Szabad Földműves, 1960. július-december (11. évfolyam, 53-104. szám)

1960-08-28 / 69. szám

ELÉNK ÉLET A KULTÜRHÁZBAN — Évente hatszor, hétszer is tar­tunk a kultúrházban színelőadást — mondja Lupták elvtárs, a helyi nem­zeti bizottság elnöke. — Azonkívül rendszeresen folynak az ismeretter­jesztő előadások, amelyeken mindig szép számmal jelent meg a falu népe. Jól működnek a tömegszervezetek. Stancík elvtársnő, a nőszövetség el­nöke és Budai elvtársnő, a CSISZ helyi szervezetének az elnöke jól tudják mozgósítani a tagságot, s azért az egyes rendezvények mindig siker­rel járnak. A kultúrmunkában nagy segítséget nyújt a helyi hangszóró. Ügyesen összeállított műsorokkal szórakoztatja, s egyben tanítja a la­kosságot. Égbenyúló hegyek ölén, fürgén csörgedező patakok, áhítatos fenyörengeteg között húzódik meg Myto. Takaros kis falucska; a Szlovák Nemzeti Felkelés idején lett nevezetes hősi magatartásáról. A csöppnyi faluból 262 férfi vett részt a felkelésben. A környékbeli hegyekben húzódtak meg, s mint partizánok folytatták igazságos harcukat a kegyetlen, betolakodó fasiszták ellen. Nem volt könnyű a partizánélet. Erős, edzett, kitartó, elszánt ember lehetett csak partizán. Nehéz körülmények között kellett harcolni. Kegyetlen volt a hideg, nehézségeket okozott az élelem beszerzése, menekülni kellett a túlerő elöl. Az otthonmaradottak azonban mindent, ami csak erejükből tellett, megtettek, hogy megkönnyítsék a partizánok életét. A mytói asszonyok nemegyszer tették meg — élelemmel, ruhákkal megrakott batyu­val a hátukon — a két és fél órás utat, amely a partizánok rejtekhelyéhez vezetett. Ez sem volt veszély­telen vállalkozás. Bátorság kellett hozzá. Közeledett a felszabadító hadsereg. A németek fejvesztetten menekültek a faluból. A vörös hadsereg tagjai már breznói úton meneteltek. Csupán két tank maradt még Mytóban. S úgy látszik, még mindig nem volt elég a kegyetlenkedésből. Hisz az otthonmaradottakat állandóan kínozták. Gyűjtőtáborba hur­colták az asszonyokat, öregeket, de még a 15 éves gyerekeket is. S még egyszer utoljára, a két ottmaradt tank végigpásztázta sortüzével az épen maradt házakat. Rommá lőtték a falut, kioltottak még utolsó dühükben 70 életet. Szégyenteljes kivonulás volt a mytói. A düh, az elkeseredés és a kegyetlenség kivo­nulása. Ma az utcákon már nem látni a háború nyomait. Csak a szívekben honol kiolthatatlanul az örök gyász és az örök gyűlölet. A kultúrház bejárata (részlet) Gyötört, megölt társainkért — hány van, hány kit sírhant fed! — végigküzdjük ezt a harcot, s mi leszünk a győztesek. Keleten egy csillag fénylik, egyre közéig, .nő e fény. Remegjen a bitang s féljen; népünk ökle kőkemény! Ezek a kőkemény öklök, szétzúzták a rabságot, a tarlókról eltűnt a nyár, az éj tüzekkel lángolt. Hősök, partizánok vitték fiatal szívük lángját fekete hegyeken által, s felvirradt a szabadság. Partizán a szövetkezet élén A faluvégi kis palota lakója Srámek Emma, a szövetkezet könyvelőnője Amikor meglátogattuk, szüleivel egye­temben virágoskertben szorgoskodott. — Nagyon szeretjük a virágokat — mosolyogta felénk a fiatalasszony. Hogy mennyire szeretik a szépet, az meglátszik egész otthonukon. A gyönyörűen be­rendezett szobák, a korszerű búto­rok, heverök, fo­telek, kristályok és a festmények el­rendezése a ház asszonyának jó íz­léséről tanúskod­nak. — Nekem is na­gyon tetszik a lá­nyom lakása — motyogta megha­­tottan Budai néni, Emma édesanyja. — Sokat álmodoz­tam az ilyenről cselédlány korom­ban, de hát — sóhajtotta csendesen- hiába tudtam mi a szép, amikor még sóra is alig futotta. — Biz az, mennyit gürcöltünk az asszonnyal, amióta egybekeltünk — vette át a szót Budai bácsi - ; még úgy is volt, hogy batyuban hordtuk a földet a hegyre, hogy teremjen, mégis mindig üres volt a kamránk. S ugyanazon a helyen, ahol ma ez a kis palota áll, amelynek virágos­kertjében vidáman