Szabad Földműves, 1960. január-június (11. évfolyam, 1-52. szám)

1960-04-17 / 31. szám

Karcsi az ünnep első napján a kemenceháton kuporgott. Játszótársai mind templomba mentek, énekelni, imádkozni, őt is hívták, de nem mehetett. A szertartáshoz ruha kell, szépen vasalt ing, nadrág és fényesre tisztított cipő. Neki meg évek óta nincs ünneplője. Egy ruhában jár és ha az is annyira összefenődik, hogy tovább viselni lehetetlen, az ágyon hempereg, míg az édesanyja kimossa a felöltőjét.

Máskor sír, nyűgösködik, ha egész nap otthon kell maradnia. Most meglepően nyugodt, nem gyötri a mehetnekség betegsége. Nincs játék mellette, semmi sincs a keze ügyében, mégis merengni tud nagyra kitágult szemével. A tízhónapos Zsuzsi visítása nem zavarja, az sem érdekli, hogy Marika húga az udvaron szaladgál.

Ül a kemenceháton és sápadt, sovány arcát az ablakon beszűrődő napsugarakban fürösztgeti.

Édesanyja az udvaron pöszmötöl. Vajon mivel? Disznó, baromfi, fejőstehén hiányzik az istállóból. És lám, csak úgy tesz, mintha minden lenne. Sosem tud tétlenkedni, veszteg maradni. Hol az ólba nyit be, hol a fatartóba. Félő, hogy a szomszédok azt hiszik megzavarodott.

A kisfiú féloldalára fordul és hagyja, hogy szíve a sok gyermekszívdobogásba bele harangozzon. Szívét, lelkét rabul ejtette a másnapi locsolás. Elfeledkezett mindenről, hogy kopott a ruhája, a cipőjén folt hátán folt és, hogy apja elesett a Donkanyarnál. Csak egyre gondol szemhéját lehúnyva, hogy locsolni megy és piros tojással kedveskedhet majd jó édesanyjának, húgának, először életében. Megédesül szájában a nyál és ragadóssá nyúlik. Csupán akkor érzi keserűségét, ha az édesanyjától oly sokszor hallott gyönyörű locsolás jut eszébe. Mert akkor még ismeretlen volt az ő kis hegyi falujában a szagos víz. Legények, kisfiúk vízzel öntözködtek. A nagyok ilyenkor már összeverődtek a kocsmában és elhatározták, hogy alusznak. Legtöbbször istállóban húzódtak meg és mire a kakas másodszor kiáltott be hozzájuk, valamennyien talpon voltak. Nem néztek égre, az időre, tőlük derülhetett-borulhatott a magasságos ég. A lányokat kútból, mert vízzel öntözték, ezért süteményt pálinkát kaptak.

Akkor jó volt. Akkor nem kellett szagos víz. De most kell.

Vajon az édesanyja vett-e ki néhány fillért a bögre alól és vásárolt-e szagos vizet? Karcsiban egymást űzték, kergették a gondolatok. Mi történik, ha az édesanyja megfeledkezett róla? Leugrott a kemencehátról és kilesett az udvarra. A szíve úgy dobogott, mintha megriasztották volna.

A nap már ráült a hegy gerincére, onnan hunyorgott emberre, baromra, mindenre. Vérvörös színben úszott a fiú szemében kitáruló elnyújtózkodó nagyvilág. Az estében megnőtt a madarak hangja. De csak rövid ideig. Aztán minden elnémult. A fiú édesanyja zörgött még az udvaron. Hoszszú, csontos alakja árnyékot vetett a földre. Mellette Marika ólálkodott. Szoknyáját szorongatta és mindúntalan bekényszerítette volna mamát. Nagysokára engedett is a Marika unszolásának, de kifakadva hogy: „Téged is csak azért adott nekem az Isten, hogy a szoknyám ráncigáid. Mintha nem lenne dolgom. Ha bent ülök, éhen fordultok“.

Elmondja Mihályné ezt sokszor napjában, mert a szegény asszony csak így tud társalogni a gyerekével. Aztán ahogy suhog befelé a szoknyája, az ajtóban észreveszi Karcsit és rámordul:

— Hát te mit ásítasz itt? Nem tudsz a kemencén maradni? Felfázol, megbetegszel és aztán eláshatlak. No, nem hallod, lódulj fel a kemencére.

