Szabad Földműves, 1960. január-június (11. évfolyam, 1-52. szám)

1960-01-31 / 9. szám

fftácto*i (bácsi SQ&m& iMc>ca

Márton bácsi visszaemlékezéseit a sanyarú múltra mindig nagy érdeklődéssel hallgattuk. Sokat tudott mesélni a tégi világ kegyetlenségeiről, mert ő maga is nagyon sok keserű napot élt át, gyakran próbálta meg az urak „jószívűségét". Hadd írjam le az egyik szomorú élményét.

— Fiatal koromban egy gazdag bérlőnél cselédeskedtem a Dunántúlon — mesélte az egyik téli estén. — Egyszer feleségemmel össze tudtunk annyi pénzt kuporgatni, hogy megvettünk egy malacot. Nem tudtuk azonember ez az ispán — gondoltam magamban —, s persze mindig neki adnak igazat. Kegyetlenül büntetett, a legkisebb dologért is.

— Mi bajod van, Márton? — kérdezte.

— Semmi — dörmögtem. — De az asszony addig nyaggatott, amíg elmondtam neki, hogy mi történt.

— Nem lesz ebből semmi, hiszen csak egy kis gallyról van szó — biztatott Annus.

— Nyughass! — s egyszeribe nagy méreg fogott el. — Te még nem ismeban nagyra felhizlalni, mert kiürült a kamra. Hát mondom az egyik nap az asszonynak, vágjuk te, mert valamit enni is kell. Nagyon örültünk, mert ez lett volna az első disznótor a házunkban.

— Olyan boldog vagyok, Márton - mondta a feleségem -, hej de nagy lakmározást csapunk. Legalább egyszer jóllakunk.

— Most az egyszer jól — válaszoltam. S vettem a kisfej szét-, elmenten pörkölőfát vágni. Nem messze a cselédházaktól lápos húzódott, ahol pudvás fűzfák szomorkodtak. Felmásztam az egyik fára, s körülkémleltem, hát kit nem láttam, mint a felém közeledő ispánt.

— Mit csinálsz ott, te csavargó? — ordította, s nagyot káromkodott hozzá. Nem csodálkoztam rajta, mert hát ez volt a kenyere.

— Pörkölőfát vágok... — nem

mondhattam mást és nem is akartam hazudni, hiszen a fejsze a kezemben volt..

— Majd adok én neked — üvöltötte — a paraszt mindenit az anyádnak! Tolvaj csürhe!... - Vészesen megfenyegetett a görbe bottal, majd felém sziszegte: — Elintézlek én! Te csirkefogó!

Keserű lett a nyál a számban. Rossz

red azt a bőrnyúzót... — De még be sem fejeztem a mondatot, már ott álltak a kapuban az uraság emberei. Értem jöttek.

Az irodában már vártak rám. Az ispán íróasztalának dőlve vészesen csattogtatta tenyerébe a botját.

— Hát itt vagy, jómadár?! — s kajánul vigyorgott. — Ugye tudod, miért hivattalak? — Hirtelen pulykavörös lett az arca és égtelenül káromkodva elmondott mindennek.

Nem tudom, mi történt velem, csak úgy éreztem, hogy fejembe szállt a vér és mérhetetlen indulat vett rajtam erőt. Fenyegető tekintetemtől az ispán arcára fagyott a gúnyos mosoly. Féltem, hogy nekimegyek, s ezért inkább kifelé indultam. Az ispán azonban nem hagyta annyiban, hozzám ugrott, s jobbra balra ütlegelt. Erre eldőlt bennem a borjú, s jónéhányat visszahúztam neki.

— Megdöglesz, te gazember — krákogta, amire én olyat húztam az áliára, hogy nyomban összeesett.

Nagyon megviselhetett a verekedés, mert az asszony tüstént észrevette, hogy baj van. Sokáig nem tudtam szóhoz jutni, cudarul éreztem magam.

— Te asszony - szólaltam meg nagy sokára megvertem az ispánt ... Minden percben várhatjuk a csendőröket. Egyedül kell majd megölnöd a malacot.

Nagyon ideges voltam, nem bírtam kivárni a pribékeket, hát elmentem magam a laktanyára, s elmondtam mindent sorjában. Ekkorra már híre futott a faluban, hogy megöltem az ispánt. Az emberek riadtan sugdolóztak, de titkon örültek, hogy végre megszabadultak ettől a piócától.

Eközben bevittek az irodába. Amire odaértünk, az ispán is észhez tért, igaz, nagyon csúnyán festett. Valami jó melegség járta át a telkemet, hogy ilyen csúffá tettem. Megkezdődött a kihallgatás. Persze az ispán úgy hazudott, mintha könyvből olvasta volna, úgy állította be a dolgot, hogy amikor rajtakapott a lopáson, szép szóval figyelmeztetett, de én megfenyegettem és később az irodán pedig se szó, se beszéd, leütöttem. Szólni akartam, hogy nem így volt, de a csendórörmester rámförmedt, hogy fogjam be a pofámat.

