Szabad Földműves, 1960. január-június (11. évfolyam, 1-52. szám)

1960-02-14 / 13. szám

Miszticizmus és tudomány

ÉLŐ és ÉLETTELEN

Azok a problémák, amelyek az „élő és „élettelen“ kérdésével összefüggésben felvetődnek, sokrétűek és néha bizony messzeágazőak. Egyik olvasónk például levélben így ír: „Nem is arra vagyok kíváncsi, hogy a célszerűséget ki teremtette, hanem ki teremtette az első galambot? Hogyan jött létre az első fűmag, az első csíra, maga az élet?“

E bonyolult kérdésekre a válasz tulajdonképpen több cikket igényelne. Ezúttal csak egy problémát ragadunk ki belőle, azt, amely az élet keletkezésére vonatkozik.

Nem véletlenül választottam ki éppen azt, amely alapvető fontosságú. Az sem véletlen, hogy ekörül zajlanak ma is a viharos viták. Az ellentétes álláspontok lényegét talán így fogalmazhatjuk meg: Az élet az anyag önmozgása következtében, bizonyos körülmények közt törvényszerűen jött-e létre, vagy pedig valamilyen isteni teremtés eredményeképpen? A hitvédök természetesen az utóbbit vallják, mégpedig hosszabb idő óta többé-kevésbé azonos érveléssel. Ennek bizonyítására szolgál az alábbi két idézet.

Az első Platz Bonifác ismert teológus 1910-ben megjelent „Természettudomány és igazság“ című könyvéből való és a következőképpen hangzik: „Ilyen az élőanyag, amely mint élőlény az anyagi ugyanazonosságon kívül minden vonatkozásban ellentéte a holt anyagnak. Ha most már újra azt kérdezzük: hogyan eredt az első élő anyag, az első élet a földön, e kérdésre a választ csak a hívés adja meg, bármely állásponton álljon egyébként valaki. A keresztény álláspont hiszi, hogy a mindenható Isten teremtette a maga módja szerint az élet csíráját...“

Ugyanezt a gondolatot az 1958-as kiadású „Alapvető Hittan“ így fejezi ki:

„Mivel eszerint az élőlények az élettelen anyaggal szemben jelentős többlettel rendelkeznek, az elegendő okság elvénél fogva élő az élettelenből nem származhat, miért is végső fokon külön létesítő okot kíván, és ez: az Isten."

Az alábbiakban éppen ezt a két állítást kívánom közelebbről szemügyre venni:

Nézzük meg először az élőanyag „többletének“ a kérdését. Van-e ilyen? Kétségkívül különbség van az élő és az élettelen anyag között. Ez a különbség az élő anyag szervezettségéből adódik. Az élő anyag legalapvetőbb megkülönböztető tulajdonsága: az

anyagcsere. Az anyagcsere a maga egészében bonyolult folyamat, amelynek az a lényege, hogy a környezet anyagai az élőlény szervezetébe kerülve először egyszerű „építőköveikre“ bomlanak, majd részben beépülnek az élő szervezetbe, részben pedig mint energiát szolgáltató anyagok lehetővé teszik a lebontás és beépülés folyamatát, valamint az anyagcseréből következő egyéb élettevékenységet. Így az élőlénynek az a képességét amit ingerlékenységnek nevezünk, s ami tulajdonképpen a táplálék keresését, vagyis a környezet anyagai közti válogatását, illetve a kártékony hatások elöli menekülés képességét jelepti, továbbá azt, hogy növekedjék és szaporodjék.

Bennünket ebben a pillanatban az a kérdés érdekel, hogy valóban olyan mértékű különbséget jelent-e az anyagcsere az élő és az élettelen anyag között, amit csak valamilyen isteni lény közbelépésével lehet áthidalni, mint ahogy azt a hitvédők teszik. Véleményünk szerint körülbelül olyasmi ez, mintha a cement, tégla és egyéb építőanyagok, valamint a felépült ház között látnánk valamilyen áthidalhatatlan szakadékot. A ház téglából és cementből épült, ostobaság lenne a házat azonosítani velük, hiszen a ház több, minőségileg más, mint építőanyagai. Äm kinek is jutna eszébe áthidalhatatlan ellentétet látni a ház és az építőanyagai között. Az élettelen természet anyagai és az élő világ között hasonló a kapcsolat, mint az építőanyagok és a ház között.

