Szabad Földműves, 1960. január-június (11. évfolyam, 1-52. szám)
1960-01-17 / 5. szám
Az újszülöttek rózsafái ANDREJ MALISKO: LENIN Magam is csak képen láttam egykor, • Mint gyermek, mint pöttöm iskolás. Állt derűsen, megfakult sapkában, Egyszerűbben, mint akárki más. Ám velünk volt gondban és örömben, Messze volt — de mégiscsak miénk! Homlokáról forradalmak lángja, Torkolattúz villogott felénk. i Tiszta fényű, átható szemében Sorsunk izzott: múltunk és jövőnk, S ott ragyogott abban a szabadság, Mely hazánkra végre ráköszönt. Az a kép az iskolám falán most Bennem él és felragyog megint. Lenint látom. Átható szemével, Mindörökre lelkemig tekint. Fordította: Farkas Dénes A polgári esküvők ünnepi megszervezése, a névadó ünnepségek, a cigányok életének megváltoztatása és még több fontos dolog, amiről a farkasd nóbizottság tagjai beszéltek, igazár dicséretükre válik. Az ilyen munkájukkal nagyban elősegítik kultúrforradalmunk betetőzését. Tóth Géza Egy zsák arany Valamikor réges-régen élt egyszer egy gazdag özvegyasszony. Jancsi már kis kora óta ott szolgált nála, hogy megkeresse kenyerét. Sosem panaszkodott, beletörődött sorsába, mert úgy hallotta az öregektől, hogy ilyen a világ sorsa, szegénynek is meg gazdagnak is egyaránt kell lennie a földön. Az idő múlásával Jancsi legényemberré serdült, a gazdag özvegyasszony Piroska nevű lánya pedig szépséges virágszállá növekedett. Az özvegyasszony azonban résen volt, s megtiltotta a legénynek, hogy a lányával beszéljen. Jancsi nemegyszer hallotta gazdasszonya éles hangját: — Gyere ide lányom, ne állj szóba akárki fiával! — ezek a szavak úgy érték szegény szolgalegényt, mint az ostorcsapások. — Ha akárki fia vagyok én — gondolta magában — elmegyek világgá szerencsét próbálni. Árva vagyok, nincs senkim, Piroska meg úgysem lehet soha az enyém. Akkoriban gyakran megfordultak Piroskáék házánál a lánykérők. De a nagyravágyó özvegy egyikkel sem volt megelégedve. Egyszer egy kérőnek azt találta mondani: — Nem adom a lányom, csak egy zsák aranyért! Ez a mondás szárnyra kapott és elterjedt az egész környéken, úgyhogy szegény Piroskának ezért sokat kellett pirulnia, szégyenkeznie. A kérők lassanként elmaradtak, nem is háborgatták a pénzéhes özvegyasszony házát. Múltak a napok, múltak az évek, rossz világ köszöntött az országra, kitört a háború. Ellenség dúlta fel Piroskáék faluját is, s ezekben a rossz napokban elpárolgott az özvegyasszony gőgje is, mert már annyira jutottak, hogy nem volt betevő falatjuk. A sok munkától kérges lett Piroska keze, aki gyakran gondolt Jancsira, s megbánta, hogy oly könnyen el hagyta menni. Igaz, a fiú elmenetele előtt titkon megígérte szíve választottjának, hogy visszatér, amikor másodszor virágzik az orgona. Egy este már ágyban feküdt az anya és lánya, amikor lódobogást hallottak. Hirtelen valaki erősen megkopogtatta az ablakot. — Ki az? — kérdezte az özvegy, de ijedtében reszketett a gyertya a kezében. — Akárki fia vagyok — válaszolt az öblös hang. — Ideadod-e a lányoji? — szólt ismét az előbbi magabiztosan. — Egy zsák aranyat hoztam érte. A pislákoló gyertya mellett Piroska látta anyja megrémült arcát, ő nem félt, mert felismerte a hangot és kinyitotta az ajtót. Jancsi belépett a házba és letette a nehéz zsákot a földre. — Itt van az ára, nyúljon bele gazdasszony a zsákba, ott van a kívánt arany. A gazdasszony kapott a teli zsák felé és tenyerén ott csillogtak az aranyló bűzaszemek. Szeme könnybelábadt, amikor meglátta az aranynál is többet érő kenyérrevalót. — Igazad van, Jancsi fiam, mit ér az arany, ha éhezik az ember — mondta az özvegy és Piroska kezét a bölcs legény dolgos kezébe tette... Mesepályazatunkra küldte: Smajda Éva (Turnya) XXXIV. történik. Elhatároztuk, hogy mi is így tesszük. Ez év május 1-én tervezzük az első ünnepi rendezvényt, amelyre a 14-ik életévüket betöltött fiatalokat meghívjuk, s a kultúrházban műsorral egybekötve felnőttekké avatjuk őket. A nóbizottság további munkájáról elmondotta, hogy nagy gondot fordítanak a faluban élő cigány származású polgárok nevelésére is. — Legfőbb feladatunknak tartottuk - mondja hogy a nem iskolakötelesek között megszüntessük az írástudatlanságot. A tanítókkal karöltve esti tanfolyamokat rendezünk, hogy megtanítsuk őket írni és olvasni. Elmondhatjuk róluk, hogy eddig rendkívül szorgalmasan járnak, s amire még gondolni sem mertünk, 50 — 60 évesek is jelentkeztek. Az iskolaköteles cigánygyerekeknek nem engedjük meg, hogy ok nélkül távol maradjanak a tanítástól. Ha többször mulasztanak, mindjárt meglátogatjuk a szülőket. Talán ez a magyarázata, hogy a legtöbb cigánygyerek az átlagnál is jobb eredményt ér el. A helyi nemzeti bizottság segítségével főző tanfolyamot is szerveztünk, hogy rendszeres étkezésre neveljük az embereket. Nagyon sokan örömmel jöttek és újságolják, hogy már ezt is azt is megpróbálták, amit nálunk tanulnak... A bizalom és együttműködés záloga, hogy Karvai Piroska, cigány származású asszony, aki a nemzeti bizottság tagja, tevékenyen részt vesz a nóbizottság munkájában is. Mindebből látjuk, hogy a múltban sem bennük volt a hiba, hanem a társadalomban! gyermekeik gondos nevelése érdekében, hogy becsületes polgárokká váljanak. Utána a piroskendós pionírok virágcsokrokat osztanak szét és köszöntő verseket szavalnak. A szülök külön-külön beírják nevüket az emlékkönyvbe. Ígéret ez, vallomás, hogy tudatában vannak felelősségüknek: a szocialista ember nevelése a legszentebb feladatuk. Az ünnepi névadó kint a parkban Ságra. Kísérőnk egy tagbaszakadt, rokonszenves arcú tisztnek tett jelentést, az volt rangidős a tíz tagú parancsnoki karban. Leparoláztunk a tisztekkel, majd az a ronkonszenves arcú, aki a kísérőnk jelentését meghallgatta, Verebes Lajos bácsit kiléptette a csoportunkból. — Téged kinevezni... én község bírójának — mondta a rokonszenves arcú tiszt. — Elfogadom — hangzott határozottan a válasz. És Lajos bácsinak piros szalagot kötöttek a karjára, amelyen ezek a betűk voltak olvashatók: cmapocma. ' — És ti? — fordult hozzám és Józsihoz a parancsnok. — Rendőrök? — Da! — mondta helyettünk Verebes Lajos. Piros szalagot kaptunk mi is a karunkra. — Hát ő? — mutatott a tiszt Szénás Pálra. Verebes Lajos bácsi az asszonyra nézett, aki idáig csak ámult-bámult az ura kezét fogva és most egyszerre ijedősen háritkozott a hites embere nevében. — Nem lesz ő rendőr. Nem kell neki puska. — Hát éppen elhordozhatom... - mondta Szénás Pál, és karszalagosak lettünk valamennyien. Fegyverrel a vállunkon tartottunk otthonunkba. Dél felé járt az idő, s mi abban állapodtunk meg, hogy ebéd után elhozzuk a bírói ládát Verebes Lajosékhoz. Nem beszéltünk róla, de azt gondolhatták ők is, mert én is azt gondoltam, hogy már ezután a kisebbek során jár majd kézről kézrt a bírói láda. És jólesett erre gondolni, ezzel a gondolattal befordulni a Forgács gazda udvarába. Fegyverrel a vállamon. (VÉGE) — Hát a nemzetőrök? — szóltam én is, és Forgácsra gondoltam. — Maradtak azok is. A kertek végéig mentünk így beszélgetve, ott aztán Bogár bácsi kilépett a sorból. Nem jött velünk tovább. Mi mentünk csak a falu végéig, mi elveszettek, s bizony az emberek, az öregek ránkmeresztették