A kisfiú engedelmeskedik és megint lekuporodik előbbi helyére. Megszokta már édesanyja szavajárását. Egy-egy élesebb szó, nem hasogat a lelkében. Megvárja, míg az anyja lerakja a tűzhely nyílásához tett fadarabokat, és kérő hangon szól:

— Édesanyám!- Na?

— Vett-e nekem szagos vizet?

Az asszony térül, fordul a házban és pattog.

— No, nézd a nyavalyást. Szagos víz kéne neki. Pénzért árulják azt te, nem adják ingyen.

Karcsit megüti a szó, olyannyira, hogy a lélekzete is elakad. Összeszorítja az ajkát, hogy a szeméből könynyebben gördülhessen ki két könnycsepp. Édesanyja lopva figyel a fiúra és magábaroskadtan ül a székre. Zsuzsikát emeli az ölébe, hozzá beszélget.

— Ha pénzem lenne, vennék én nektek mindent. De tudjátok, hogy apátok meghalt. Segélyből nem jut szagos vízre. Nem jut abból semmire sem.

Míg az asszony beszél, Karcsi délután szőtt álma foszladozni kezd. Kis szíve a holnapért dobog még egyre, de már önmagát vígasztalóan. És, hogy nagy bánatában enyhítsen fájdalmán, engedi könnyét a kezefejére csorogni. így könnyein keresztül néz az édesanyjára, aki elfordult tőle, kötényét emelve szemére.

A gyerek lemászik a kemencehátról és az anyja lábához kuporodik. Akkor látja meg, hogy nemcsak ő sajnálja a másnapi locsolást. Az anyja iránti forró szeretete, tisztelete indítja meg benne a vigasztalást.

— Ne sírjon, édesanyám. Maga úgysem öntözködne. Majd ha nagy leszek, keresek én pénzt. Sokat. Veszek szagos vizet is.

Mihályné felzokog és remegő keze a kisfiú arcát simogatja. S ahogy Zsuzsika ölében, Marika az oldalán, Karcsi meg a lábánál, arra gondol, vétkezik-e Isten ellen e nagy ünnep első napján, ha megint panaszra nyílik a szája. Mert hát ő úgy érzi, sose békül meg a világgal. Férjét ,elrabolta és őt a nagy nyomor tengerére sodorta. Legutolsó lett a faluban. A legszegényebb. De minek beszélne erről a gyermekeknek? Nem értenék meg.

Csüggedten dugja állcsíkba a legkisebbet és a pitvari létrát a padlásfeljáróhoz támasztja. Felnyitja az ajtót és keres, kutat, míg csak egy kis üvegecske nem akad a kezébe. Azzal térül a konyhába. Nem szól Karcsihoz, hanem a kredencből szappant emel ki és azt tiszta vízben fürösztgeti. A habos vízben megmerül a kis üveg. Megtörli, kifényesíti és a kisfiúnak adja.

TVT o, van már szagósvized, elmehetsz a lányokhoz vele.

Karcsi mohón kap az üveg után és az anyja nyakába csimpaszkodik. Szeretgeti, csókolgatja, mert nagyon jó hozzá, szagos vizet is csinált neki. Boldogan repdes a ház földjén, Marikának mutogatja a nagyszerű ajándékot, aki gyufáskatulyával játszik az asztalon. Ha van nagy örömteljes pillanata az életnek, akkor az most következett el, hogy édesanyja szagosvízzel jutalmazta meg.

