Szabad Földműves, 1959. július-december (10. évfolyam, 52-104. szám)
1959-12-30 / 104. szám
1939. december 30. Földműves Feltámadás Timolcson Még óév végére harangoztak, amikor Timolcson az a hír kelt szárnyra, hogy eljött a világítóiét, újévre már feltámadunk. Kiküldött munkatársunk az élvemaradtak elbeszéléséből tudja. hogy a kezdet kezdetén a falu lakossága éppen álomra hajtotta a fejét. Akkor még senki nem tudott semmiről. Várták a Szilvesztert. Pár füstölőn még szagosodtak a sonkák a fűrészporos füstben, az italboltos lehúzta a redőnyt és azt mondta a feleségének: — Tegyük el magunkat, asszony, holnapra, mert bírni kell tüdővel! A lányok drőtratekert hajjal álmodoztak a holnapi gavallérokról, a legények összecsapták a kártyát, a szomszédolók hazamentek. Költői kifejezéssel: elpihent a falu: nagy. békés nyugalom szállta meg a hűvös téli éjszakát. Csak Zsomboréknál virrasztottak. Illetve csak az ember, mert a két nagylány, betartva a mindig modern kozmetikai utasításokat, korán ágynak dőlt. hogy szép legyen holnapra. Az asszonyt várta az öreg. Az aszszonyt, aki hajnalban ment el a buszszal a komáékhoz. hogy visszaadja a segédkezést a disznóölésnél. És még mindig nem jött haza. Pedig már a kilencórás busz is elment, több pedig nem jön Tímárról Timolcsra. Ezenközben pedig egy asszony bandukolt Tímárról Timolcsra, nagy hátizsákot cipelvén, amelyet jól kibélelt foghagyma-, bors- és majoránna-illatú kolbásszal, hurkával. Magában asszonyhoz nem illő szavakkal becsmérelte az autóbuszokat Indító felsöbbséget, mivel nem átalotta tíz helyett kilenc órában állapítani meg az utolsó busz érkezési idejét; ezt pedig a legjobb szándékkal sem lehet elérnie annak, aki negyed tízkor indul el a komaasszonytól, hogy a családi tűzhelyhez időben megérkezzék. Zsomborné vállát húzta a disznóság, s hiába szedte a lábát, egyre sűrűbben kellett neki támaszkodnia egy-égy sürgönypóznának, hogy elzsibbadt tagjai erőre kapjanak. Hosszú, kínos órák múlva azonban mégiscsak elért a falu szélére, s hogy kifújja magát, megállt megint egy kicsit, s imigyen sóhajtott: — Nincs az az úristen, akinek én még egyszer elmegyek a disznóölésre! És ekkor ... És ekkor fény gyűlt a háta mögött, s az egyik kripta mélyéről ezt hallotta: — Asszony, hogyan beszélsz!? Majd niég mélyebb, még szigorúbb vontatott hang szólt hozzá: — Nézze meg az ember! Zsomborné elsikoltotta magát, s oh an frissen, mint aki most indul disznóbelet pucolni, kását fózni, hur-Traktor: Ej, ej o kuty áfáját, jól faképnél hagyott e* a Jancsi! fin itt didergőm, 8 meg odabent „melegszik" .. Pedig ennek nem lesz jó vége... Meddig lesz ez még így Hárskúton? — Vaót is annak az asszonynak a szemiben valami nem jaó ... Olyan hőbortosforma vaót az mindig. Még az öreg Zsombor is azt hitte, félnőtás lett az asszony, de amikor meghallotta, hogy mi történt, gondol - kodóba esett — Azt mondod, hogy feltámadás van? Végítélet?