Szabad Földműves, 1961. január-július (12. évfolyam, 1-53. szám)
1961-04-30 / 35. szám
JÄ|«-beR téves volt a diagnózis: nem a szülés utáni fájdalmak kínozták a kontinénst, hanem egy újabb szülést jósló fájások. S az idei május elseje is nagy tévedés volt. „Utolsó figyelmeztetés az uzsorásoknak!“ így nevezték ezt a májusi pénteki napot, és a nemzet azt hitte, hogy így Zúzza szét a Monarchia utolsó maradványait. Az államfordulat óta ezen a napon tódultak ki először az utcára a tömegek. De a szemek már nem csillogtak, nem ujjongtak úgy az emberek, mint akkor, a háború végén, megittasulva a kivívott szabadság boldogságától és már nem tánclépósben vonultak, mint akkor, a piroskék-fehér lobogók alatt, messzehangzó lelkes „Nazdar!“ és „Hej szlávok!" kiáltással üdvözölve a felszabadulás napját. Ez most ugyanaz a vésztjósló, sötét tömeg volt, amely éppen egy évvel ezelőtt — amikor a világ négy sarkán még dörögtek az ágyúk, hogy beleremegtek a katonasírok is — megremegtette az Ö-téri Városháza ablakait százezernyi, kétségbeesett, lázítva harsogó jelszavával: „Békét akarunk! Békét akarunk!" Ma újra összecsődültek és a gyűlésen azon tanakodtak, hogy vonuljanak-e be a városba és foglalják-e el? Előkerültek a leszerelt katonák, akiknek a szabadságból fél év is elég volt, hogy megtanulják: az éhség semmivel sem elviselhetőbb a külvárosi bérkaszárnyákban, mint a fronton a lövészárokhan vagy a fogolytáborokban. Ott legalább nem látták az elcsigázott feleséget és csenevész, kiéhezett gyerekeiket! És ott senki sem rakhatott volna a kirakatába füstölt oldalasokat, frissen vágott marhahúst és horospalackok piramisát! Felvonultak a zöld-káder emberei, akiknek a bujdosásban, az erdőkben, az üldözöttségben és éhezel közben kinyílt a szemük annyira, hogy tudják: „Aki bírja, marja! Védekezz körömmel, foggal! Ha kell gyilkolj!" Köztük masírozták a legíonárusok is. A fél esztendő hamar lejárt, s megtanulták ők is, hogy nem érdemes tárgyalgatni, s hogyha másként nem mégy, akkor nem szabad a hazáról szőtt álmaikat kikényszeríteni. Vagy miért harcoltak öt éven át vérrel, vassal? Miért igyekeztek hazavergődni a szöges drótsövények ezer akadályán? S a gyülekező tömegbe már bélevegyültek a bolsevikok kis csoportjai is! Alig száz ember, az orosz forradalom pörölycsapásai alatt megedzett vezető, aki tudja, mi a tét és mi az ő kötelessége. A pincelakásokból kiözönlöttek a ványadt arcú aszszonyok, és bosszút, megtorlást lihegve keresték azokat a molnárokat, akiknek volt szívük egyetlen marék szemetes lisztért elvenni utolsó vánkosukat. Eljöttek az anyák, akik agyonvert fiaikat gyászolták, az özvegyek, akik kivégzett férjüket siratták, szenvedő nők, akikre a felszabadult ország még csak nem is hederítétt, nem telt idejéből — meg aztán túl sokan is vannak ehhez. Ezek már régen nem tudnak sírni sem! Könyn'yeik megfagytak, megkövesedtek a szivükben, s így cipelik magukkal mindenhova. És jöttek a háborús rokkantak és nyavalyásak feleségei, akik számára a béke és szabadság mindössze azt jelentete, hogy eggyel többen vannak a sovány kosztra. És közébük surrantak az öreg tolvajok, betörők, léhűtők, csavargók, szoknyavadászok, hogy a köztársaságban, Bienhart rendőrparancsnok