Annyira megzavarta a váratlan esemény, hogy a vacsora is csak ímmel-ámmal ízlett. Egész este szótalan volt, bár képzeletben tízszer is bejárta a falut. Bekopogott a lányos házak ajtaján, illedelmesen köszönt, még az apjától tanulta kis versikét elszavalta: „Eljöttem a virágszálat megönteni...“

Nem figyelt az anyjára, aki varrogatott a kopott gyerekágy szélén énekelve, dalolászva. Nem hagyta nyugton a gondolat, öntözködni megy, ő, a második osztályos gyerek, először életében. S mivel a szappanos víz a csillogó estében egyedüli boldogítója volt, kezében szorongatta, dédelgette, az ágyba is magával vitte. Nehezen jött álom a szemére, mert úgy lett volna legjobb, ha le sem kell feküdnie. A sok forgolódásnak, nyöszörgésnek csak az lett a eredménye, hogy elaludt. Elszenderült mosollyal a szája szélén, szelíd vonásokkal az arcán. És az álom tündérei, mintha már régóta vártak volna rá, kezéhez kaptak és vitték, ragadták ki a házból. Bejáratták vele sorba lányos házakat, szebbnél szebb ruhákra öntözgette szagos vizét, amiért annyi hímes tojást kapott, hogy alig fért a tarisznyájába. Néhol még a csokoládés tojást Sem sajnálták tőle. És ő hálásan döbbent rá, milyen jók az emberek. Édesapja ugyan tagadólag rázta fejét, homályosan látta az arcát és vállán a puskáját.

Jóval kakaskukorékolás előtt felébredt. Lehangoltan, elkeseredten ült az ágyon, tovább élte meg az álmát. Dörzsölgette a szemét, és az ablakra tévedt a tekintete; a madarak csicsergése, a hajnalhasadásról adott hírt. A nyitott ablakon beáramló, vérpezsdítő levegő az orrába csapott és felvillanyozta testét. Leugrott az ágyról és odalopózott édesanyjához. Megkereste szikkadt, csontos kezét és gyengéden mondta:

— Édesanyám.

— Mit akarsz?

— Feiöltözködnék, mert már reggel van.

— Ugyan, gyermekem, hol lenne még reggel?

— Az van, édesanyám, a madarak már énekelnek.

— De a kakas csak egyszer kukorékolt. Eriggy szépen a helyedre, majd ha kivilágosodik, felkelsz.

A kisfiú nem mozdult. Alit az édesanyja mellett és hallgatta a kis Zsuzsika pihegését és mamája sóhajtozását. Szorosabban simult a fáradt kézhez és önérzetében óriásit nőve jelentette ki:

— Ha nagy leszek, keresek pénzt magának is, édesanyám. Leszek én is olyan erős, mint apám volt.

— Leszel, leszel.

— És akkor szagosvízzel locsolkodok!

Ezen úgy felvidult, hogy ugrált a földes házban, nevetgélt, annyira, hogy az édesanyja könnyes hej-haját sem hallotta meg. Könyökölt a szűk rácsos ablakban, kopogott az öreg komót hátán, amelybe ruhájuk, pénzük, minden reményük belefért, s mire az utcán feltűntek az első járókelők, az öntözködő kis emberek, már ő is útra készen állt.

Hófehérre mosott tarisznya lógott a derekán. Szappanos vizét a jobb zsebébe süllyesztette. Egyedül indult a faluba, gondolván, majd hozzá csapódik valamelyik csoporthoz. Fürgén, gyorsan mozgott. Foltos ruháját sem szégyellette. Az öröm megmámorosította, még az evésről, a reggeliről is elfeledkezett.

Az első lányos házhoz, Bartosék kislányához többedmagával nyitott be.

Kulturális és művészeti dolgozók! Alkossatok kommunista eszméktől áthatott kiváló műveket, amelyek tükrözzék népünk gazdag életét és eredményes munkáját. Járuljatok hozzá munkátokkal a kulturális forradalom befejezéséhez!

(A CSKP KB és a Nemzeti Front KB jelszavaiból május 1-re és Csehszlovákiának, a szovjet hadsereg általi felszabadítása 15. évfordulójára.)

Kórusban mondták a versikét és a kezek is egyszerre mozdították az üveget. A háziasszony virult az ünnepi pillanat láttán és meg sem várva a locsolás befejezését, benyitott a módos gazdára valló kamrába és hozta kötényében a hímes tojást.

Mindenkinek adott egyet, csak amikor ő következett soron, megállt

az asszony keze félúton, a tojást visszaejtve kötényébe.

— Várj csak, fiam, neked ez lesz a jobb — mondta szerényen és a kamrából hófehér kenyérlisztet hozott és azt nyomta a fiú markába.