- Azt... azt... Édes Jánosom, eredj ki, ha nem hiszed, és imádkozzatok ti is lányok, én is mindjárt hozzákezdek, mert bűnösen nem szeretnék átjutni a másvilágra. A lányok hitetlenkedtek és azt mondták, jobb lenne, ha valaki kimenne a temetőbe és megnézné, nem tévedett-e az anyjuk, de Zsombor, minden apai tekintélyével rájukpiritott, mondván:- Micsoda dolog, hogy édesszülőjük szavában kételkednek. S ha nem hiszik, menjenek hát maguk. Ettől a két lány elhallgatott, mert ha nem is hitték a hírt, a sötéttől, meg a temetőtől ők is féltek. Közben felébredt a falu, és ott gyülekezett Zsomborék udvarán. A bekecsek, félbundák alól vakítón fehérlettek ki az intimebb férfi-mezek és cakkos alsószoknyák. Az emberek külsejükben Ítéletidő-előttinek látszottak és hangjuk is elütött a szokásos évvég előttitől, félszavakat mondtak vacogva, az asszonyok pedig sírva. Idős Csuga Bálint volt az egyetlen, aki a helyzethez nem méltó komolytalansággal vakkantott egyetegyet a tömegben, ilyeneket, hogy: „Jöjjön, aminek jönni kell!“ és száÖreg ember, nem vén ember Winston Churchill, az angol politikusok nesztora 85 születésnapján belátogatott az Alsóházba, amelynek több mint fél évszázad óta a tagja. Amint a folyosó egyik pamlagán ülve, hatalmas szivarját szívta, néhány lépésnyire tőle két fiatal képviselőtársa halkan beszélgetett róla:- Még mindig jól bírja magit- vélte az egyik.- De már egészen szenilis - szólt a másik. Mire Churchill feléjük fordult és csendesen megjegyezte:- Azonkívül töksüket vagyok. jára vette kis pálinkásüvege nyakát. Aztán néhány más férfi is kezdett kevésbé riadt hangot adni, lassan már olyanok is akadtak, akik legyintettek egyet, hogy ugyan, minek lármázzák fel éjszakának évadján az embert. Mire az asszonyok elkezdték: „No, ha olyan vállvonogatások, hát nézzék meg, mi van a temetőben!“ Viszont a férfiak közül senki nem állt elő. És mivel a várakozás kikezdte az izgalmat, azon vették észre magukat, hogy két táborra szakadtak. Hívő asszonvriépség és hitetlen, nagyhangú férfiember társaságára. — Menjünk mind! — kiáltott Csuga Bálint bácsi és élére állt a társaságnak, amelyet először alig néhány férfi követett, de lassan az asszonyok is besorottak, aztán nemsokára olyan tülekedés támadt, hogy egymást lökdösték. Mindenki elsőnek akart odaérni, hogy láthassa a beköszöntött feltámadást. Már a tizedik háztól látszott, a fényesség. ingadozó világítás lebegett a fehér kripták körül. Az öreg Csuga egyenest a fény forrása felé vezette a népet, időnként bátorítást vett a zsebéből, s ingadozó lépteivel, de határozott fellépésével szédületes iramban vezette a falu népét a temetőbe Majd megállt s azt mondta, hogy „Cssstl". aztán elkurjantotta magát: — Ácsi! Mire a kriptából két, egymással ellentétes szólamban felhangzott, hogy: „Utcára nyílik a kocsmaajtó!" A feltámadási menet lassan, ünnepélyesen ocsúdni kezdett, és körülállta a vadonatúj kriptát, amelynek belsejében két férfiforinájú alak, két gyertya előtt demizsonnal a lábuk mellett, nyilván a feltámadás örömére ürítettek. Zsomborné elkiáltotts magát: — A sánta Tót János bácsi, meg a Bírő Antal! De hiszen azok nem haltak még meg! — Mi!? Hogy én meghaltam volna!? — kiáltott fel sánta Tót és ingatagon támogatta a kripta falát. — Hát én?! — akart felugrani Biró Antal is, de aztán inkább csak ülve tiltakozott: — De akkor mi van magukkal!? — kérdezték egyszerre többen is. — Mi lenne? Felavattuk a közös kriptánkat. Tán csak nincs ellene kifogásotok? Ha hiszik, ha nem, amint megtudtam, senkinek sem volt ellenvetése. Az új év Timolcson is végítélet nélkül köszöntött be. Szemes