Szabad Földműves, 1959. július-december (10. évfolyam, 52-104. szám)

1959-08-29 / 69. szám

1959. augusztus 29. y/zaUad Földműves 9 BARTA LAJOS* ISTENEK A \>Ep.HOVINÁN Tferhovina! Ez az Északkeleti Kár­' pátok magas lejtőinek nyáron zöld bársonyos végtelen erdövilága. Télen mint gigászi fehér piramisok szúrnak a havas szirtek a magas he­gyekbe. A hegyek és erdők közt volt az a világ, hol őserdők közé szorult, kavicsos földdarabkákból próbált meg­élni az erdők népe. Nagy városokkal is tündöklő civilizált világnak volt ez magyarországbeli ínséges része, ősi­nek látszott a falunak nevezett hegyi házcsoportulások képe. Asszonyai tud­tak fonni és szőni, a férfiak vastag fonálból szőtt, fehér inget, bokáig érő gatyanadrágot viseltek. Az asszonyok cifraságérzéke hosszú rojtokat szőtt az alsó végekre, mintha a gatyás férfiak­nak táncolásra lett volna kedve. Ta­lánynak látszott, hogy a téli holmit valahol messze lenn fekvő városokban hogyan, mi pénzből szerezték, hisz alig-alig akadt eladni valójuk. De miért is telepedtek valamikor a Verhovina magasságai közé? Ez a kér­dés az életbiztonság félelmes századai­nak történelmi rejtelmei közé tartozik! Mi termett ott ? Mit adtak ki a kes­keny, kövecses parcellák a beléjük dolgozott emberi munka ellenében? Csak nehezen kukoricát, krumplit, biz­tosabban hajdinát. Nyáron is mindig kevés volt a hajdinakása, a kukorica­máié, a kukoricakenyér. Téli jégben, fagyban farkasokkal leskelödött ott az emberi lényekre az éhhalál. Nyár volt, régi nyár 1914! A vonat lassan siklott a hegyek közül a síksá­gok közé, A sziklák kopasz csúcsai a nap füzében szikráztak, oldalai mint végtelen zöld bársony vánkosok a min­­denségbe dagadoztak. A hegyek közül jött a fiatal ember fia is, a kék, sárga, zöld, vörös és izzó nyárban a nagy sík­ságok felé iparkodott: egy istent ke­resett ott. Bőrén kívül, amit az állatok is hor­danak, csak durva vászoning és vá­szonnadrág volt rajta. Ezenkívül ott­hon ügyesen kötözött vászonkendőbe hozott valamit, alighanem egy napra való kukoricakenyerei. Láthatóan va­lami félelmet érzett, ezért nézett sok­szor maga köré, az emberzsúfolta va­súti kocsiban. Mert nem félelmes-e, hogy 'életében először ült vonaton, és nincs egyebe, csak egy darab kuko­ricakenyere, vászoninge és nadrágja. De fogolynak is érezte magát: a va­súti kocsi és az annál sokkal nagyobb ketrec, a világ foglyának, mely ketrec­ből most kezdett először többet és többet látni. Világra szülték, élni kény­telen, és nem tudja miből. A férfiaknak ott fönt a magas hegyi falvacskákban rátermettségük volt egy bizonyos ősi, emberi szerszámmal való bánásra. A fejsze volt ez a szerszám, de csak módjával élhettek vele, mi­kor tüzelőt vágtak maguknak, az erdő rengetegében. Mire való lett volna többet kezdeni fákat kidönteni az er­dőben, hisz nem voltak állatjaik, hogy a városokba szállítsák a nehéz fatön­köket. De meg jaj is lett volna nekik! Mert óriási uradalmak, hercegek, gró­fok, bárók birtokában voltak ezek az ősi erdőségek. Meg kérdezte volna tő­lük a hatóság: „Honnan ez a fa?" — és mert pénzre hiába lett volna meg­büntetni őket, tett volna belőle: „Mars a dutyiba!" Hősi szerszáma volt már az ősembernek is a lendületes nyelű nagyfejsze, de a Verhovinaí fejszétek­nek nem volt módjuk nagy dolgot mű­velni a hősi szerszámmal. Jegyre mélyebbre ereszkedik a vo­­•*-J nat a hegyi lejtőkön, emberek szállnak be, köztük papok is. A papok leülnek, kis könyvecskét vesznek elő, és imádkozni kezdenek istenükhöz: de vannak ott nem papok is. Ezek közül föláll valaki, leteszi kalapját a polcra, föltűri a karján a ruhát, keskeny bőr­szíjat csavar homloka és karja közé, az ablakhoz lép, kelet felé fordul. Az imádkozók néha hangos szavakat is mondanak, külön-külön melódiázással szólnak a maguk istenéhez, mert sok­féle az istenadta végtelen hegyek és végtelen erdők világában a parányi, földdarabkák ínségterületén: a római isten, kinek papja latin szavakat me­­lódiáz a vasúti kocsiban, a ráma-bi­zánci isten, kinek papja szláv ízeket hord szavaiban, a héber kereskedők ótestamentumi istene. A fiatal hegyi-legény ott a vasúti kocsiban nem járt iskolába, nem tu­dott se írni, sem olvasni, a templomos falu vagy kis város nagyon messze volt, nagyon sokan meghaltak anélkül, hogy papot vagy templomot láttak volna. De a természeti jelenségekről is nem egyszerűen azzal szerez-e tu­domást az ember, hogy itt él a földön vagy