Hiszen ami az élő szervezetek öszszetételét illeti, alapvető azonosság van a szervezetüket alkotó anyagok és a természet élettelen anyagai között. Nincs az élő szervezetnek egyetlen olyan elemi alkotórésze sem, amely az élettelen természetben ne lenne feltalálható. Nagyon érdekes, hogy egyes, a természetben könnyen oldható ionok, mint a kálium és magnézium ionjai, továbbá a kén, a foszfor és a vas atomja, amelyek az ásványok világában változékonyságukról neve_ pitimé

4 Földműves

I960, február 14.

zetesek és nagyon sokféle kötésben találhatók, kulcshelyzetet foglalnak el az élő szervezetek működésében. Ez is arra mutat, hogy az élőlények kialakulása szorosan összefügg azokkal a viszonyokkal, amelyek annak idején az élettelen Földön uralkodtak. Az adott körülmények között, figyelembe véve a Föld akkori légkörét, az éghajlati viszonyokat, a meleg óceánokat, el kellett kezdődnie egy folyamatnak, amely a legegyszerűbb vegyi folyamatokat felhasználva fokozatosan egyre bonyolultabb, állandóbb vegyületeket hozott létre. Miután ez a folyamat évmilliárdokon keresztül zajlott, végül is elvezetett a legegyszerűbb élő anyagokhoz. A legmozgékonyabb kapcsolatok mind bonyolultabb, egyensúlyi helyzete jött így létre; olyan kapcsolatok keletkeztek, amelyekben az állandóságot a beépülés és a lebomlás egyensúlya biztosította. Persze ebben a folyamatban az élettelen környezet legaktívabb, legátalakulóképesebb anyagai vettek részt, s így az életfolyamatokban ezeké volt a döntő Szerep. Ilyen módon az élő szervezetek jelenlegi összetétele maga is fontos bizonyítéka az élő és élettelen legszorosabb kapcsolatának, a köztük levő átmenet szükségszerűségének és mindenféle olyan feltételezés szükségtelenségének, hogy itt valamiféle isteni teremtés lépett volna közbe.

De talán nem ezt az élő és élettelen közötti legszorosabb kapcsolatot bizonyítja- e ma is élő szervezeteink táplálkozása? A növény, amely a napsugár energiáját felhasználva nap mint nap élettelen anyagokat változtat élő anyaggá, folyamatosan és megcáfolhatatlan módon bizonyítja az élettelennek átalakulását élővé. Ugyan miféle isteni segítségre van szüksége e folyamathoz? Semmilyenre. Elegendők a napsugarak, a klorofil, a víz, a széndioxid és az ásványi anyagok. Csupa olyan tényező tehát, amelyek anyagiak, megfigyelhetők, s ezek mélyebb tulajdonságait és törvényszerűségeit a tudomány egyre inkább felderíti.

Menjünk tovább egy lépéssel. Az élő és élettelen közötti határ viszonylagosságát bizonyítják az olyan szervezetek, mint a vírusok. Ezek egy részéről ismeretes, hogy bizonyos körülmények között teljesen élőkként viselkednek (van anyagcseréjük, szaporodnak), máskor viszont, ha a körülmények nem kedvezők számukra, kristályformát vesznek fel és létük e szakaszában élettelenek. Itt és most nem annak a kérdésnek a vizsgálata a fontos — ami felől tudományos körökben különben is vita folyik —, hogy a vírusok valóban a ma élő legősibb élőlények-e, vagy pedig élősdi életmódra történt áttérésük alakította ki szervezetük mai rendkívül egyszerű felépítését. Ez a probléma jelenlegi vizsgálódásunk szempontjából elhanyagolható. Döntő viszont az, hogy a vírusok csakugyan az élő és az élettelen határán léteznek és, hogy létük — a körülmények szerint — az egyik formából a másikba átcsaphat és át is csap. Ez is olyan tény, amely azt bizonyítja, hogy a természetben nincs átugorhatatlan árok az élő és élettelen között.