uralma alatt is éppúgy lopjanak — mert lopni hasznos és jó dolog! —, mint a császári és királyi Krzsikava és Kunz ■ rendőrfőnöksége idején. Ma ők is magasan hordták az orrukat, és kedvező légkört teremtettek és hangosan üdvözölgették egymást: „Helló, Pepi, ma olcsón vihetsz selyemblúzt a Bözsikédnek!" De ugyanakkor itt volt a szociáldemokraták piros karszalagos rfeidezőgárdája is, amelyet a végrehajtó bizottság kioktatott a manifesztációk hasznosságáról és ellátott pontos utasításokkal, meddig engedheti fejlődni a tömegharagot és meddig nem, milyen utcákon kell végigvezetni a felvonulásokat és mikorra kell az Ö-városi térre érkezniök, ahol a szociáldemokrata miniszterek tartanak majd népgyűlést. A mellékutcákban a rendőrség gyülekezett. Persze azért, hogy támogassák a rendezőgárdát! S arra az esetre is számítva, ha a vörös karszalagok netán csődöt mondanának. A komoly, fenyegető tömeg végighompölygött Prága utcáin, és ugyancsak felvonult a többi csehországi város és falu utcáján is. A háztetők felett jelszavak harsogtak: „Le a zsarnokokkal, le az árulókkal!" Amerre a fiatalság haladt, szavalókórusok lázftottak a lánckereskedök ellen: „Hűsdrágító, lisztdrágító, feketéző bitangok, akasztófán lógjatok!“ A tömeg élén valóban egy akasztófát hurcoltak, frissen ácsolt, erős, nyers gerendájú akasztófát, kenderkötcl hurokkal. S a standardtáblákon nagy vörös betűkkel: „Utolsó figyelmeztetés!" És -megálltak a leghirhedtebb és cipőraktárak tulajdonosai dadogva és nagyokat nyéldekelve ismételték az akasztófa alatt a parancs szerinti esküt. A kereskedőket úgy vitték aztán a népáradat kellő közepén, mint a foglyokat, és az asszónyok szikrázó szemekkel szórták szidalmaikat a lelketlen uzsorások fejére, a gyerekek pedig gúnyverseket sivítoztak a fülükbe mialatt ezek kizárólag cukor-, vese-, vagy szívbajuk rosszabbodásán töprengtek, vagy arra gondoltak, hogy otthon milyen hisztériás rohamot fog kapni feleségük és leányuk. Vitték az utcákon át, mindenki szeme láttára a városháza elé vonszolták őket, s ott a népgyűlés szónokai még sok-sok mindent kötöttek a lelkűkre, mennydörögtek a becsületről, a demokratikus köztársaságról és az utolsó figyelmeztetésről. Á szocialista miniszterek nyugalma és magabiztossága csak délután kezdett elpárologni. A rendőrigazgatóságról és a különbö2ö deputációktó! olyan hírek érkeztek, hogty a nép nem tartja be az előre megállapító« programot. Az ŐvároS-téri népgyűlés után dolgokat beszél. A képviselő urat egy olyan egyénekből álló csoport követi, amelyet bátran bolsevistának léhét minősíteni. Felugrálnak a villamosok tetejére, a szobrok talpazatára és lazító beszédeket intéznek a forrongó néphez. Fegyveres fölkelésről prédikálnák, az orosz mintáról és azt hirdetik, hogy a népnek hatalmában van az akasztófa-komédiát forradalmi valósággá változtatni. Á nép hallgatja őket. Egyés helyeken viharosan éljeneznek, éltetik az orosz forradalmat. A rendőrség tehetetlen, miután fegyvert használni tilos, ő, a rendőrfőnök kéri, hogy oldják föl e tilalmat. Néhány rendőrt máris megvertek, sokaktól a szolgálati fegyvert is elszedték. A veszedelem túl nagy és sürgős intézkedésekre van szükség. Délutánra a szocialista minisztereket is sikerült