csendesebben. — Pedig én nagyon sajnálnám, Imre — mondta az asszony szemlesütve, halkan, de érthetően. — Mert olyan nagyon rendes ember... és úgy hasonlít szegény,- megboldogult uramra, minthacsak a testvérbátyja lenne. A könnyek ezüst fátylán nézett ismét az emberre, aki mellette állt, akinek hallotta a szuszogását, érezte testének melegét. Mosolyogni próbált, hogy annak a másiknak megtörje a szívét, felmelegítse, felolvassza rajta a kőkemény jégpáncélt. Nyári Imre ránézett az alacsony termetű asszonyra, akinek a tekintetét, a mosolyát, az arcát már réges régen a szívében hordta, s olyan nagy boldogság öntötte el, hogy alig tudta visszatartani a kitörni kívánó indulatait. — A .. . a Somos Matyi az itt marad — mondta kurtán, kötekedően. Az asszony sértődötten tetetett haraggal húzta meg a kabátja újját, mintha azzal akarta volna kifejezni legeslegnagyobb tiltakozását. — Ugyan, menjen már, hiszen ki nem állhatom azt a ripacsot!... Ügy haragszom rá, mint a bűnömre. Többet szóba se állok vele. A féri elmélázva, kabátja gombját babrálta, amelyet csak egy szál cérna tartott. — Ezt... ezt a kabátot meg hozza el. mert elveszik róla a gomb, .Majd felvarrom!.... Imre, Zsuzsa mélytükr-ü szemében nézett, pillantását összefonta a meleg asszonyi szemek bíztató fényével, s elfeledte a múltat, a sértést, haragot, viszályt, mindent. Csak egy boldogító érzés szállta meg, ez az asszony nem utasítja vissza, nem űzi el. Szereti1 Szereti! S ezt szerette volna szétkiabálni a szélrózsa minden irányába. Szeretett volna hírt adni minden embernek az ö nagy boldogságáról. A szövetkezet irodájába Kerekes nyitott be. S mintha csodálkozó tekintete azt kérdezte volna, ti meg, hogy kerültök ide, mit kerestek itt ? dörcsölte, aztán mintha önmagának beszélne, azt mondta: — Eső lesz ... — Az, gondoltam már reggel, — toldotta meg Nyári, s az egyik lábáról a másikra állt. — A szántással elkésünk — mondta az elnök. — Pedig most már te is elmész... igaz, a pénztáros csak három hónap múlva jön meg, elment, tegnap este elfelejtettem mondani... Meg aztán nem gondoltam, hogy... valóban elmégy. A szénást néztem, én nem találok semmi kifogásolni valót. Ha gondolod, nézd meg te is .., — Megnéztem elnök elvtárs, és ... maradok! — mondta keményen az agronőmus. és az elnök szeme közé nézett. Annak valami bújkált a bajusza körül, de nem lehetett bizonyosra venni, hogy mosoly-e vagy bólintó beleegyezés. — Megnéztem én, de nagyon — tettmég hozzá Nyári, azután vigyázva, gyengéden Zsuzsa karja után nyúlt és kituszkolta maga előtt az irodából. Amikor az elnök kilépett az ajtón, csak vastag por karikázott végig az úton. Azt azonban még tisztán látta, hogy Nyári mögött egy nőszemély ült a motorkerékpáron. Hangos kacagás fogta el, csak úgy zengett végig az udvaron, érces nevetése. fíwMwfr 7 1961. december 24.
