Szabad Földműves, 1960. január-június (11. évfolyam, 1-52. szám)
1960-02-07 / 11. szám
A kezdet számomra is furcsa: négy Rajsa, és mind a négy fejönő. Később megmagyarázták nekem; abban az évben, amikor ók világra jöttek, Rodnyikovszkája faluban úgy megszerették ezt a nevet; hogy minden akkor született lánynak a Rajsa nevet adták. Különben Rodnyikovszkájában a sok Rajsa mellett sok a Ludmilla is. Ugyanitt sok egyívású fiút hívnak Valérnak. A Rajsák ugyanabban az iskolában tanultak és elválaszthatatlan barátnők voltak. Tavaly nyáron jelentkeztek a tehenészetben; Jakov Gorgyejevics, az állattenyésztés brigádvezetöje, 50 év körüli mogorva és hallgatag férfi, kissé meglepődött. Kezébe vette a lányok érettségi bizonyítványát, a tehenészet igazgatósága által kiállított beosztócédulát, fölvette a szemüvegét, és halkan, a náthája miatt tüsszögve, kínlódva, olvasott. Aztán a jövendőbeli fejönöket szó nélkül bevezette egy kis egyablakos szobába, ahol négy tömött szalmazsák állott. — Tehenészetünk egy kicsit távol van a falutól — mondotta Jakov Gorgyejevics mogorván -; itt bizony nem sétálhatnak úgy, mint a mamánál. Aztán megvakarta a fületövét és még egyszer szemügyre vette a diplomákat: — Szóval praktizálni jöttek ide? ... Leheti Miért ne lehetne? Praktizáljanak a fejősben, s közben még férjhez is mehetnek. De már most tudniuk kell, hogy legények dolgában nem állunk valami jól. A tehenészet a határ szélére szorult. Őszintén szólva, itt meghalhat az ember az unalomtól, és mulatósabb legények bizony nem nagyon adnak szerenádot... de nem is lenne enjiek semmi értelme. — 'Ne törődjék vele! Megvagyunk mi nélkülük is. — Nem unatkozunk. Jókedvű lányok vagyunk. — Rendben van. Jó, ha, az ember vidám — felelte Jakov Gorgyerevics. — De mégis, mondják csak lányok ... hogyan szólítsam magukat? És miért hívják valamennyinket Raj sónak? — Miért? Talán egyformák vagyunk? Nézzen meg bennünket, bácsi. — Nem erről van szó. De ha egy Rajsát hívok, miért fusson egyszerre négy? — Hát akkor hívjon bennünket a vezetéknevünkön. — Jegyezzék meg maguknak, lányok — folytatta Jakov Gorgyejevics ugyanolyan únott hangon a fejes nem valami nehéz dolog, de eró kell hozzá. Utána fáj minden tagod, az ujjad pedig megdagad. Eleinte kínodban még a könnyed is kicsordul. Nos, maradunk szépeim? Kibírjátok? A Rajsák hallgattak. Az első napokban, amíg megszokták, igaz, nagyon nehéz volt. Fájt a karjuk, meg á vdlluk, meg a derekuk, az ujjaik megmerevedtek. De a Rajsák nem ijedtek meg és nem panaszkodtak. Oly buzgalommal vetették rá magukat az új munkára, ahogy az iskolában tanulták. Két hét alatt megszokták, hogy „egyből" kell elaludni és éjjel három órakor a fekvőhelyről hirtelen fel kell ugrani, mintha riadó lenne. Ilyenkor kezdődött az első fejés. A Rajsák elsőnek jöttek az istállóba. Télig, amikor már hó fedte a völgyecskét, a Rajsák úgy megtanulták a tehenek takarmányozását meg a fejest, hogy idős, tapasztalt fejőnőkkel is fölvették a versenyt. — Ügyes lányokat osztottak be hozzám — dicsekedett Jakov Gorgyejevics. - Nem töltik az idejüket fölösleges dolgokkal. De attól félek: amire letelik az esztendő és lejár a praktizálási idejük, elrepülnek tőlünk, mint a vándormadarak. És, őszintén szólva, nekem nagyon rosszul *esik majd elválni tőlük. De a brigadérost nemcsak a lányok szorgalma tette boldoggá. A négy Rajsa színessé, hangossá tette az egyhangú estéket: a ház vidámsággal és kacagással lett tele. Az idős és mogorva Jakov Gorgyejevics fölvidült, ahogy hallgatta a lányok kristályosán szép hangját. Esténként, amikor a tehenészetben fölzendült az ének, az élet egyszerre csodálatosan széppé vált. Újév napján Rajsa Novikova, a nagy énekesnő, kórust