hancúrozik a két kis unoka, másfél évtizeddel ezelőtt még zsúpfedeles faházikó kuporgott. Annak idején a kis Emma a földes konyha kemencéjének tetején üldö­gélve, pislákoló mécses mellett ta­nulta az ábécét, s talán pontosan ugyanazt a négyzetmétert is felöleli Péterke és Zdenko gyerekszobája, amelyet a kemence helyett központi fűtés melegít. Felmérhetetlen a különbség Bu-Jozef Papich, a Myto pod Dumbie­­rom-i szövetkezet elnöke az istálló előtt várja a csordát. — Hahó, gyertek már! — kiált a pásztorokra. — Hahó, hahó! — visszhangzanak az erdők, mintha régi emlékek ele­venednének meg. A lenyugvó nap sugarai lágyan simogatják a hegye­ket. Papich emelt fővel, szeretettel nézi a hegyeket, mint másfél évti­zeddel ezelőtt. Apjának csak két hektár földje volt. A felkelés idején mint sorkatona fegyvert fogott a német rablók el­len. Hősiesen, a végsőkig harcolt Banská Bystricá­­nál, Harmanecnél. Agyúja okádta a halált a németek­re. Később csatla­kozott a Dumbier lejtőin harcoló ej­tőernyős partizá­nokhoz. Fegyverrel a kezében, a szov­jet csapatokkal együtt, szabadítot­ta fel szeretett szülőfaluját. — Kivertük a bi­tangokat — mond­ja érthető . gyűlölettel. — Nem en­gedtük a földünket, a falut... A szövetkezet elnöke a teheneket vizsgálja 20 hektáron termelnek gabonaféléket. Főcéljuk a tiszta fajmarha kite­nyésztése. A gyönyörű hegyi tehenek évi 2160 liter tejet adnak, napi tej­hozamuk pedig darabonként több mint 7 liter. A tej átlagos zsírtartal­ma 4 — 5% között mozog. — Milyen terveik vannak a jövőre ? — Amint látják, nálunk minden eszközt fel kell használni a szövet­kezet jövedelmének fokozására. Az ötéves tervbe illesztjük a sertéste­nyésztést is; a közeli üdülő hulladé­kából takarmányozzuk majd a serté­seket. Fő termelési águnk továbbra is a szarvasmarhatenyésztés marad, s 1964-ig szarvasmarhaállományunk 485 darabra emelkedik. Természete­sen lényegesen emelni kell a takar­mányalapot is. A rétek trágyázásával 24 mázsáról 40-re emeljük a széna hektárhozamát. Húsz hektáron mi is silókukoricát akarunk termelni. Kolomp hangját hozza felénk a szél. — Jönnek már, nézze csak!... A messziről pirosló csorda élén megjelenik a vezérkolompos tehén. Utána jóllakottan lépeget a csorda. — Látja, ez a mi büszkeségünk. Célunk, hogy minél több jó minőségű tejet adjunk a városi gyerekek szá­mára. Hömpölyög a csorda, Papich a múltra emlékezve nézi a verőfényes hegyormokat. ÚJ HÄZAK — SZEBB ÉLET — A felszabadulás óta - magya­rázta Sztehlík elvtárs, a helyi nem­zeti bizottság titkára — több mint negyven új ház épült és körülbelül ötvenet alakított át a lakosság. A falu gazdagodását, az emberek szorgalmát tükrözi, hogy nemrégiben közösen, önerőből létesítették a kul­­túrházat, s hasonlóképpen készül most az új gyönyörű iskola. Batyko Habovcík Srámek Emma szüleivel házuk előtt végén színházba, moziba, a környéki városokba. — Hogy mennyire változott meg a mában az életünk — szegezte rám szemét Budai néni, aki a felkelés idején szintén küzdött érte —, azt csak mi, öregek tudjuk igaziból fel­mérni. Egyszerűen valahogy úgy mondanám; amíg a múltat átgör­­nyedtük, addig a mát boldogan éljük gyerekeinkkel, unokáinkkal. Az oldalt összeállította: B. SOLC GITA BALLA JÓZSEF Sokat olvasnak, sokat tanulnak A mytói emberek olvasottsága, tájékozottsága a nemzetközi és belpoli­tikai eseményekről meglepő. Nem csupán a könyvtár mutat ki havi három könyv forgalmat egy lakosra, hanem szinte hihetetlen adatokat tudtunk meg a postán is. — Hogy mennyit olvasnak az emberek — mondotta Fábián elvtársnő —, azt legjobban a megrendelt újságok és folyóiratok száma mutatja. Előszedte vaskos postakönyvét, lapozott, számolt, végül is kiugrott a csodálatra méltó végösszeg: 482 folyóirat, 240 napilap. Megjegyzendő, hogy 203 házat számlál a falu. — Havonta — mosolygott a postát vezető asszony — csaknem 3000 ko­rona bevételem van az