Szabad Földműves, 1959. július-december (10. évfolyam, 52-104. szám)
1959-09-23 / 76. szám
304 VIRÄGZÖ MEZÖGAZDASÄG 1959. szeptember 23. Költő és kékróka-vadász A transz-szibériai expresszen utaztam kelet felé. Késő este volt. Ideje, hogy vacsorázni menjek. A hosszú, tágas étkezőkocsiban már sokan ülnek: társaim, küldöttségünk tagjai és szovjet utasok. Vacsora után — amikor a kocsi már elnéptelenedik — dúdolni kezdjük a „Valahol a Volga mentén“-t, a világhírű Sztyenka Rázin-dalt. Egyszer csak látom, hogy tőlünk a harmadik asztalnál egy kiálló arccsontú, kissé ferdeszemű, sötétbarna férfinak könnyes lesz a szeme. Mozdulatlanul ül, szinte mereven, areizma sem rándul. Mozdulatlansága, mint a szoboré. Fölállok és átmegyek hozzá, A középkorú férfi fekete kabátjának hajtókáján jelvény, a szovjet írószövetség jelvénye. Csak állok, és nem tudom, hol, mivel kezdjem a beszélgetést. A férfi most felnéz, és kisegít zavaromból: — Tessék, foglaljon helyet — mutat a mellette levő üres székre. — Köszönöm ... Bocsásson meg, de észrevettem, hogy sír... — Ne csodálkozzék rajta — mondja elmélázva —, de ha én a Volgáról da't hallok, és különösen ha külföldiek énekelnek róla, hamar meghatódom. Ezt a dalt nem is lehet könny nélkül hallgatni talán... Összebarátkoztunk. Kiderült, hogy új ismerősöm a messzi, távolkeleti Csukötka-félsziget lakója, a csukcs nép fia. Szülőföldjét a Behring-szoros választja cl Alaszkától. Foglalkozására nézve költő és kékróka-vadász. (Költő és kékrókavadász! Milyen regényesen hangzik!) A hómezők fehér birodalmából induU Moszkvába, a kiadójához, és most hazafelé tartott. A tundrák fia ő, az egykori félvad, nomád csukcsok utóda, akik a történelem egész korszakait átugorva érkeztek el a szocializmusba. Éles szirénahang vág be az ablakon, majd hosszú szerelvény száguld el mellettünk, mint valami éjszakai vihar. A transz-szibériai expressz egy másik szerelvénye, amely Vladivosztokbó! Moszkvába tart. Már régóta beszélgetünk, szinte utolsó vendégnek maradva az étkezőkocsiban. Érdeklődéssel hallgatom a messzi Távol- Kelet költő fiát, aki tisztán beszél oroszul, s hozzá oly lebilincselően és érdekesen, hogy neki adom át a szót. Halljuk tehát: ☆ Szeretem a vadászatot. Már suttyólegény koromban kezdtem vadászni. Szívemhez a kékróka-vadászat áll a legközelebb. Csupa romantika ... Remek állat a kékróka. Csodás prémjének nagy az értékel Bár kolhozunkban szép rókatenyészetünk van, de azért nagyszerű haj'óvadászatokat is szoktunk tartani. Csapdákat állítunk föl az erdőn, úgy ejtjük tőrbe a kékrókát ... Valamikor régen nem volt ilyen szép az élet mifelénk. A csukcsok, eszkimók cserkésztek az erdőkben, állították a csapdákat, vadásztak, s a nagy kínnalverítékkel megszerzett zsákmányra lecsaptak a kupecek. Az értékes prémekért holmi értéktelen csecsebecsékkel meg vodkával fizettek a csukcsoknak ... Ma milliomos kolhozaink vannak! Milyen furcsa, mai szemmel nézve milyen különös szokásaink is voltak! Elmondom az első vadászkalandomat. Egészen fiatal fiú voltam, amikor elhatároztam, hogy bebizonyítom a törzsnek, a varázslónak és a vének tanácsának: én már felnőtt férfi vagyok! Ahhoz, hogy engem egyenlő, felnőtt tagnak fogadjon be a törzs maga közé, az kell, hogy jól tudjak bánni a puskával, tudjak nyomot olvasni és vadat ejteni. Ha ezt bebizonyítom, önálló vadász vagyok, részt vehetek a törzs nagy vadászatain. Egy nyári este puskát vettem a váltamra, tarisznyámat megtömtem lőszerrel, elemózsiával és eszkimó kutyámmal elindultam vadászatra. Az erdő akkor ébredezett. A fehér sarkinyiíl ótllandóan ott cikázott előttem a bokrokban. De mm bántottam. Nagyobb vadra fájt a fogam. Szép, világos volt a sarki éjszaka. A vadászok óvatos, nesztelen lépteivel haladtam a kis vörösfenyők és alacsony nyírek között. Kutyám egyszer csak nyugtalan lett. Megállt, fiilelt, szaglászott, aztán nekilódult, futott, mintha puskából lőtték volna ki. Távolabb, egy kis domb aljún megtorpant, aztán mellső lábaival veszettül kaparni kezdte a földet. Odaértem. Rókalyukat talált. Figyeltem szorgalmas munkáját. Hirtelen furcsa neszt hallottam a hátam mögött. Villámgyorsan megfordultam. Tolóin 20-30 lépésnyire tőlem egy jól fejlett kékróka hosszúkás teste szelte át a levegőt. Szívem nagyot dobbant örömömben! Arra gondoltam, micsoda nagyszerű zsákmány lenne ez számomra. Hiszen egy ilyen remek állat egy csapásra bebizonyítaná a varázslónak meg