Piroska Vetődik fel a kérdés mindenütt, ahol Ismerik a hárskúti szövetkezet helyzetét. Ugyanis a tavaszon elkezdték egy sertésistálló építését, s még mai nap is csak azt mondhatják: csupán az alap kész. — Mi ennek az oka? — Mindennapos vendégek vagyunk a járási építkezési vállalatnál — mondja a szövetkezet elnöke. — Mindig csak azt mondogatják, ez nincs, az nincs, a végén „kisül“, hogy hiába jöttünk. Az ígérettel azonban nem fukarkodnak, persze, nem is tartják be. Arra nem gondolnak, hogy 50 sertésünk a szabad ég alatt tengődik. Bajukat még tetőzi az a tény, hogy az istállótól mintegy másfél kilométerre van a víz. A vizet lajtban hordják 5 tehén és 200 sertés részére. Hányszor kell ezt az utat naponta megtenni? A következmény persze az, hogy a gondozók „elmenekülnek“. Az ilyen helyzet gátolja a súlygyarapodást, s a szövetkezet naponta 50-60 liter tejjel károsul meg. A szövetkezetben alakulóban van az esti munkaiskola, amelyre előadót a járás illetékesei a mai napig nem tudtak biztosítani. Pedig hát a hárskútiakra is ráférne a tanulás. A hárskútiak és mindazok, akiket közelebbről érintenek a felvetett problémák, közös erővel minél előbb távolítsák el a fennálló hibákat. Ha ez továbbra is így megy, nem lesz eredményes és boldog az új esztendő. Rédvay Aladár (Rozsnyó) 7x21 évei fogunk élni A múlt hónap végén a bukaresti geriatrikal intézet Igazgatónője, Aszlán Anna professzor a brit geriatrikai intézetben előadást tartott. Többi között megemlítette a bukaresti intézet egy U3 éves kezeltjének esetét, aki a gyógyítás után újra visszanyerte erejét, s a haja, amely mér fehér volt mint a hó, újra megfeketedett. Az orvosok most már az egész világon egyre jogosabban kérdik: „Az öregség valóban elkerülhetetlen? — Meghosszabbíthatjuk az emberi életét?“ És sok ilyen kérdést tesznek fel maguknak. Nem maradnak azonban csak a kérdéseknél. Hatvan évvel ezelőtt az ember átlagos kora 50 év volt. Ma a valódi „öregség“ jelei, hogy tudományos kifejezést használjunk, körülbelül a 67. életév körül jelentkeznek. Az orvosok azonban ezzel a határral sincsenek megelégedve. Kutatásaikban az állatokon (főleg az emlősökön) tett megfigyeléseikre támaszkodnak, amelyeknél olyan Íratlan törvény van érvényben, hogy az KALMÁR GYÖRGY: A tisztelendő úr végrendelete Vendéglő a mellékutcában- Ezért szeretek ide iárni, itt min dig takarítanak. (Ludas Matyi) T\ feghalt az öreg pap. De voltaképpen már egy esztendeje, elhagyta híveit. Amióta a fiatal tisztelendőt kinevezték a helyére, s öt világ csúfjára ... nyugdíjazták. Akkoriban kimondták kereken: egyetlen hívő lélek a templom küszöbét addig át nem lépi, amíg a zsarnok papot a szószéken találják. S a fiatalt, akit a falu bizalma választott, a helyére nem állítják. Elvégre ezerkilencszázötvenegynéhányat írunk, nem lehet a néppel kukoricázni. Szidalmazni - ahogy a tisztelendő úr cselekszi, - fenyegeti, hogy aki nem fizet párbért, annak fel is út, le is út, elmehet a babtistákhoz. Most azután nem perelt többé senkivel, nem látta a faluban egyetlen ember. Ki nem mozdult a parókiáról. Még a kispadra sem ült ki, ahonnan azelőtt a népet dirigálta. Most az őszön aztán még egyszer, utoljára végigvonult a falu utcáján, feketén, komoran ... holtan. A községben pedig folyt a