meggyőzni. A prágai utcákra kivezényelték a katonaságot. Nem a nép ellen, istenments.,, nem a nép ellen, hiszen a nép az Öváros-téri nagygyűlés után állítólag a megállapított program szerint nyugodtan szétoszlott, hanem a felelőtlen elemek ellen. A gyűlések, telve robbanó feszültséggel, persze igen viharosan zajlottak le. És Tóni minden fontosabb gyűlésen megjelent. Legtöbbjén Annával együtt, mert bár Anna elsején nem hagyta ott az építészéket, de heves harcok árán kivívta, hogy este is kapjon kimenőt. Most a kezük nem keresgélte egymást, mint békés időben. Tóni figyelmét túlságosan lekötötte a világ érverése, nem érezte volna Anna vérének lüktetését. És kevés gyűlés volt, amelyen maga Tóni is ne szólalt volna fel. „Elvtársak!“ Mily szép volt ily pillanatokba^ és mily büszke volt reá Anna! Férfias alakja kiegyenesedett, szeme kék acélja hirtelen, mint a mágnes, magához vonta mindenki figyelmét és úgy zengett ajkán a szó, hogy elvtársak, mint pörölycsapás a kovácsüllőn. Valaki más volt ez az ember, nem az, akit Anna a hétköznapok világánál ismert meg. Valaki, aki Tóni a tömeg nem oszlott szét. Kis csoportok, csődültek verődtek össze. Beinhart rendőrfőnök a telefonnál ült, állandó összeköttetésben a minisztertanáccsal, s a szavai egyre izgatottabban peregtek. A légionáriusok behatolnak a cipöüzletekbe, s a pult mögött önmaguk állapítják meg az árakat és a tehetetlen kereskedők szemeláttára percek alatt kiárusítják az egész raktárkészletet. Az utcákon kétes elemek is garázdálkodnak, azt kiabálják, hogy az uzsorakereskedök már tízszeresen kiszipolyozták őket, azért van nekik. Betörnek a textilüzletekbe, szétverik a polcokat, meg a kiszolgáló asztalról is ledobálják a sok selymet és szövetet, s azok ott kint száz kézzel kapnak utána és a tömeg feje fölött hajítják tovább, bárki vihet belőle, aki akar, vagy szüksége van rá. A réndőrfőnök telefonjelentései negyedóránként fokózták áz idegességet. Az utcákén agitáció fólyík. Jafidák országgyűlési képviselő úr áutójáv&l cirkál és ormán szónokol a néphez. Az ö fejtégetéáéit a réndőrfőnökség nem illetékes kritizálni, de mégis úgy érzi, kötelessége jelenteni, hogy a helyzetre, való tekintettél a képviselő úr túlontúl veszedelmes legbelsőjéből is csak az ünnepélyes pillanatokban bukkant elő: ugyanaz, aki lángra lobbantotta az ő szeméit is és vérpirossá tüzelte az ő arcát is, ha csókolóztak, szerelmeskedtek. „Elvtársak!“ Ezúttal a Népház kerthelyiségében csendült föl e szó hármas kalapácsütése. Az ablaküvegekből tákolt falakon át kiáradt a fény az éjszakába és a kert felől úgy ragyogott, mint egy csillár. A terem zsúfolásig megtelt.- Elvtársak! Csalódtunk! Becsaptak bennünket! Ezt a Republikát mi vívtuk ki! Mi harcoltunk, haldokoltunk és éheztünk, s a burzsujpk azalatt itthon űz.ték a lánckereskedelmet és meggazdagodtak, mert asszonyainkról lehúzták az utolsó inget is egy kosár krumpliért! És ki uralkodik mégis a köztársaságban? Ők! És mi totvább is rabszolgák vagyunk, mint régen. Eget, földet ígértek nekünk. De ígérgetni és ígéretet mégszégni, ahhoz a császérók is értettek ... „Milyen szép!" — gondólta Anna. Milyen jó lenne, ha Tóninak eszébe jutna, högy ő is jelen van, s legalább egy pillanatra