szervezett. A próbákat a lányok szobájában tartották. Az énekkar a fejőnőkből és a két basszushangú tehenészből állott. Egy nap Jakov Gorgyejevics, aki addig csak az ajtó mellett állott csendesen, szintén velük énekelt. Akik ismerték a brigadérost, nagyon elcsodálkoztak, mert most vették csak észre, hogy milyen kellemes a baritonja. Tudvalevőleg a fiúk a legnagyobb távolságra is meghallják a lányok hangját. És íme, a négy Rajsa szobájából a hangok elrepültek. Zakubanszki falucskába, Rodnyikovszkája irányába. Szombatokon és vasárnapokon utat törtek a legények a behavazott völgyecske felé. Megérkeztek a falu ifjai, a rodnyikovszkájai traktoristák és Miska, az akkordeon-játékos. j. \/rri>trd 4 Földműves I960, február 7, SZEMJON BABAJEVSZKIJ: A négy Rajsa — Nézz csak oda, a vőlegények már itt is vannak. Fene ügyes legények ezek! Mindjárt kiszimatolják, hogy hol vannak szép menyasszonyok! Még megérem, hogy megkérik a Rajsákat és elviszik tőlünk — szólt hirtelen Jakov Gorgyejevics. A fiatalság éjfélig nem nyugodott, a szűk kis szobácskábán még szuszogni is alig lehetett. A pitvar felé kinyitották az ajtót és a gőz kitódult. Miskának, az akkordeon mesterének forrón piros az arca. Játszik és a Raj— És a tehenészettel mi lesz? Elhagyjátok? Elmentek innét? — Még gondolkozunk rajta. — Miért? Hát nem szeretitek? # — Szeretjük. De tovább tanulni is szeretnénk. — Talán agronómiát tanultok? — Még magunk sem tudjuk. — Jól teszitek, hp tanultok — helyeselt a brigadéros - Fiatalok vagytok, fölfelé kell törekednetek. De még sincsen jól, hogy egész éjjel a könyveket bújjátok. Most is azért keltem sák felé, nevet. Valamennyi felé? Dehogyis, csak egy felé, a Aüjsa Sumejko felé. A lány is tudja ezt, ó is nevet, folyton nevet. Amikor pedig Miska rázendít híres „különös kuptéjára"', s fejét mélyen a hangszer bendójére hajtja, hogy vörös tetejű sipkája a homlokára csúszik, Rajsa Sumejko táncra perdül. Körülötte előbb a lányok táncolnak, aztán a legények is felállnak a helyükről, s a padló csak úgy dong a sarkuktól. — Hé, legények! — kiáltja később Jakov Gorgyejevics. — A vidámság elcsalja az embert, a tánctól viszket a talpad, de most már ideje, hogy lefeküdjünk! Nemsokára itt a fejés ideje és a lányok még egy cseppet sem aludtak. Most menjetek szépen haza! Holnap vasárnap. Mindnyájatokat szívesen látunk. Hétköznapokon a faluból és a javítóműhelyből egy lélek sem jött a tanyára. Este, az istállómunka végeztével, a Rajsák tanultak. Ilyenkor szobácskáikban teljes volt a csend. Késő éjjel, amikor Jakov Gorgyejevics „egy kicsit kiment", fényt pillantott meg a Rajsák szobájában. Dühösen fölmordult, föltette a prémes sapkáját, vállára meg a bőrmellényt, átment az udvaron és megnézte, hogy mi van velük. — Miért nem alusznak, lányok? - szólalt meg a küszöbön. — Az éjjel álomra való. És most valamennyiük nevében Rajsa Novikova beszélt. — Elismételjük azt, amit az iskolában tanultunk. — Szóval gyűjtik a bölcsességet ? — Készülünk az egyetemi felvételi vizsgára, Jakov Gorgyejevics! fel, gondban vagyok miattatok. Jobb, ha lefeküsztök és eloltjátok a lámpákat. Nemsokára itt a fejés ideje. Még elalusztok fejés közben. * * * Reggel odajött hozzám, leült egy kicsit egy székre, a forró kályha mellé, kezét melengette és pipált.