újságokból. Igazán szép eredmény, amilyennel nem is olyan gyakran találkozik az ember. — A könyveknél nem tudok pontos számot kimutatni — folytatja Fábián elvtársnő —; egyet azonban mondhatok, hogy havonta van mit tennie a levélhordónak, amikor a könyvbarátok szállítmánya megérkezik. Ezek után már nem meglepő az sem, hogy a mytói anyókák és apók is hozzá tudnak szólni az életünket érintő kérdésekhez. Batyko Habovcík immár a nyolca­dik évtizedben jár. Kedvenc időtöltése, hogy kiül a ház előtti padkára és pö­fékel a hosszúszárú pipából. Profilból az antik görög szobrokra emlékeztet. Bizonyára, valamikor régen, amikor még nem hálózta arcát ezernyi apró kis ránc, a lányok kedvence, a daliás legény volt. A szeretetböl még sok maradt öreg­ségére, mert a falu apraja-nagyja meg-megáll a mindig pipázgató batyko előtt, hogy egy-egy kedves szót hall­jon.- Senkim sincsen - szűrik a szót ritka, sárgás fogai -, azért járok ide ki az emberek közé. Nem szívesen beszél „árvaságáról“, mert minden emlékező szó nagyon fáj, felszakítja a behegedt, de örökké sajgó sebeket. Batyko Habovcík hoz­zátartozók nélkül áll a világban. Egész családját egy napon, egy sortűzben vesztette el 16 évvel ezelőtt... Amikor a flambier környéki hegyek a „mór ho"-t visszhangozták, Habov­cík János is fegyvert fogott három legidősebb fiával. Felesége, a három fiatalabbik gyermekkel, úgy vált mél­tóvá férjéhez, hogy házukat a parti­zánok megsegítésére alakult mozga­lom központjává tette. Bátran viselkedett a nyolc Habovcík azokban a súlyos időkben. Sem a he­gyekben, sem a völgyben levők nem hozta szégyent a családra, a falura. Az apa, a fiúk, néhányszor megsebe­sültek a harcokban. Az anya és a többi gyerek nemegyszer mentett életet, nemegyszer járta meg batyuval a hátán a veszélyes utat a partizá­nokhoz. így ment ez hosszú heteken keresz­tül,'amíg egy napon megtörtént a nagy tragédia. Habovcík János fiait a, partizán parancs haza, illetve az elosztó-köz­pontba vezényelte egy nagyobb élel­miszer- és gyógyszerrakományért. Otthon az anya egy röpke pillanatra ölelte magához gyermekeit, majd fe­gyelmezetten elkészített két batyut. A búcsúzás utolsó perceiben vészt­­jósló dörömbölés reszketette meg a vén ház falait.- Aufmachen'. - ordították kívül­ről. — Nem adjuk meg magunkat! — suttogta erélyesen az anya, s szavait hét závár kattanása követte. Rövid ideg tartott az aránytalan harc, hősiesen viselkedett a maroknyi bátor ember, s rövid időn belül hét halottat számlált a ház. — Senkim sincs — suttogta meg­történ az őszhajú batyko, és az ezer­nyi ránc fájón megvonaglott. - Min­denkimet megölték a fasiszták. Bütykös ujjaival hosszan tömögette pipáját, s csupán jó néhány szippan­tás után hagyta el ismét szó az ajkát. — Senkim sincs — ismétli e két üresen kongó szót —, de mégsem va­gyok egyedül. Itt vagytok ti, az élők — emeli rám kifakult, de szeretetet sugárzó kék szemét. - A nép, a párt, amely gondoskodik rólam, hogy legyen meleg ruhám s teli tál az asztalo­mon ... Batyko Habovcík magányban él, de nem elhagyatottan, mert nincs egyedül. Hiszen - szavaival élve — a nap minden órájában érzi a gon­doskodó, szerető kéz melegét. 1960. augusztus 28. A felszabadulás után Papich, többi partizántársával együtt, megalakítot­ta a szövetkezetét. Ő egy időre a járáson dolgozott mint funkcionárius, de később újra visszahívta a falu, és a szövetkezet élére állt. Sikerrel ve­zeti a szövetkezetei a megkezdett úton. A gazdaság terebélyesedik. A magaslati szövetkezetnek 273 szarvasmarhája van; ez jelenti fő jövedelmi forrásukat. Sertéseket még nem tartanak, mert mindössze csak VOJTECH MIHÄLIK: Látogatás két nemzedék otthonában daiék és Srámekék, a két nemzedék életében. Hogy ne mondjunk többet, amíg Budaiék rongyokba tekert lá­bakkal taposták a hosszú kilométere­ket munka után, addig Srámekék saját Spartakukon járnak el a hét

Next

/
Thumbnails
Contents