Szabad Földműves, 1959. július-december (10. évfolyam, 52-104. szám)
1959-11-11 / 90. szám
360 VIRÁGZÓ mezögazdasag 1959. november 11. Messze, messze sodort el a sor hazámból, de gondolatban gyakran vagyok az otthoni méhészekkel. Peru keleti részén. 1800 m magas fennsíkon, Oxapampában méhészkedőm Egy nagy gazdaság főméhésze vagyok egy év-éta. Kétszázötven családdal kezdtem itteni működésemet. A kaptárrendszer Dahant-Blatt méretű (43,5X30 cm), rakodó, félkeretes mézkamrákkal. Ez utóbbiakból szükség szerint 3-5 kerül egy-egy kaptárrá. A méhek olasz fajtájúak. Ez a fajta itt roppant ingerlékeny, támadó hajlamú, azonban nagyon szorgalmas. Érdekes, hogy ezek a méhek nem szívelik a kék színt. Kék ruhában lehetetlen köztük dolgozni, ezt annyira támadják. Gyakran előfordul, hogy hozzájuk sem lehet nyúlni kesztyű nélkül, annyira szúrnak. A hordási időszak alatt rendkívül nagyra fejlődnek a méhcsaládok. A 3 — 5 mézkamrával bővített kaptárakat zsúfolásig megtöltik a méhek Gyakoriak a 4 — 5 kg-os augusztusi rajok. Az anyák mintha nagyobbak lennének az otthoniaknál. A gödöllői pároztató kaptáraidban (én honosítottam meg itt) »zép anyákat nevelünk. A családok azonoan nem olyan hajlamosak a bolcsőhúzásra, mint az otthoniak. Az anyák egész éven át petéznek, ezért évenként kell őket váltani. A vidék mind az időjárás, mind a méhlegelő szempontjából nagyon kedvező a méhészkedésre. Örökös tavasz van, decembertől április elejéig tartó esős évszakkal, amikor a méhek csak a napi szükségletüket tudják behordani. Ilyenkor a fiasítás is csökken. A főhordás júniustól november végéig tart. A méhlegelő változatos és nagyon gazdag. Az őserdők sokféle fájának és bozótjának virágai ontják a nektárt; a többezer holdas kávé-, narancs- és banánültetvény gazdag nektárforrást jelent és paradicsommá avatja ezt a vidéket a méhek számára. Az évi mézhozam átlag 70 — 90 kg kaptáranként, de a jó családok nem ritkán 130 kg-ot is adtak. Az etetés ismeretlen, annak elie-Perui méhészlevél nére, hogy a cukor negyedannyiba kerül, mint a méz. Akác, sajnos, nincs. Most kísérletezem a meghonosításával. Említésre méltó, hogy itt, Peruban, Huancajo vidékén, 3400 m magasságban is nagyarányú méhészkedés folyik. Ott a méhek az eukaliptus fa virágaiból gyűjtenek. Ez a fa nagyon jó mézelő. Ha otthon meg lehetne honosítani, az akác utáni hordás biztosítva lenne. Szívesen küldök belőle magot. Mexikóban kot német méhésznek 20 000 méhcsaládja van a hatalmas eukaliptuserdők vidékén. Annál is inkább érdemes lenne ennek a fának a meghonosításával foglalkozni, mert tudomásom szerint az akác is Dél- Amerikából származik. (A Robina pseudoacacia őshazája Észak-Amerikában, az USA Virginia és Carolina államaiban van. A szerkesztő megjegyzése.) A méhbetegségek közül a költésrothadás ismeretlen. Az esős évszak után a nozéma (gyomorvész) jelentkezik kis mértékben. Annál több a méhellenség. Legveszedelmesebbek a hangyák. Amikor tömegével megjelennek, a láncon levő kutyát is megölik és egy éjszaka alatt eltakarítják. Permetezéssel és a kaptáraknak a földtől való elszigetelésével védekezünk ellenük. Az őserdőben tanyázó, a mézelő méhekhez hasonló, fekete potrohú vadméhek is gyakran kellemetlenkednek. Egyes kiszemelt kaptárakra vetik -magukat és rabolni kezdenek. Napról napra ugyanazt a kaptárt támadják. Ilyenkor mindkét részről sok hulla hever a kaptár előtt. Védekezni nem tudunk ellenük. Évenként 3 — 4 család áldozatul esik, rendszerint a szélső kaptárakban. Érdekes, hogy a tenyérnyi nagyságú éjjeli lepkék nem bántják a méheket. Az erdőkben többféle vad méhfajta él. Vízszintes lépeket építenek. Az otthoni poszméhekhez hasonló vadméhek nem szúrnak. Mézük illatos, folyékony, nem kristályosodik A kedvező feltételek ellenére a méhészet