- Nézem a Rajsákat és csodálkozom. Nem alszanak ezek soha. Néha hajnalig táncolnak, máskor meg a könyveik fölött görnyednek egész éjjel. Este ott voltam náluk és mondtam nekik, hogy hdgyják már azokat a könyveket. Szót fogadtak és eloltották a lámpát. Egy óra múlva látom, hogy újra világos az ablakuk. Csakhogy rátették a nagypokrócot, azt hitték, nem veszem észre. És így megy az náluk minden éjjel. Tudja miről álmodoznak? Egyetemre akarnak menni! Magam sem tudom: honnét van annyi erejük? Az egyik veröfényes májusi napon a tehenészet a tejtermelésben elért sikereiért elnyerte a vörös zászlót. Az ünnepi ülés után egyfelvonásos darabot játszottak. Rajsa Novikova rendezte a darabot, amelynek Búcsú volt a címe. Egy anyáról szólt, aki elbúcsúzik egyetemre induló két lányától. Rajsa Novikova és Sumejko játszották a lányokat, az anya pedig egy öreg fejőnő, Koznyakova volt. A vőlegények szerepét két traktorista vállalta. , Rengeteg közönség gyűlt össze. Zakubanszki falucska lakosai teljes számban eljöttek, aztán még megérkeztek Rodnyikovszkája traktoristái is. Hogyne jöttek volna, amikor a tanyán előadás volt! Ilyesmit még sohasem rendeztek. A közönség hosszan tapsolt a színészeknek. Csak Jakov Gorgyejovics volt szomorú. — Az én Rajsáim, igaz, hogy vidámak, de ugyanakkor ravaszok is. Hiszen a darab épp róluk szól! Azt hiszik, hogy mi ezt nem vesszük észre? Gondolja csak meg maga is: a darabban a lányok egyetemre mennek. A mi Rajsáink is oda készülnek. Ezeknek a lányoknak is voltak jegyesei, a mieinknek is vannak. Saját szememmel láttam, amikor a Rajsák a traktoristákkal kimentek a mezőre. Az akkordeonos azzal a varkocsossal ment, a Sumajkoval. Ősz. Rajsa Podgornája és Rajsa Odincona Krasznodarba utazott. Orvosok lesznek. A búcsúnál a négy Rajsa megölelte egymást és sírt. Jakov Gorgyejevics szintén letörölt a kabátujjával egy könnycseppet, s bement a kicsi irodájába. A teherautó gyorsan haladt. Rajsa Novikova hosszan és szomorúan nézett barátnői után, azután belépett a kicsi irodába. — Jakov Gorgyejevics — mondotta —, ezen a héten okvetlenül üzembe kell helyezni a fejőgépeket. — Ne féljen, ezt meg is tesszük — felelte a brigadéros. — Most egyebet szeretnék én tudni, maguk közül ketten kirepültek. Maga és Sumejko mit tervez? — Mi tovább praktizálunk. Novikova szürke, még nedves szemét megtörölte és mosolyogva folytatta: — Csak egyet moiuihatok: agronómiát fogok tanulni magánúton. Beleegyezik Jakov Gorgyejovics? — Jiravó, kislány! Maga ezt jól gondolta! Jakov Gorgyejevics nemcsak hogy beleegyezett, hanem még örült is neki. De éppen akkor lépett a szobába Rajsa Sumejko. Lehajtott fejjel megállóit a küszöbön és megkérdezte: — Jakov Gorgyejevics, nincs szükség egy emberre, aki a fejőkészüléket karbantartsa ? — Hogyhogy? — csodálkozott a brigadéros. - Talán te akarod ezt a munkát végezni? — Miért én? Miska szeretné. Emlékszik arra a fiúra, aki akkordeonnal jött hozzánk? — Emlékszem! Hogyne emlékeznék. De miért nem jött ő ide ? — Arra kért, hogy kérdezzem meg én. — De miért épp téged kért? A brigadéros szeme nevetett: — Talán rokona vagy neki? — Jaj, Jakov Gorgyejevics, — Sumejko kezével eltakarta az arcát —, hogy kérdezhet tőlem ilyet ? Ügy tesz, mintha semmit sem tudna. — Rajsa, miért kevered össze a dolgokat? — szólt a beszélgetésbe Novikova. — Ha félsz, megmondom én az igazat. Az az akkordeonos, Jakov Gorgyejevics, a jegyese. Rajsa róla álmodozik. Szeretne együtt lenni vele. — Aha, — mondta a brigadéros elhúzva a szót. — Miért nem mondtátok ezt mindjárt az elején? Ez már komoly indok. Rajsa Sumjenko, mondd meg Miskának, hogy ne szégyellje magát, jöjjön csak nyugodtan ide. Mechanikusra nagy szükségünk van, különösen, ha az illető még akkordeonon is jól játszik. Anion Pavlovics Cse hov Szár évvel ezelőtt, 1860. január 29-én született A. P. Csehov, az orosz irodalom egyik sajátságosán egyéni alakja. Irodalmi működése a századforduló éveire esik, tehát arra a korszakra, amelyet Európa-szerte a hanyatló dekadens irányzatok megszületése és állandó térhódítása jellemez. Mindezt az első világháború előtti zűrzavaros társadalmi állapotok