— Adok én neked urat verni, piszkos paraszt!

Azután addig vertek, amíg alá nem íratták velem az ispán hamis vallomását. Másnap elítéltek nyolc hónapi börtönre lopás és verekedés miatt. Csak később tudtam meg, hogy a nehezen hizlalt malacot is elvették a törvény nevében, mert az ispánnak fájdalomdíjat is kellett fizetni. A feleségemet meg télvíz idején kizavarták a lakásból és még a fele kommenciót is lefoglalták.

Márton bácsi idáig érve a történet elmesélésében, kisebb szünetet tartott, majd komoran hozzátette:

— Hát bizony ilyen volt az a világ, ahol a nagyságos meg tekintetes urak dirigáltak. — Szinte boldogság öntötte el az arcát, amikor azt mondta: nagy szerencsétek gyerekek, hogy az ilyesmi ma már csupán emlék.

MOLNÁR FERENC

Losonc a kultúrforradalom útján

Losonc nevéhez a haladó hagyományok egész sora fűződik. Több irodalmi tehetség, ismert költő, fró és művész kezdte itt pályafutását. A legnagyobbak közül említsük meg Kármán Józsefet, Győry Dezsőt és Szabó Gyulát.

Losonc nagy büszkesége. Szabó Gyula akadémiai festőművész gazdag munkásságának ékes bizonyítéka,

Íhogy az elmúlt másfél évtized alatt, a felszabadulás óta több mint 2000 értékes festményt alkotott, s műveivel nemcsak hazánkban, de külföldön is elismerést szerzett.

A kultúrforradalom célja, hogy a tudományos és kulturális értékeket minél közelebb vigye a néphez, átformálja a széles néprétegek gondolkodását, hozzájáruljon a káros, maradi világnézet csökevényeinek kiirtásához, s még jobban elősegítse az egészséges, szocialista öntudatú emberek nevelését. Itt sokat tehetnek az alkotókon kívül maguk a kultűrmunkások is, a tömegszervezetek, iskolák stb. A különböző szervek egyes kultúrcsoportjai kimagasló eredményeket értek el a felszabadulástól eltelt 15 év alatt.

A szlovák nyelven végzett kultúrmunkából meg kell említenünk a Szlovákiai Bazaltkő-Bányák üzemi színjátszó-csoportját, amely országos sikert ért el. A csoport tagjai az országos színjátszó-versenyek győztesei lettek. Az állami gazdaságok dolgozóiból alakult együttes (Pol'nohospodár) is jelentős munkát végzett az elmúlt években. Az egész környéken ismertté vált. Nem volt egyetlen kulturális jellegű megmozdulás sem, ahol hiányoztak volna. A helyi pedagógiai iskola leányegyüttese a múlt évben győztesként került ki az országos versenyből. így lehetne tovább sorolni. De a .legsokoldalúbb kultúrmunka a CSEMADOK helyi csoportjának nevéhez fűződik. Csak az elmúlt év folyamán több mint 40 fellépést

rendeztek. Tánccsoportjuk részt veti a gombaszögi népművészeti szemlén is. A színjátszó-csoport pedig az országos versenyben az elsők között

végzett.

Elmondhatjuk, hogy a CSEMADOK fennállásának tíz éve alatt rendkívül sokoldalú kultúrmunkát végzett Losoncon. Nagyban hozzájárult az új ember kialakításéhoz, a szocialista kultúra megteremtéséhez.

Figyelmet érdemel továbbá a Losonci Irodalmi Kör, amely a hazai és külföldi irodalom népszerűsítésében játszik nagy szerepet. Tagjai alkotó tevékenységükkel nagyban hozzájárulnak új irodalmi tehetségek érvényesüléséhez. „Indulás“ című időszaki irodalmi folyóiratuk egyre gazdagabb tartalommal jelenik meg.

A felszabadulást követő évek fejJ lődése hozta magával azt is, hogy Losoncon zeneiskolát létesítettek. Az eredményes munka gyümölcse, hogy az iskola növendékei szép sikereket értek el mér több alkalommal, országos versenyekben is, különösen a hegedűszólisták, akik az elsők között végeztek.

Végül a járási népkönyvtár működését kell megemlítenünk. Két évvel ezelőtt a kerület egyik legszebb könyvtárhelyiségébe költözött át, amelyet egy kávéházból alakítottak át. A könyvtárban közel 20 000 kötet áll az érdeklődők rendelkezésére. Az olvasók tábora állandóan növekszik. Csupán a múlt év folyamán több mint 40 000 könyvcsere volt.