Karcsi bódultán támolygott ki az ajtón. Mintha egyszerre megsiketült volna, nem hallott kacajt, zsivajt, semmit. Vánszorgott az alvégen, észre sem vette, hogy elszakadt a csoporttól. Korhadt fahídon pihent, s akkor az jutott eszébe, hogy nem érdemes a gyerekekkel tartania, mert ö azt nem bírná elviselni, ha mindenütt kenyeret dugnának a tarisznyájába.

Remegő szívvel nyitott be Farkasékhoz. Lila ajakkal, hófehéren szavalt a lány előtt, bár a konyhában nem látott se lányt, se anyát, csak hímes tojást. A szappanos vizet is mintha tojásra locsolta volna. Miután megöntötte a lányt, a háziasszony megsímogatta a fejét, dícsérgette szavalását szagos vizét és megkérdezte:

— Mi van a tarisznyádban?

— Fehérkenyér — szepegte Karcsi. Farkasné befordult a kamrába és szelt a kenyérből. Odalibegett vele a kisfiúhoz és beleejtette a tarisznyájába. Jó nagy darab kenyér volt az asszony ajándéka, napszámos embernek is elég lenne egyszeri evésre.

— Marikának is adj belőle, lelkem — figyelrpeztette Farkasné.

Karcsi szóértően bólintott és a pajkosan mosolygó kislányra pislogva, elköszönt. Az utcán elpityeredett. Haragudott a kenyérre, pedig otthon mindig ezután vágyakozott. Most látni sem akarta. Azon töprengett, menjen-e, kopogjon-e tovább vagy hazatérjen kisírni magát az édesanyja ölébe. De valami arra késztette, menjen és ne hátráljon. Ha a hímes tojás tarisznyába gurulása nem dagaszthatja a mellét, legalább a locsolás örömét kóstolgassa.

És a gyönyörű tavaszi napon nótázó, kurjongató legényeket mellőzve házalt egyre. Tarisznyája színültig telt kenyérrel, mert a lányos anyák úgy fordulnak a kopogtatóhoz, hogy mit kaptál a szomszédban.

A falu legszélső házához, a Miklósék Évikéjéhez azért még azzal a boldogító érzéssel tért be, hogy hátha majd itt kap hímes tojást. Az ajtóban a háziasszony megfogta a kezét és beljebb vezette a szobába. Locsolgatás végeztével asztalhoz tessékelte a fiút és belebeszélte a süteményt, pálinkát. Karcsi tömte magába. Éhes volt, nem reggelizett. Közben-közben a pálinkából is szopogatott. Jól sejtette, hogy itt a legszélső házban nyílik ki az ő világa. Pedig Miklósék sem sokkal módosabbak, mint ők, csak annyival, hogy Évikének él az édesapja. Csevegett a lánnyal, a szülők kérdésére is szépen felelgetett, egyszóval — igen jókedvű volt. Csak amikor felszedelődzött, támadt sírhatnékja. A jószívű háziasszony nagykaréj kenyérrel tetézte meg a tárisznyáját. Megalázottan sírta el magát és könnyes hangon szipogta:- Nekem még sehol sem adtak hímes tojást.

Az asszony sajnálkozón, szánakozva tekintett férjére és így vigasztalta a fiút:

— Várj, én adok neked. '

"ps a szakajtókendi* alól kiválasz■“ tóttá a legszebbre kicifrázott hímes tojást. Karcsi valósággal szédelgett a jutalomtól. Még akkor sem hitte, hogy mit tart a kezében, amikor a Miklósék házához közel, az árokparton feltörte az egyiket.

Most már az ő szíve is sok száz gyermek szívével együtt harangozhatott, tán még erősebb, hallhatóbb hangon, -mert szentül hitte, hogy sorozatos csalódásai ellenére is az övé a legdrágább húsvéti ajándék a világon.

A kislány sírt. Borsószem nagyságú könnyek gurultak végig az arcán.

— Miért sírsz oly keservesen? —> szólította yieg a kislányt részvétteljesen egy idősebb bácsi.

— Mert — szipogott a kislány — nem sikerül a jeladat megoldása.