hozták létre. Csehov nagy érdeme, hogy az irodalmi hagyományokból kiindulva megtalálta ugyan a kor követelte újszerű kifejező eszközöket, de mind tartalom, mind forma szempontjából a leghaladóbb realista írók láncsorának folytatója volt. Csehov a tulajdonképpeni összekötő kapocs a Dosztojevszkij és Tolsztoj művei által leginkább képviselt kritikai realizmus és a háború előtt már gyakran jelentkező Gorkij-nemzedék szocialista-realista alkotásai között. Társadalombírálata korán megmutatkozott apró humoreszkjeiben, amelyeket az egyetem orvosi karának elvégzése után „Tarka elbeszélések“ címen adott ki. A kisebb-nagyobb irodahpi sikerek következtében az orvosi pályát végképp elhagyja, s csupán az irodalomnak él. írásaiban az ember hibáit a szatíra élével kezdi ki és tárja fel. Bírálja az uralkodók ferdeségeit, az elfásult nyárspolgári életet, de minden társadalmi fogyatékosságot a kormány és híveinek despotizmusából származtat. Leghíresebb alkotásai közé a „6-os számú kórterem" című elbeszélés és három színmüve: a „Ványa bácsi", „A három nővér" és a „Cseresznyéskert" tartoznak. Zs. T, % Moliére-darab Bátkán A közelmúltban nagysikerű színielőadás volt Bátkán. A helyi CSISZ- szervezet Moliére „Botcsinálta doktor“ című darabját adta elő. Dicséret illeti a rendezőt, Kovács Arpádné tanítónőt, aki fáradságot nem kímélve tanította be a darabot. Sajnos, Bátkán mindeddig nincs megfelelő kultúrház, s ezért az állami gazdaságtól kellett kölcsönkérni termet a darab előadásához. Reméljük azonban, hogy a közeljövőben ez is megoldódik. Nagy Árpád (Bátka) ★ ★ ★ Színdarab Nyárasdon A nyárasdi kultúrházban előadták a „Bort, búzát, békességet“ című zenés vígjátékot. A darab betanulása és előkészítése során a CSEMADOK és a CSISZ-szervezet tagjai nagyszerűen együttműködtek, ami meg is hozta a várva várt sikert. Nagy Tibor (Nyárasd) JAROSLAV HASEK: A beckói klastrombán Van annak már vagy négy éve, hogy megismertem a beckói klastrom urait. Kellemes modorú ferences barátok, igen jól éreztem magam a körükben. De hadd mondjak el mindent sorjában. A vágmenti Beckóba úgy kerültem el, hogy az egykori kúnok maradékait nyomoztam az ottani lakosság között. Hogy ennek tulajdonképpen mi is volt a célja, őszintén megvallva, magam sem tudom, mert az egészben csak annyi , volt az igazság, hogy ezzel az ürüggyel kocogtattam be. a klastromba. Bezörgettem a kolostor kapuján, s a portás barát kezébe nyomtam a névjegyemet. A névjegy hátlapján ez állott: „A kúnok ügyében fordulok tíszteléndőségedhez, akiknek a maradékait keresem a Vág völgyében.“ És egy sorral lejjebb ez a kérés szerénykedett: „Szállásért esedezem és tisztelendős.éged engedélyéért, hogy kutathassak a kolostor irattárában.“ A kapus fráter tüstént beinvitált az ámbitusra, és sietett özséb apáthoz, hogy bejelentse neki a tudós látogatót. Pár perc sem telt bele, máris jött Özséb .apátúr. Kezet nyújtott és elfogódottan kijelentette, hogy a kúnokról bizony semmit sem tud, de a kolostor irattárát, illetőleg megjegyezte, hogy rendelkezésemre áll minden irománya, és hogy addig tanyázhatok a klastrombán, ameddig nekem tetszik. Aztán karonfogva bevezetett a refektőriumba, ahol a szentéletű szerzetes urak sakkoztak. Sorjában bemutatott a barátoknak, majd Liberát páter gondjaira bízott, aki elkísért a szobámba. Parádés szoba volt, nagyszerű kilátás nyílott az ablakából a Vág völgyére. Liberát atya kitárta az ablakot és egy széles mozdulattal, belekanyarítván az egész környéket, meghirdette: — Ez mind a miénk! Magam is körülnéztem: messzire nyúló rónaságot láttam, amelyen hullámosán ringott az aranyos kalász, odébb zöld lucernások, a háttérben fenyvesek tárultak elém, és mindez a távoli láthatárig