Ezt bizonyítja egyébként a tudomány egy nemrégiben felfedezett új eljárása, a liofilizálás is. Arról van itt szó, hogy napjainkban már képesek vagyunk élő szöveteket és sejteket rendkívül alacsony hőmérsékleten megfagyasztani, s belőlük a vizet egyidejűleg rendkívül légritkított térben elpárologtatni. Az ilyen úgynevezett liofilizált' szövetek és sejtek elvesztik az élő minden jellemző tulajdonságát. Sejtszerkezetük ugyan fennmarad, azonban deformálódik, s a belőlük elpárologtatott víz helyét csak a visszamaradt kis üregek jelzik.

Ugyan ki mondhatná ezekre az anyagokra, hogy még élnek? S mégis — évek múltán is —, ha az elpárologtatott vizet pótoljuk, a szövetek ismét élőkké válnak és a tudományos kutatásban, gyógyításban, a mezőgazdaság gyakorlatában felhasználhatók. így válik lehetségessé, hogy több esztendős bőrlebenyeket a plasztikai sebészetben felhasználhassunk, vagy teheneket egy olyan bika ondójával termékenyítsük meg, amely önmaga már rég elpusztult.

Ügy hisszük, nem kell több példát felsorolni ahhoz, hogy az élő és élettelen közti áthidalhatatlan szakadék hitvédői állítását megcáfoljuk. A tények nem igazolják állításukat, ellenkezőleg: cáfolják. Ha pedig ez a képzelt szakadék nem létezik a valóságban, akkor semmiféle isteni elvre nincs szükség az áthidaláshoz.

Meg kell azonban még egy-két vonatkozásban vizsgálni az élő anyag történelmi kialakulásának kérdését, hogy világosabban lássunk. Először is azt az erőt, amely, már az élő világ

kezdeti formáinak kialakulásáig vezetett. A cikkben már említett példa értelmében meg kell néznünk: a tudomány mivel magyarázza, hogy a téglából, cementből és építőanyagból kialakult- a ház? A vallás védelmezői — szinte halljuk — azonnal rávágják: „Hát felépülhet-e ház építőmester nélkül? Ugye, hogy nem? Nyilvánvaló tehát, hogy az élővilágnak is van építőmestere, és ez az Isten!“ Félrevező logika ez. A kérdésre előbb kérdéssel válaszolok. Ugyan „ki“ alkotta ki a természetben sokszor megcsodált szabályos és gyönyörű bazaltoszlopokat? A vulkánosság, a szél, a víz egymásrahatása, mondja a tudomány. Hogyan alakultak ki a mai hegyek? A Föld belsejében fellépő feszültségek és a Föld felszínen ható alkotó erők (szél, víz, növényzet stb.) egymásrahatásából, magyarázza a tudomány. És lehetne tovább folytatni a sort, de a lényeg mégis csak egy: a természet önmagát formálja, önmagát alakítja az élő szervezetek világában is.

Az élet kialakulása során is a természetnek ez az önformáló — jelen esetben önkiválogatódó — tevékenysége érvényesült. Már az őstengerben képződött első és legegyszerűbb vegyületek esetében is érvényesült ez a kiválogatás. Először úgy, hogy csak a vegyületek maradtak fenn, amelyek valamivel szilárdabb kötésekkel rendelkeztek a többieknél. Azután mivel millió és milliárd éven át e vegyületeknek találkozniuk kellett az ősóceán vizében, azoknak volt nagyobb lehetőségük a továbbfejlődésre, amelyek nagyobb molekulákká egyesülve jobban elhatárolódtak a környező víztömegtől. Ezután az olyanok kerültek előnybe a töbiekkel szemben, amelyek természetszerű anyagokkal egyesülve megszerezték azt a képességet, hogy másokat bekebelezve, azok anyagát saját testük anyagává tegyék. S így tovább lépésről lépésre, az alkalmatlanok tömeges pusztulása és az alkalmasabbak fennmaradása útján vezetett a fejlődés a legegyszerűbb élő szervezetek keletkezéséig. Ezek „építőmestere“ tehát a természet önszabályozása, a természetes kiválogatódás.