— Hogyhogy nem sikerül? — kérdezte komolyan a bácsi. - S hogy hívnak?

— Zina.

— Hol laksz?

— Hát ott... — s ujjával a Szpaszki-torony jelé mutatott.

— Az órás toronynál? — tudakolózott a bácsi.

— Az nem óra, hanem Orloj — javította öt ki szigorúan a kislány.

— Az apukám jelügyel rá.

— Akkor te Zina Bernsz vagy?

— Honnan tudod a nevem? — csodálkozott a kislány.

— Tudod Zinácska, nekem sok mindenről tudnom kell... De mutasd csak azt a jeladatot.

Két jej hajlott a tankönyv jölé, s néhány perc múlva a számtanjeladat meg volt oldva.

— Megvan! Kijött — ujjongott a kislány, s egylábon ugrálta körül a padot.

— Hát nekünk ne sikerült volna?! — mosolygott a bácsi. — S mond csak, Zinácska, holnap is sikerülni jog a számtanlecke?

— Holnap? — s a kislány abbahagyta az ugrálást. — Holnap — ismételte szomorúan. — Nem tudom ...

— Nincs, aki segítsen?

— Nincs — rázta meg szomorúan jejét a kis virgonc. - Apukám egész nap az Orlojjal van eljoglalva, s ha kérdezek tőle valamit, mindig azt mondja: „Ne zavarj semmiségekért... felelős vagyok az állam pontos idejéért... Magának Lenin elvtársnak vagyok jelelös érte."

— Magának Leninnek?

— Igen — bólogatott komolyan a kislány.

— Akkor mit csinálunk, Zina?

— Nem tudom — súgta a kislány lehajtott jövel.

— Azért ne lógasd a fejed. Valamit kitalálunk — mondta a bácsi, s rövid szünet után folytatta:

— Tudod, nekem az orvos napi egyórás sétát rendelt el a friss levegőn. Ez azt jelenti... — rápillantot az órájára —, ez azt jelenti, hogy holnap kettőkor várlak. De pontos légy!

— Nem kések el — mondta boldogan a kislány, s vidáman lóbálva a számtankönyvet, távozott.

S így nap nap után Zina várta a kedves bácsit azon a pádon, ahol először találkoztak.

Az egyik nap a kislány türelmetlenül figyelte az Orloj aranyozott mutatóit. Ügy tűnt neki, mintha egy helyben állnának. Amikor megpillantotta segítőtársát, felugrott a pádról s elébe szaladt.

— Bácsi! Bácsi! Ma ötöst kaptam — kiabálta messziről.

— Gratulálok, Zinácska! Derék leány vagy!

Megsímogatta a kislányt és kis szünet után hozzátette:

— Most azonban siess haza, már biztos várnak.

Búcsúzóul intett kezével és sétálva tovább indult.

Otthon a mi ismerősünk sapkáját az akasztóra tette, benyitott az ebédlőbe. Nővérénél éppen vendéget talált. Mosolyogva köszönt, végigment a szobán, majd hirtelenül megállt, s váratlanul mondta az asszonynak:

— Mása! Ma ötöst kaptam.

— Miféle ötöst? — kérdezte meglepetten az asszony.

— Vizsgán, számtanból.

— Milyen vizsgán?

— Hát Zinát készítettem elő a vizsgára ... S ma azzal az örömhírrel jött, hogy ötösre vizsgázott. Ez azt jelenti, hogy én is ötöst kaptam.

Mása vendége éppen Zina édesanyja volt, aki gyorsan búcsúzott és elment. Hazaérve látta Zinát, amint büszkén mutogatja apjának a kitűnő osztályzatot.

— Zina — szólt kislányához —, tudod te egyáltalán, hogy ki segített neked az aritmetikában?

— Hát egy bácsi. Olyan szakállas, kedvesen mosolygó... — magyarázta kerekre nyitott szemmel.

— Bácsi, bácsi... — mosolyodott el az anya az a bácsi Vlagyimir lljics volt. Maga Lenin.

(Ford.: H. E.)

A Veiké Ludince-i Tűzoltó Egyesület bemutatta „Zsuzsi“ c, színdarabot

MACS JÓZSEF:

L. LESZNA]A:

ÖTÖS