a beckói ferences barátoké volt. Liberát atya azután beszélt az Isten áldásáról, szeme izzott a lelkesedéstől, arca fénylett a zsírtól. Meghívott magához a szobájába, az ablakpárkányon rózsa meg bazsalikom illatozott. A szekrényből kivett egy doboz szardíniát, felbontotta, a szomszédos tékából pedig egy konyakos üveget halászott elő. Egy ideig ittunk, szivaroztunk és mindennapi dolgokról csevegtünk: az árvízről, amelyet hiába vártak és amelyet buzgó imádsággal űztek el, az áldást hozó nyárról, a termésről, a mindenható Isten jóságáról, aki megsokszorozza a kalászban a szemeket, a réten a füvet meg a herét. Ezután fölvezetett a klastrom tornyába és egy épületcsoportra mutatva odalent, elmagyarázta, hogy az ott a klastrom majorsága, ahol vagy 400 szarvasmarhát, 300 hízót gondoznak és hogy a majorságok mellett még baromfitenyészet is akad. Egy darabbal odébb van a juhkarám, benne 400 birka, egy kissé távolabb, az erdő felé pedig egy külön majorban fácánt tenyésztenek. Az erdőben nyolc kerülőjük és két erdészük van a derék barátoknak. A vadnak se szeri, se száma. Akad közte őz, dámvad, szarvas, meg apróvad, nyúl, fogoly, de vaddisznókban sincs hiány. Miután mindezt szemléltetőn elmagyarázta, a derék Liberát atya összekulcsolta hasán a kezét és felsóhajtott: — Nagy az Isten könyörületessége! Közben már keresték, mért megkezdődött a vacsora. • A refektóriumban a hosszú asztal mellett tizenketten ültünk. Mialatt felállva imádkoztunk, kérve az Istent, hogy végtelen kegyelmében ajándékozzon meg jó étvággyal, a fráterek már hozták is a teli tálakat. Dicsőség a beckói barátok konyhájának! A mindenható Úristen szerencsésen igazgatta a szakács fráterek kezét és végtelen jóságában tyúklevest tétetett elénk, finomra vágott zúzával és mellehúsával. A leves után egy pohárka madeirát csurgattunk le a torkunkon, és már előttünk is volt a következő fogás: gesztenyével töltött fácán. Isten irgalma még nagyobb lett, amikor fiatal sült libát tálaltak zöldsalátával. Szent öröm ragyogott a jámbor barátok szeméből, és amikor megjelent az asztalon a vajban sült pisztráng, ismét rövid fohásszal mondtunk köszönetét a jóságos Úristennek. A pisztrángok igen ízletesek voltak. Megértettük Isten végtelen kegyelmét, aki mindezeket az ínyenc falatokat csak azért teremtette, hogy a beckói ferencesek jól élhessenek. Isten rendelte a bort is. De micsoda jó bort teremtett a beckói klastromnak! Olyan nagyszerű volt ez a bor, hogy nem győztünk eleget inni, nem győztünk eleget tölteni belőle. így teltek az órák baráti beszélgetésben, bodorban terjengett a teremben a kék szivarfüst, s az apátúr tanulságos történeteket mesélt. Ekkor már a konyakot hozták. Finomabbat még sohasem ittam. Trencsén felett pedig megvirradt az új nap. Az ördögbe is! Semmi kedvem sem volt aludni. Amikor a szentéletű atyák végét vetették a vacsorának és viszszavonultak pehelypárnás celláikba, én kiléptem a kolostor kapuján, hogy sétáljak egyet a mezőn. A réteken már javában dolgoztak. A hajnali pirkadatban füvet kaszáltak, a kolostori marháknak. Az erdő szélén egy öregember kalapálta a kaszát. Rám köszöntött: — Adjisten jóegészséget! — Hát hogy megy a dolga, bátyó? — kérdeztem válaszképpen. — Isten bűnömül ne vegye, bizony nem jól — válaszolta az öreg. — Hogy is mehetne jól — tette hozzá nagy búsan —, egész nap robotolok a nagyságos kolostori uraknak és az urak húsz krajcárt fizetnek napszámba, még kosztot sem adnak, mert azt mondják, spórolni kell a pápának. Nagybuzgón keresztet vetett és tovább kopácsolta a csorba kaszát. A Vág völgyében csendesen felszállt a hajnali köd, a beckói klastrombán tizenkét ferencrendi szerzetes horkolva, kórusban köszöntötte a reggelt.