a szemüket és találgatták magukban, mit akarhat az az orosz ott az élen, hova vezet bennünket. Hová vezetett volna? A parancsnokságra, amely a reggeli arákban éppen az iskolában ütött fészket. S míg odáig értünk, volt alkalmunk bepislantgatni az udvarokba. Trénszekerek zsúfolódtak a portákon, meg gépkocsik, meg katyusák. Meg rengeteg, rengeteg, tenger sok orosz katona. Idegen, érthetetlen nyelven beszélgettek, egy nagy bábeli zűrzavar volt a falunk. Mikor a Forgács gazda háza elé értünk, belesekedtem az udvarba: azt i rozoga kis színt kereste a szemem, amely édesanyámat és testvéreimet alelte füstölő pipája alá. De a katonákon kívül nem láttam én hátul egy írva lelket sem. Néhány lépéssel adább a Verebes Lajos lábadozó feleségére és leányára kapódott a figyelnem. A megtört arcú, gyengélkedő asszony szinte felsikoltott az ablakaan, hogy az urát viszontláthatta, -ajos bácsi ki is ugrott a sorból és aeszólt, Az iskolához érve meg Szénás Pál ielesége szaladt hozzánk, belekapaszkodott az ura kezébe és nem engedte sí, jött be ö is velünk a parancsnokvereDes L,ajost is eszreveuem. uk is néztek engemet. Majd az a partizán, aki a fegyvert adta, odajött hozzám meg Józsihoz és azt mondta: — No, a németek elmentek, hazamehettek! — És a géppisztoly? — Nektek adtuk, vigyétek! Verebes Lajos és Szénás Pál is felszedelőzködött, és mi négyen, hazafelé készülődök, elbúcsúztunk sorban az oroszoktól. Megöleltük, megcsókoltuk egymást, s a kísérővel, akit ők adtak mellénk, elindultunk a faluba. Az orosz katona haladt elől, mi meg libasorban utána. A hegy aljában ' találkoztunk Bogár bácsival. Mindjárt . Szénás Pali . bácsin akadt meg a sze- ; me. — Hát Pali, te meghalsz? — mond- 1 ta neki nevetve. — Mért halnék meg? — Mert aki fegyvert fog, fegyver -által hal meg, vagy nem te tanítottad? , — Hordom csak, nem lövök vele. — No jó — mondta Bogár bácsi és i beállt a sorba, jóízűen kuncogott ve- < lünk. ' , Aztán elmaradt a kuncogás, beszél- 1 getve ereszkedtünk le a kertekig. 1 Szénás Pál kérdezte meg: •' — A csendőrök elmentek? — El egy szálig — felelte Bogár j bácsi. ] — Hát a főjegyző? — érdeklődött | Verebes Lajos bácsi. — Az maradt. ( — Elég rosszul tette. Nem lesz rá 1 úgysem szükség. « Virágokról leginkább tavasszal szokás beszélni, amikor már a természet megunta téli álmát és újra rügyet fakaszt a fákon, dalt csal a madár szájára, kedvet és lendületet olt az emberekbe. Mi mégis így tél idején hozzuk szóba, mert amikor nemrégiben Vágfarkasdon jártunk, nagyon szépet hallottunk róluk. A helyi nemzeti bizottság anyakönyvi osztályán talákoztunk Kristóf Annával, a nő-bizottság elnökével és N o vük Jolánnal, a polgári ügyek bizottságának elnökével. Tőlük tudtunk meg egyetmást a farkasdi nőbizottság munkájáról. — Bizony, sok fáradságba került, amíg eljutottunk oda, ahova a mai eredményeink szálai vezetnek... — kezdi a beszélgetést Kristóf Anna. — A farkasdi asszonyok minél nehezebben tették magukévá az újat, ma annál jobban megbecsülik. A szervezet nagyobb része szövetkezeti tag, de ott találjuk a tanítónőket, háztartásbeli asszonyokat, s amit a legfontosabbnak tartunk, több cigány származású asszonyt is. — Legszebb eredményeinket a polgári esküvök ünnepi megtartásában értünk el - folytatja Kristóf Anna. - Egy különálló eskedtető szobát rendeztünk be, ahol a megjelent párokat a helyi nemzeti bizottság vezetői és a többi tömegszervezet képviselői fogadják A hivatalos ünnepség után virágcsokrokkal köszöntjük az új párokat és elbeszélgetünk velük. A múlt év folyamán körülbelül negyven polgári esküvőt rendeztünk. Dánai tanítónő, Prístavok szövetkezeti tag és rajtuk kívül még öt pár úgy döntött, hogy nem esküsznek meg a templomban is.