a véneknek, hogy milyen ügyes vadász vagyok. Az egész törzs vadásznak tekintene ettől a naptól. Ezek a gondolatok egy másodperc ezredrésze alatt futottak át az agyamon, s a következő pillanatban már kaptam is váltamról a puskát. De a rókakoma akkor már túl volt árkon-bokron. Kutyám pedig továbbra is vadul szűkölve kapw'.a a rókalyukat. Már egész kis földhalom volt előtte, pedig kemény, átfagyott talajú a tundra még nyáron is. Rákiáltottam a kutyára. Abbahagyta a kaparóist és nyomban a menekülő kékróka után vetette magát. Megkezdődött a hajsza életre-halálra. Elöl futott a róka, nyomában az eszkimó kutya. Magam is elindultam, kezemben lövésre készen tartott puskával, hogy azonnal lőhessek, amint a kutya visszafordítja és felém tereli a rókát. A kékróka, bármilyen fejlett példány is volt, nem bírta sokáig szusszal a hajszát. Amikor megálltam egy fánál és két ága közé helyeztem a puskámat, hallottam a közeledő csörtetést. Okos állat a sarki kutya. Addig űzte, hajszolta a kékrókámat, amíg az szépen vissza nem fordult. Váratlanul bukkantak ki a fák és bokrok sűrűjéből a tisztásra. A róka, amikor megpillantott engem, megtorpant. De csak egy pillanatra, s riadt szemével a menekülés útját kereste. Kutyám máris csaholt mellette. S ekkor a róka ugrott,. balra a sűrűbe. Elkésett. Puskám feldörgött, s a ravasz koma elterült az avaron. Izgalmamban a szívemet a torkomban éreztem dobogni. De ez az izgalom jóleső, örömteli izgalom volt. Hiszen egy jókora kékróka-hímet ejtettem el. Aztán hirtelen eszembe jutott az előbbi rókalyuk, amelyet ott kellett hagynunk. Bizonyára a ravasz koma odúja lehet, gondoltam. Fötpakoltam hát zsákmányomat a hátamra és visszatértem kutyámmal a dombhoz. Megtaláltam a többi kijáratot is és kifüstöltem az egész kékróka-családot. Öt kékrókával tértem haza. Négyet élve vittem a zsákomban. Oly büszkén lépkedtem a sátrak előtt, mint valami győztes hadvezér. Még aznap felnőtté avattak. Ilyen volt törzsünk hagyománya ... Tudja, mi volt az érdekes ebben a vadászkalandban? A hímróka önfeláldozása. Amikor látta, hogy kutyám a családját veszélyezteti, úgy okoskodott, hogy ha elém ugrik, eltereli figyelmünket odújáról, mert utána vetjük magunkat, ó meg közben megugorhat elölünk. így akart egy csapással két legyet ütni. Megmenteni családját és saját magát. Nem rajta múlott, hogy nem sikerült agyafúrt terve ... Vadászkalandom híre és története bejárta az egész tengermenti tundrát. Egy csapásra híres vadász lettem. ☆ — Hogy lett mégis a híres vadászból költő? — Azért a vadászattal most sem hagytam még föl!... Abban az időben, amikor megjelentek szülőföldemen az orosz kommunisták és tanítani kezdték népemet, iskolákat építettek, megszerkesztették az ábécénket, én is beiratkoztam a tanfolyamukra. Aztán úgy megszerettem a tanulást, hogy nem tudtam abbahagyni az elemi iskolánál. Középiskolába mentem, majd egyetemre, az irodalmi karra. Már a középiskolában próbálgattam szárnyaimat, akkor írtam először verset és kis vadásztörténeteket. Aztán megjelent az első csukotkai újság a mi nyelvünkön, s én állandó munkatársa lettem. Az előbb elmondott vadászkalandomat is megírtam, meg is jelent a lapban. Aztán visszatértem a falumba és beléptem a vadászkolhozba, mert a vadászat nagyon a szívemhez nőtt. Vonzott a természet, hívtak a törpe erdők, hegyek, viharos patakok. Hiába, a tundra szerelmese vagyok! Vadászom és írok. Ott élek népem közt, dalolok hősi munkájáról, boldog életéről... Költő ismerősöm nagyon érdekes ember. Elbeszélései olyan elevenen hatnak rám, hogy szinte ott érzem magam szülőföldjén, a zord, de gyönyörű Északon, a tundrák, a kékrókák, a csukcsok és eszkimók távoli birodalmában, amely nagy távolsága ellenére is közel van hozzám. Csikorognak a fékek, vonatunk lassít. Néhány perc múlva kivilágított állomásra futunk be. Az expressz megáll. Éjfél után két óra! — Köszönöm a szép estét, jó utat, kedves költő és kékróka-vadász elvtárs! (M. V.) Zenekedvelő oroszlán Egy francia állatszelídítő ostor helyett kürtszóval kényszeríti vadállatait cirkuszi mutatványra. Az állatszelídítő szerint a négylábú munkatársak közül az oroszlánra hat legjobban a zene, amely a kürt tiszta és szépen csengő hangjára olyan szelíddé válik, mint a doromboló macska. (Mindössze az a kérdés marad nyitottan, vajon mi történik akkor, ha a kürt hangja nem tiszta és nem szépen csengő, vagyis ha az állatszelídítő hamis hangot fog.)