nagy találgatás. Ugyan mi maradt utána? Merthogy Veronka, a parókia őrzőangyala annyira őrizte a végrendeletet. Az égvilágért senkinek ki nem adta. A fiatal tisztelendöt elkergette. Jött az esperes - az már karhatalommal fenyegette de csak magánál tartotta Még a gazdája holttestét sem engedte kivinni a házból. Akkora volt már a skandalum, hogy a falu népe bizonyosra vette, legalábbis aranyhegyen ül a Veronka, azt félti, arról nem akar semmiképpen leszállni. Mivelhát az öreg nem volt mindig afféle egyszerű falusi pap; valamikor, a régi szép időkben a legmagasabb köröknek nyújtott lelki vigaszt Hátha kincse* rejt a parókia?... Vagy talán attól fél Veronka, hogy az öreg mégis magába szállt, és amit a községtói kettőjüknek kanyarított életében, halálában viszszaadja? TJégül is küldött a püspök úr egy ' kanonokot, igazítsa helyre a dolgokat. Annak azután kiadta Veronka a tisztelendő úr földi maradványait, meg a végrendeletet. Összegyűltek azután mind, akiket illetett, meghallgatni a pap végakaratát. Ott volt Veronka talpig feketében. Kisírt szeméhez fehér kendőt szorított. Ha valaki, ő jócskán remélhetett. A ház, az bizonyosan az övé. Az nem is szerepelhet a végrendeletben. Azt még akkor kicsináltatta a tisztelendő úrral, amikor építették. A telket Veronka adta. A parókiát az egyházközség építette. De mert a ház alól az anyaföldet kikaparni igen bajos, azé a ház is, akinek a nevén a telek van. Vagyis a Veronkáé. Mondom, ezt még akkoriban kifundálták, amikor a tisztelendő úr jó erőben volt. De hát a többi?. . A sok szép bútor, a jó ruhák ... Még az a szerencse, hogy nem volt valamilyen két kézzel tékozló, jótékonykodó ember a tisztelendő úr. Lám, milyen szépen megmaradt utána minden. Egyetlen ruhada rab nem hiányzik. Nincs ebben a ház ban híja semminek sem. Ami persze elsősorban mégiscsak az ö érdeme. Veronkáé. S megint csak elővette az ellágyulás. Drága, jó ember volt a megboldogult öreg napjaira lám, gondoskodott róla A kis ház, a bútorok, ruhák; abból majd eladogat, amit éppen kell. S a kevéske nyugdíj ,., mert akárkinek akárhogy szolgál, ha egyszer házvezetőnő, az jár. Mélyet sóhajtott. Megtörülte a szemét. A kendő mögül lopva körülnézett. Csak nem akarják ót valahogyan megrövidíteni? Mi keresnivalójuk van ezeknek egyáltalán? A kanonoknak pedig volt. Mert törvény szerint az elhalt pap vagyonának tizenöt százaléka meg u könyvtára az anyaszentegyházat illeti. Lám, a megboldogult szépen sáfárkodott, nem kell üres kézzel hazamennie, kulcsolta össze kezeit elégedetten. TTogy mi történt odabenn, s mi nem, ki tudja azt. A falu népe csak annyit látott, hogy egy kerek óra múlva a kanonok mérgében fújtatva kapaszkodót jelfelé az utcán. Veronka pedig zokogva, görcsösen kapaszkodott a parókia ajtófélfájába, mintha attól félne, ha meg nem fogja, elrepül az is. S csak aztán tudódott ki, mi is történt voltaképpen. Nem maradt az öreg után egy fityingre való érték sem. Sem bútor, sem ruha, sem könyv. Nem vihetett el semmit a kanonok, nem adogathat el Veronka egyetlen bútordarabot, egy szál ruhát sem. Mert ami ott volt, a szobában, a szekrényekben, a polcokon, régen nem volt már az öregé. Eladott mindent. Afféle „holt lelkeket* csinált a holmiból. Voltak - hiszen voltak, mindenkinek a szemé