ránézne. De Tóni nem néze'tt. rá, s az ö tekintete beleolvadt az egész közösség szikrázó szemtengerébe. V. MAJAKOVSZKIJ: Enyém a május Mindenkinek, lei zsúfolt útikon sür'óg, kit gép gyűrt ráncokkal tele mindenkinek, ki ünnepnapokon könyörög, kit fáraszt, meggörnyeszt a : mindnek szól Május Elseje. Az első májusi napot köszöntsék — elvtársak — zengő, baráti dallamok. Téltől tisztulj,' falu-város! Olvadj hó tavasz hevén! Munkás vagyok — enyém a május! Páraszt vagyok - A május enyém! Mindenkinek, kit harcterek árkába döntve senybeszt öldöklés kényszere mindenkinek, ki páncéloshajók tornyaiból ágyúgolyót ziídít testvérre-társra - Mindnek szól Május Elseje. Az éísö májusi napot köszöntse ellenséggé szaggatott kezek összefonódása. Csitt gépfegyver, ne légy szájas! Puska, torkod tárd henyén!- Matróz vagyok — enyém a május! Katona vagyok -rög, a május enyém! Minden utcának, térnek, háznak, mit dermeszt fagyok nyers tele minden kikoplalt fűnek-fának, völgynek, érdőnek, pusztának — mindnek szól Május Elseje. Az első májusi napot magasztalják majd,- emberek, bő termések, hő tavaszok! Zöldelj rét, virulj virágos! Gyár kürtjében búgj, remény! En vas vagyok - enyém a május! En föld vagyok - a május enyém! (1922) (Békés István fordítása) JUHASZ GYULA': Május ünnepe A hatalom kiadta a parancsot: Ne legyen ünnep május elsején! Zászló ne lengjen és ének ne zengjen, 'csak robotoljon csöndben a remény! Es jött május. Ezer orgonának lila bugája búgott, a napon minden bokor virágba öltözött föl ■ és a paréj is megnőtt szabadon. Mint gyözedelmi zászló, égbelendült n jegenye, s ezer pacsirtadal hirdette boldogan és büszkeséggel, hogy itt a május és a diadal! A nap bíborban hunyt el, a vizekben millió élet nászdalt remegett, míg a világ világ, még soha senki nem készített ennél szebb ünnepet! (1926) Május elsejére Sorunk sokasodik, fokozódik erőnk. Minden földrész felöl testvérek intenek. Bilincseit zúzza, szétszórja Afrika, s a tört béklyók zaja világ visszhangra lel. Nyugat új csillaga Kuba felöl ragyog. Tőkések ajtaján dong a dolgos ököl. A vajúdó földet, mint az élő füzér, az összetartozás öve veszi körül. Nem tiporhat többé gazul, büntetlenül gyengébbre az erős, mert dolgos milliók ébresztik a világ lelkiismeretét. Szép városok során, súlyos léptünk alatt a gránit dübörög. — Életünk ereje legyőzi a nyomor, pusztulás rémeit a föld legrejtettebb, búsabb zugában is. Több mint egy milliárd torok kiáltja már: Békét a világnak! Békét követelünk, gyermekeinknek a kacagás örömét, minden anyának a valósuló reményt, minden dolgozónak jó termelést, sikert, a művészeknek is, hirdessék, ami szép: a békét, mindenek tápláló himnuszát! Zala József A május versenyt él a képzelettel. ä Hajnalra ébred és munkába jár. # Olyan szerelmes, mint a napsugár. » Puhája füszín, tiszta kék erekkel. K A május régi, kedves ismeretlen. « Belül simul közöttünk, illattár. >> Kohókban izzik. Gépből zúg alá. ? A május tervrajz. Mozdony fény szemekkel. X Megélhetés. Béke. Több meleg hely. * « Családi kép. Asszony kisgyerekkel. <> A május csend. A szó, mi szájra vár. » És harsogd világdal, díszmenettel. S Találkozás a céllal és a tettel. » A május csókja félig már a nyár. ORSOVAI G. EMIL f