.Mindezek az eredmények ékesen bizonyítják, hogy Losonc biztosan halad a fejlődés útján; a kultűrforradalom betetőzéséhez, az új, szocialista kultúra megteremtése felé, ahol a dolgozók széles rétegei nemcsak közel kerülnek a kultúra gazdag értékeihez, hanem annak tevékeny alkotóivá is válnak.

Szanyi József (Losonc).

LERÁNTJA A LEPLET

Dokumentum-kiállítás Biatislavában

A bratislavai dunaparton, a Szlovák Múzeumban értékes dokumentumkiállítást rendeztek. Az előcsarnokban először is V. Hlozník érdemes művész kiváló rajzait látjuk a német meg-Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy szegény ember; annak volt egy felesége, három leánya, meg egy kis malaca. Egyszer megölték a kismalacot, a húsát fölaggatták a padláson. A kolbásza, hurkája, sonkája, mindene már elfogyott a kismalacnak, csak a gömböc volt még meg. Egyszer arra is ráéhezett a szegény asszony, felküldte a legöregebb lányát a padlásra.

— Eredj lányom, hozd le azt a kis gömböcöt, főzzük meg!

Felment a legöregebbik lány érte; amint le akarta vágni, elkiáltotta magát a kis gömböc:

— Hamm, bekaplak! — s azzal bekapta. Odalent már nem győzték várni, Felküldte a szegény asszony a középső lányát:

— Eredj már, lányom, nézd meg mit csinál a nénéd ennyi ideig?

Telment a középső lány, kereste a nénjét, s hogy nem találta, le akarta vágni a gömböcöt. De a gömböc megint elkiáltotta magát:

— Hamm, téged is bekaplak! — azzal bekapta azt is.

Odalent sehogy sem tudták elgondolni, hogy miért nem jön az a két leány, felküldte tehát a szegény aszszony a legkisebb leányát is:

— Ugyan, leányom, eredj már fel, nézd meg, mit csinál a két nénéd? Aztán hozzátok le azt a gömböcöt valahára!

Felment a legkisebb leány is, de ezt is csak elnyelte a gömböc. Már a két öreg sehogy sem tudta mire vélni a dolgot.

— No, apjuk — mondja a szegény asszony —, már látom, magamnak kell felmennem. Azok most bizonyosan az aszalt meggyet eszik.

Felment a szegény asszony, kereste a leányait, de nem találta, le akarta vágni a gömböcöt, de a gömböc őt is bekapta. A szegény ember csak várta őket, hogy nem jöttek, gondolta, tán valami baj van, felment ő is. Amint közel ment a kis gömböchöz, ez elkiáltotta magát:

— Hamm, téged is bekaplak! — azzal bekapta a szegény embert is, de a rossz kócmadzag már az öt embert nem bírta meg, leszakadt a kis gömböc. Elkezdett görögni, görgött, görgőit, a padlás grádicsán is legörgött, kiment egyenesen az utcára. Éppen ott ment egy csomó kaszás, jött haza a mezőről, a kis gömböc azokra is rákiáltott:

— Hamm, titeket is bekaplak! — s bekapta ezeket is. Megint csak görgött odébb; előtalált egy regement katonát, azokra is rákiáltott:

— Hamm, titeket is bekaplak! — azzal bekapta ezeket is.

Megint görgött odább, egyszer csak egy hídra ért, amely alatt a víz egészen ki volt száradva. Éppen akkor ment arra egy hintó, a kis gömböc félre akart előle ugrani, hogy el ne tapossa, de leesett a hídról, kirepedt az oldala, kiomlott belőle a sok ember. Ki-ki ment a maga dolgára, a kis gömböc meg ott maradt kirepedve. Ha a kis gömböc ki nem repedt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

(Magyar népmese)

AkétNagyAndrásné

AZ IDŐSEBB (1914-1945)

Mit vétettem, mulasztottam, hogy özvegységre jutottam?

Két gyermekem árván maradt, s a harmadik szívem alatt.

„Hősi halott“ lett a férjem; mi lesz vélem, mi lesz vélem? Harmadik is megszületett, a neve csak Andris lehet. Robotoltam zsellérsorban, hogy gyermekem istápoljam.

Alig értek vállig-állig, zsellérkedtek mind egyszállig. Andris fiam szolgasorsát katonasorsra váltották.

A jeges szél csontig járta, elfagyott a keze, lába.

Szép legény roncs emberré lett; gyötrött testben gyötrött lélek. Könnyeimet feltöröltem, s azt kívántam megyötörten, aki háborút kívánna, fogjon rajta anyák átka!

AZ IFJABB (1946-1959)

Andris lassan lábrakapott, éledt, gyógyult, dolgozgatott. Feleségül vett, hogy ketten boldoguljunk az életben. Éldegéltünk ketten, szépen, megértésben, békességben.

A zsellérsorstól megváltunk, s a közös határba jártunk.