A tudománynak, ha valamit állít, bizonyítania is kell. A legutóbbi évek tudományos vizsgálódásai és kísérletei a fentebb mondottak sok lényeges részletét már bebizonyították. Japán, szovjet és angol tudósok az 1957-es moszkvai biokémiai értekezleten beszámoltak olyan kísérletekről, amelyeknek során az ősóceán ásványi öszszetételének megfelelő folyadékban, valamint a Föld egykori, ammóniákot és metángázt tartalmazó, oxigénmentes légkörében elektromos kisülések és ionizáló sugárzás behatásával sikerült aminosavakat, tehát olyan anyagokat előállítani, amelyek az élő fehérjék legfontosabb építőkövei.

Most pedig arról érkezik hír, hogy Fox amerikai tudós, a floridai egyetem tanára laboratóriumában aminosavakból fehérjét tudott előállítani. Igaz, hogy ez még nem élő fehérje és előállításának körülményei sem felelnek meg azoknak a viszonyoknak, amelyeket a földi élet kialakulása idejére feltételezünk. Mégis hatalmas lépés ez előre, hiszen olyan anyagot állított így elő, amilyet az élő világon kívül sehol sem találhatunk.

A tudomány viharos gyorsasággal halad előre és egyre-másra megoldja a természet „isteni“ titkait, sőt „isteni monopóliumokra“ tör. Tegnap a szputnyikok fellövésével megdöntötte az égitestek létrehozásának isteni monopóliumát, holnap az élő anyag létrehozásának állítólagos isteni monopóliumát is meg fogja törni.

ÉT,

• Majakovszkij drámája német nyelven. „Korunk legjelentősebb drámaírói“ cím alatt a nyugat-németországi Suhrkamp-Verlag egy kötetben kiadja Majakovszkij, Brecht, Samuel Beckett, Max Frisch, Friedrich Dürrenmatt és a nemrégen elhunyt Hanns Henny egy-egy színpadi művét.

• Dimitrov-díjjal kitüntetett írók.

Az óév utolsó napján közzétették a Dimitrov-díjjal kitüntetett bolgár írók névsorát. A kitüntetettek közt több jól ismert költő és író szerepel, így Georgi Karaszlavov, Dimitar Talev, Andrej Gurjaski, Dimitar Angelov regényírók, Nikola Furnadzsiev és Veszelin Hancsev költők.

• Fellini új filmje. Fellini olasz filmrendező legújabb filmjét, az Édes életet, nemrég mutatták be Rómában. A kiváló rendezőnek ez az eddigi legjobb filmje. A film az olasz társadalom felső tízezreinek életét bírálja.

A KAKAS ÉS A PIPE

Volt az erdő kellős közepén egy kakas meg egy pipe. Meghalt a gazdájuk, nem volt mit enniük. Megéheztek, találtak aztán vadkörtét, de a vadkörte nagyobb volt, mint a pipe gégéje.

Hát csak mondja ám:

— Menj gyorsan, kakaskám, hozz egy kis vizet, mert megfúlok.

Szalad a kakaska a kúthoz.

tehénnek, tehén ád fejecskét, fejecskét viszem szép lányhoz, szép lány készít koszorút, koszorút viszem kúthoz, kút ád vizet, vizet viszem kispipémnek, mert megfullad a vadkörtétől.

— Addig nem adok szénát — mondja a rét, - ameddig a boltba el nem mégy kaszáért.

Elment a boltba.

— Jaj, jaj, édes kutam, adjál vizet, vizet viszem kispipémnek, mert megfullad a vadkörtétöl.