előtt, a Veronka orra előtt! - ott voltak a parókián, s mégsem voltak ott, mert a tisztelendő úr azokat még életében eladta. A pénz fölvette érte, megette, megitta. A vásárnál csak annyi volt a kikötés, hogy a vevő akkor kapja meg az árut. amikor neki magának már nem lesz szüksége rá. Halála után .,. Hogy ki volt dühösebb, Veronka vagy a kanonok, nem lehet tudni. Miiidkettőnek megvolt az oka rá \ kanonoknak azért, mert az öreg nemcsak hogy kiforgatta jogos jussából az egyházat, de még szóval is odapörk It a végrendeletben. Azért nem hagy az egyházra semmit, mert ilyen nyomorult, koszos kis faluba helyezték. Veronikával már nem beszélt ilyen keményen Q megboldogult, Szép szóval bocsánatot kért tőle, amiért - ma már bevallja - soha nem fizetett utána betegsegélyzői járulékot, és így nem kap egy fillér nyugdíjat sem És másnap sorra jöttek a kliensek, hogy beváltsák a túlvilágra keltezett váltót Anselm atya elvitte a drága szép télikabátot, a kozsdi plébános az asztalért jött Száz miséért adta el neki az öreg. Délutánra meg beállított Zsidiné Teherautóval. A régi házvezetőnő - a bútorokért Még egy plébános jelentkezett, hogy jár neki valami. de rá már semmi nem maradt .. A parasztok pedig megvakarták a fejüket. Hogy, hogy nem. az öreg pap létére sem hihetett túlságosan a másvilági örökkévalóságban, meg egyáltalán abban, hogy odafenn számot kell majd adni arról, amit porhüvelyünk itt e siralomvölgyben végzett Ha hitt volna az égi felelősségrevonásban, tisztességesebben rendezi el a dolgait idelent a földön! Tómagam, aki ezt a történet et Kisnémedin feljegyeztem, nem nagyon hiszek sem a mennyországban, sem a pokolban. De ha Veronika átkai mégis megfogannak, s a tisztelendő urat az ördögök a bugyrok felt cipelik, a pokol kapujából még biztosan hátrafordul, s akkorát kacág, hogy odafenn Klsnémediben is meghallják: Pukkadjatok meg! (Népszabadság) <át tölteni, vagy még frissebben, íekiiramodott a falunak. Hogy riadalnát elűzze, nem fütyörészve. mint ninden más földi halandó, ha sötétben bátorítani akarja magát, hanem <iabálva érkezett a faluba. Az elpihent falu, amelyet nagy. békés nyugalom szállt meg a téli éjszakában, ébredezni kezdett, és először mindenki arra gondolt, hogy Zsombornén kitört a baj, meghibbant. Sgyik-másik helyen már mondogatták is: ____3 átlagkor hozzávetőleg megfelel a növekedés és érés hétszeresének. A ló, kutya, elefánt és más állatoknál is így van ez. Csak az ember, mint „szegény" rokon különálló. S éppen ezért kérdezik az orvosok: „Megfelelők az ember életfeltételei egyáltalán?“ Nem látják akadályát annak, hogy az ember aki a 21. életévére nő fel, ne érhetné el a 147 évet (7X21). A legnagyobb nehézség, amely előtt állanak: megérteni és megmagyarázni az öregedés okait. Kétféle öregedést ismerünk: egyrészt az állandóan használatban levő szervek fiziológiai elöregedését (a szív például 4 milliárdot dobban), másrészt kóros elöregedést, amely már betegség; a rendes életmódot be nem tartotta ember betegsége. Ezek ellen a betegségek ellen harcolnak a geriatrika tudósai. Az öregségi kórokról szóló összes kongresszusokból és az orvosok minden tapasztalatából azt a tanulságot kell levonni, hogy az első döntő tényező maga az ember. (az) íciDonaoar m o:,nnar,r'nr'' 1