Mikor ágynak dőlt Andrisom, vigasztaltam, hogy csak bízzon. Kell az apa hét gyereknek! Andris, Andris, csak gyógyulj meg! Kórházba vitték a férjein;

Andris, Andris, mi lesz vélem? Egyik veséjét kiszedték, s nem érte meg aznap estét.

— Golyó által veszett apja, s ő a fronton szerzett bajba’. — Gyötör a gond és a bánat, de hét szomorú árvámat biztatom én, vigasztalan, s itt-ott elcsukiik a szavam. Próbával telt életemben még senkinek sem vétettem; özvegyi keserűségem acéllá válnék a kézben, hogyha elfognám, ki újra uszítana háborúra, s belefojtanám a mérgem, hét árvám sorsa nevében!

ZALA JÓZSEF

szállás borzalmairól, a partizánok hősi harcáról és kegyetlen kivégzésükről. Az emeleti termekben pedig időbeni sorrendben tárulnak elénk az eredeti fényképek százai a német fasizmus hazánk ellen irányuló felforgató tevékenységéről. A képek alatt üvegszekrények, bennük a gárdisták és SS-pribékek tömeggyilkolásra feljogosító „megbízó-levele“, vagy fényképes igazolványa. (Mindez csupa eredeti okmány vagy fotókópia.) Ott találjuk többek között a cseh nemzet hóhérának, Heydrichnek „előléptetési okiratát“. Azon Heydrichét, aki ellen az elszánt cseh hazafiak később merényletet követtek el, s amiért a nácik azután felperzselték Lidicét.

— Kik csinálták és miért? — kér-* dezi tőlem Molnár Aladár, ötödikes tanuló.

— Azok — magyarázom —, akiknek a képét ott látod a felső sarokban.

— S ezek még élnek?

— Hát még elég sok él közülük.

— Mért nem csukták be őket, vagy. mért nem akasztották fel?

Kissé zavarba jöttem, hogy is magyarázzam meg ennek a kisfiúnak, hogy vannak olyan országok, mint például a Nyugat-Német Köztársaság, amelyek nemcsak menedéket, büntetlenséget biztosítottak ezeknek a fenevadaknak, hanem vezető állásokba, sőt a kormányba is bejuttatták őket.

Mint a filmen, úgy peregnek le újból szemünk előtt a háború összes borzalmai: köztársaságunk feldarabolása, a csehszlovák kommunisták és antifasiszták letartóztatása, kínvallatása. A képeken felelevenednek előttünk köztársaságunk sírásói: az áruló Hácha, Tiso és klerikális uszályhordozói, amint a „Führer“ előtt hajbókolnak. Ezek mellé sorakozik vigyorgó képével Franz Karmasin, az úgynevezett szlovák állam német népcsoport vezetője. így sorolhatnánk még egy csomó kisebb-nagyobb rangú gárdistát, náci hóhért, s mindazokat a gazembereket, akik kezén népünk ezreinek vére szárad.

A következő terem Dante poklát nyitja meg előttünk. A legnagyobb tolongás azon eredeti fényképek előtt látható, amelyek a gárdisták rettegett kínzókamráit ábrázolják német, „tanácsadóik“ irányításával. Elevenen idézik a bratislavai Blaho és Günther utca valamint a vlckovai villa szörnyűségeit.

Az emberek arcáról megdöbbenés és a fasizmus elleni megvetés tükröződik. Mellettem egy tizenegy év körüli fiúcska mered arra a felvételre, amelyen az egyik üldözött nyakát kenyérvágó késsel szúrják keresztül.

Ügy gondoltam, hogy legjobban teszem, ha a kisfiút átvezetem a kiállítás utolsó termébe, ahol „színváltozás“ fogadja a látogatót. Az itt kifüggesztett képeken csupa jól öltözött, kihízott alak néz felénk gőgösen: a náci tábornokok, tisztek új változatban.

— Látod, fiam — mondom neki —, azok, akik háborút akarnak, olyan hatalmat adtak ezen csirkefogók kezébe, hogy megint fenyegetik a világot.

A fiúcska érthetetlenül nézett felém.

— De bácsi, kérem — szólalt meg hosszabb szünet után —, ha ezt a nagyok tudják, akkor miért nem csinálnak valamit?

— Hát tesznek — felelem —, hiszen millió és millió ember nem akar már többé háborút. Például a Szovjetunió ...

— Igen — vág a szavamba —, olvastam a Pionírok Lapjában, hogy Hruscsov elvtárs nemrégen is azt mondta: le kell szerelni a katonákat minden országban és akkor nagyon jó dolgunk lesz.

Erre már nem volt mit válaszolnom, hiszen a fiúcska egyszerűt oea magyarázta meg, mint én. K. E.

4^/rwlmtf

Földműves_______

I960, január 3Í.