Nem adok vizet - mondja a kút

— Bolt, adjál kaszát, kaszát viszem rétnek, rét ád szénát, szénát viszem tehénnek, tehén ád fejecskét, fejecskét viszem szép lányhoz, szép lány készít

—, amíg nem hozol koszorút egy szép lánytól.

Elment aztán a kakas a szép lányhoz.

— Szép lány, adjál koszorút!

— Nem kapsz - mondja a szép lány —, amíg nem hozol fejecskét a tehéntől.

Elment a tehénhez is.

— Tehén, adjál fejecskét, fejecskét viszem a szép lányhoz, szép lány készít koszorút, koszorút viszem a kúthoz, kút ád vizet, vizet viszem pipikémnek, mert megfúllad a vadkörtétöl.

— Addig nem adok fejecskét — mondja a tehén —, amíg nem hozol szénát a rétről.

Elment a réthez.

— Rét, adjál szénát, szénát viszem

koszorút, koszorút viszem kúthoz, kút ád vizet, vizet viszem pipikémnek, mert megfullad a vadkörtétől.

— Addig nem adok kaszát — mondja a bolt —, ameddig nem hozol pénzt.

Akkor szegény kakas elbúsulta magát, ment gyorsan a szemétdombra kaparászni, ott lelt egy krajcárt, azt elvitte a bolthoz, akkor aztán kapott kaszát, elment a réthez, adta a szénát, tette a tehénke elé, adott fejecskét, vitte a tejecskét a szép lányhoz, az készített koszorút, adta a kútnak, kút adott vizet, vizet egyenest vitte a pipének, de bizony, mikorra hozta a vi-. zet, megfúlt a szegény kis pipe. A szegény kakaska tetteti magát, hogy nem bánja, de azért mindétig kiáltozza az ő bánatát, s akkor is sír, amikor más ember aluszik.

Ünnepi névadó Gután

Rúzsa Ádám beírja nevét az emlékkönyvbe

Szép, napsütéses vasárnap reggel volt. Kint az utcán csikorgott a hó a lábak alatt. A falu csendes volt, mint ilyenkor tél idején máskor is. A helyi nemzeti bizottság tágas, feldíszített termeiben melegtől kipirult arcú emberek szorgoskodtak. A polgári ügyek aktívájának tagjai az idei első névadó ünnepséget készítik elő. Már 10 óra felé járt az idő, amikor az ablakon keresztül meglátták, hogy jönnek az első gyermekkocsival. Egy, kettő, három ... sorban a többiek. Az újszülöttek névadójára eljöttek az anyák, az apák és a közelebbi rokonok is. Megérkezésük után rendbeteszik a kis csöppségeket, s elkezdődik az ünnepség.

Cservenák Jánosné, a polgári ügyek aktívájának elnöke, üdvözli a szülőket, a kis pionírok pedig virágcsokrokat nyújtanak át nekik. Ezután Jány titkár és Füri alelnök elvtársak rövid beszédben üdvözlik Gúta legkisebb polgárait, s arra kérik a szülőket, tegyenek meg mindent, hogy gyermekeink hazánk becsületes polgáraivá váljanak.

A helyi nemzeti bizottság emlékkönyve ott fekszik nyitva a szülők előtt, akik külön-külön beírják nevüket. Közben a nyolcéves iskola úttörőénekkara dalokat énekel és verseket szaval.

Amíg az új polgárok kissé álomra hajtották fejüket, a nemzeti bizottság tagjai, a nőbizottság és a polgári ügyek aktívájának képviselői elbeszélgettek a megjelent szülőkkel, régi és mai életükről.

Ma már a falu ünnepének számít egy névadó, míg azelőtt nagyon sok családban gondot okozott, vajon miből is fizesse ki a keresztelő díját. Erre már nincs gondja Rúzsa Ádámnénak, aki nem vitte gyermekét a templomba.

Bizonyára a többi szülő is követi majd példáját, hiszen a legtöbbnek örömkönnyek hullottak a szeméből, amikor a virágcsokrok és köszöntések közepette a fényképezőgép lencséi tették emlékezetessé ezt a napot.

Riznerová Mária (Gúta),