meglehetősen elmaradott. Kevesen méhészkednek szakszerűen. Méhészegyesület nem működik, mindenki magára hagyva, saját belátása szerint dolgozik és értékesíti a mézet. Bizony, sok utánjárás kell az eladáshoz. A lakosság jelentős része nem ismeri még a méz nagy tápláló-értékét. A méz ára nagyban 8 soles kg-ónként. Ugyanakkor egy kg cukor csak 2 solesbe kerül. (Peru pénzegysége a perui font, ennek tizcdrésze a soles.) Wissky Zoltán, (A Méhészet októberi számából) Misi ievitéz Nagy szájhös volt Balog Misi. Nem ismert magánál okosabb embert a világon. Mindent jobban tudott, mint más. A vasúton, ahol dolgozott, éppen ezért az összeférhetetlen természetéért nem nagyon kedvelték a társai. Egyszer azonban megjárta ókélme. Verőfónyes májusi délután volt, a pályamunkások már elrakták a szerszámokat, szállingóztak egyenként a kicsi állomás épület jelé. A töltéstói mintegy tíz méternyire a hegyoldalban, a gyümölcsfák árnyékában volt elhelyezve a főnök tizenkét méhcsaládja. Éppen a fiasítást vizsgálgatta, amikor odaértek a pályamunkások, közöttük a mi Misink is. A legtöbbjük félt a csípős jószágoktól, ezért csak tisztes távolságból váltottak néhány érdeklődő szót a főnökkel. Misi azonban nem elégedett, meg ennyivel. A többieket gyávának minősítve, cigarettára gyújtott és egészen közelről kihívón nézegette a lépen nyüzsgő méhecskéket. Bátorságát azzal tetézte be, hogy az ujjúra hagyta mászni a fűre hullott fiatal méhecskét és úgy rázta azt a nyitott kaptárba — Csak azon csodálkozom - mondta ~i hogyan lehet annyira félni a méhcsípéstól. Nekem az ilyesmi meg sem kotytyan. A többiek föl sem vették hetvenkedését, sőt még csak tüzelték Misi bátorságát. Észrevették ugyanis a főnök sunyi pillantását, amely mögött valami turpisságot sejtettek. Misi nem vett észre semmit. Tovább kotnyeleskedett, magyarázott, mintha legalább tízéves gyakorlattal rendelkeznék. Éppen ez lett a veszte. — Mutatok én magának olyat, amit nem merne utánam csinálni - kezdte az ugratását a fonok, aki éppúgy ismefte Misit, mint a többiek. Ezzel Misinek olyannyira a gyengéjére tapintott, hogy az szinte belevörösödött. A többiek persze hahotázni kezdtek és várták a további fejleményeket. — Szeretném én azt látni! — mondta bizonytalan hetykeséggel. — Nem olyan fából faragtak engem, hogy egy méhecskétől megijedjek. — No, majd meglátjuk! — mondta a főnök, s közben kivett egy keretet a kaptárból és a Misi kezébe nyomta. — Fogja csak meg egy pillanatra! Ezután jobb kezével a keret alsó felét tartva, leste az alkalmat, hogy a kiszemelt méhecskét két ujjúval elcsíphesse. Amikor azt már ott vergődött ujjai közölt, a következő pillanatban — úgyhogy a többiek is lássák — a szájába tette, majd néhány pillanat mú**h kiengedte, hogy elrepülhessen. — Ez már igen! — álmélkodtak a távolabb állók. Egyedül Misinek nem hagyta el dicsérő szó az ajkát. — Ez is valami? - mondta kicsinylően. — Hányszor csináljam meg? — Csak egyszer — felelték kórusban társai. — Talán kételkedtek benne? — kérdezte fitymálva. — Ötször csinálom meg. Értitek? Ötször! Azzal visszaadta a keretet a főnöknek. Minden gondolkodás nélkül elcsípett egy dolgozó méhet és szájába tette. Arra már nem volt ideje, hogy becsukja, mert olyan fájdalmas szúrást érzett a nyelvén, hogy felvonított, mint a holdat ugató kutya. Kaparta már ö tíz körmével is a nyelvére tapadt méhecskét, de hiába. Nemcsak a fájdalom kínozta, hartem mintha a nyelvét pumpálták volna, mindig nagyobbodott. Rövid idő alatt az az érzése támadt, hogy a nyelve nem fér a szájába. Közben hol az egyik, hol a másik lábán táncolt, mintha a kötelező verbunkost járná, amihez társai kacagása szolgáltatta a zenét. Szegény Misi levitézlett, mert nem tudta megkülönböztetni a dolgozó méhet a herétől. Vércse Miklós