- A házasságkötés után sem feledkeztünk meg róluk — szól közbe mosolyogva Novák Jolán. — A nóbizottság elhatározta, hogy továbbra is gondoskodik az új párokról. Ha valami problémánk volt. vagy ha valamit előkészítettünk, csak összedugtuk fejün. két, s mindjárt megvolt a megoldás, így született meg az újszülöttekkel majdnem, egy időben az a gondolatunk, hogy a falu közepén levő parkban egyegy szál rózsafát ültessünk a legkisebb polgárok számára. A helyi nemzeti bizottság örömmel fogadta javaslatunkat. Mindezt persze félig-meddig titokban készítettük elő, no de ilyesmit aztán nem lehet véka alá rejteni. Tavaly két alkalommal tartottunk ünnepi névadót. Mindkettőt valamilyen nevezetes évfordulóhoz kötöttük. Először június 1-én, a nemzetközi gyermeknap alkalmából, másodszor pedig november 7-én, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 42. évfordulóján. A helyi nemzeti bizottság, a nőbizottsággal együtt, gondosan felkészült minden ünnepélyre. Értesítik a szülők munkaadóit, hogy azok is képviseltethessék magukat. A vörös- és nemzeti zászlókkal feldíszített terembe, karjaikon tartva a kis Juliskát, Palikát, Marikát, egyenként lépnek be a szülők. A teremben - amint ilyenkor szokás — ünnepi indulót játszanak. A helyi nemzeti bizottság elnöke rövid beszédben üdvözli a szülőket és arra kéri őket, tegyenek meg mindent naiui /Anna tuairui; egy cigány származású asszonyba! beszélget, aki az esti anfolyamok legszorgalmasabb látogatói közé tartozik. olytatódik: a nőbizottság és a helyi \emzeti bizottság egy-egy rózsafával tjándékozza meg az újszülötteket. A ózsafacsemetéket a háborúban elesett A spartakiád sikeréért J Ez év derekán megnyitja kapuit a] Strahovi-stadion, hogy a spartakiád résztvevőinek százezreit befogadja.. Erre a nagy eseményre a Leleszi Mezőgazdasági Technikum tanulói is, méltóan készülnek. Minden héten rendszeresen gyakorlatoznak. A szór-, galmas gyakorlatozás mellett nem fe-( ledkeznek meg a spartakiád költsé-( geinek biztosításáról sem. Eddig 5000( koronát gyűjtöttek össze. ( Mivel a spartakiád sikere mind-| nyájunk ügye, felhívjuk az összes me-| zőgazdasági iskolák tanulóit, kövessék! példánkat és versenyezzenek velünk< a spartakiád költségeinek megszerző-1 sében. I Kiss Jenő, < a Leleszi Mezőgazdasági Technikum, CSISZ-szervezetének elnöke. ,----------------------------------------------------------------------------;-----| I y/rttoé 4 Földműves I960, január 17. ,i f Ahogy felszállt a köd s a völgyet ^ teleszórta fénnyel a nap, intettem p Józsinak, és elhagytuk őrhelyünket. P Otthagytuk a tetőt és félelmetes érmésekkel nyomultunk az erdőbe, az poroszokhoz. Ki esett el, ki sebesült pmeg az ütközetben? A harcban részt ivett Verebes Lajos is, meg az az orosz pis, akit a fiára emlékeztettem, nem pesett-e valami bajuk? P Nem sérült meg senki, biztos fede- Pzékből nyitottak tüzet a németekre, ps most ott ülnek a pajtában cigaret- Ptázgatva, pipázgatva, mint akik ren- Pdesen elvégezték a dolgukat. Az ajtó Piájának dőltem, úgy néztem a kato- Pnákat, akik között Szénás Pált és z első világháborúban elesett katonák és a felszabadító szovjet hősök emlékére állított emlékmű katonák és a szovjet hősök tiszteletére állított emlékművek előtt ültetik el. — Ha már á kicsinyekről ilyen szépen gondoskodunk a nagyobbaknak is szerzünk egy kis örömet - veszi át a szót Kristóf Anna. - A bratislavai televízióban láttuk, hogy az állampolgári igazolvány átadása milyen szépen