sem? így volt ez a pihenő fej­szék hegyi világából jött vászonbabújt fiatalemberrel is. Az otthoniak mód­jára élt fejében is valami tudatféle arról, hogy a róma-bizánci isten az igazi és nem szabad más istenben hin­ni. De nem sokat tudott törődni ezzel a sejtelemfélével. Egy napon egészen váratlanul vá­rosiason öltözött nagyon komoly em­ber jött fel a pihenő fejszék magas erdővilágába. Ezt mondta ott: — Ha szót fogadtok nekem, sokkal jobb világ lesz már itt ezután! A do­log eleje és vége az, hogy munkába állítjátok a fejszéket. Szerződéses jo­gom van arra, hogy itt fákat dönthes­sék. Hogy mit csinálunk a gyökereiről levágott fákkal? Majd csúsztatókat csinálunk, nem is egyet, de többet, beleeresszük a fatönköt, lecsúszik ma­gától a vízig. Kis tutajokká rekesz­tünk néhány fatönköt, sorba lecsúsz­tatjuk őket a folyón. Nemcsak a fa­döntéshez, egyenest tőnkké tisztítás­hoz kell sok ember, sok fejsze, a tu­tajozáshoz is kell jó egynéhány. Min­denekelőtt pedig négy itt is. ott is, mindenfelé az erdőben: fiatal fatönköt bocsájtunk a földbe, féltetőt rakunk rá, hogy legyen hol kivárni az esőt, a záport, a vihart, ti tudjátok a legjob­ban, akad abból itt bőven." A favágók csakhamar megtudták, hogy az eddigi isteneken túl új isten jött hozzájuk. Addig csak kevés köles, kevés kukoricamáié, kukoricakenyér, némely kevés krumpli volt a táplálé­kuk, amióta ez az isten az erdőben tanyázott, a favágóknak nem volt gondjuk az élet körül. 1\1 ég a szalonnát, hurkát, füstölt húst is megismerték! A táplál­kozási szertartások tetőpontja pedig az volt, hogy gyümölcsökből égetett szeszt, pálinkát is ihattak. Még pipára, dohányra is tellett! Mindezt az új is­ten magávalhozott emberei szállították föl hozzájuk a távolj völgyi, még távo­labbi síksági világból. Míg a különböző régi istenek csak szolgálatot és enge­delmességet vártak a végtelen erdő­­világ ínségembereitől, ez az isten táp­lálékkal is gondoskodott róluk. De jaj! Csak két évig maradt ez az isten a favágók között, amily váratlan jött, úgy távozott, csak a fából rakott féltetös száradó helyek maradtak ott utána. Az éhség ideje szakadt megint rájuk, és ezeken a száradó helyeken szoktak össze-összegyülni tizen, hú­szán, még többen is, hogy a nagy ti­tokról beszélhessenek: mért hagyta magukra ez az isten őket, és mit le­hetne tenni, hogy megint eljöjjön hoz­zájuk. A fiatal ember fia ott a vasúti ko­csiban azért indult el a hegyi, erdei magas magányosságból, mert kiküld­ték: „Menj le a síksági világba, nézz körül, tudd meg: hová lett az új isten, mi van vele, lehet-e még valaha is a jöttére számítani!" A háziszőttesbe bújt fiatalember újra és újra maga köré néz: vajon az emberek ott a va­súti kocsiban nem árulnak-e el vala­mit az általa keresett mindenhatóról, akt a maga favágatási és úsztatási mű­veleteivel etetnj tudta őket. Hiszen ezek az emberek külsejükre nézve olyanok, mint az a hatalmas erő, aki két éven át ott működött köztük. De nem látja, nem veszi észre semmiféle külön jelét annak, hogy ezek az embe­rek is meg tudnák csinálni azt, amit az új isten tudott. Imádságaik nyelvét nem érti, tartalmát mégcsak nem is sejti! Egyre lejjebb ereszkedik a vonat, már meleg, szinte forró levegő csap föl a síkságok felől. Az arányló róna­­ság hatalmas lélegzete már elkapta a mozdonyt és a vonatot. Egyre job­ban, egyre hatalmasabban bontakozik ki a szemnek a rónaság. Egyre köze­lebb és közelebb siklik a mozdony, a vonat, az arany gabonák kitáruló messzeségeihez. A fiatal ember fia még sohasem fogott fel ilyen messze­ségeket, még sohasem látott semmi­féle gabonamezőket. Nem tudja mi az a sárga, kalászosán hullámzó végtelen­ség, melybe utasaival együtt valóság­gal beleúszik a vonat. Nem mer szólni a vasúti kocsi embereinek, végül ra­gyogó döbbenetében mégis feléjük for­dul:- Mi ez a nagy sárgaság? — Nem tudja mi a búza? Abból lesz a jó búzakenyér. — Kenyér! — csapja meg a fiatal ember eszét a szó és szétárad a fejé­ben: — Milyen töméntelenül sok búza! Milyen végtelenül sok kenyér!" £s fölriad benne a remény: talán mégis­csak megtalálja azt az istent, aki egy­szer munka ellenében élni adott ne­kik! Kemény volt a robot, ragadós a kenyér, avas a szalonna, méreg a pá­linka, de az éhség, mint a madár elre­pült közülük. Óh, végtelen reménység! Nagy város tűnik föl az arany róna- Ságon! Forró levegők lengik körül, tor­nyok szöknek a kék magasságokba, óriási kémények nyilainak az egek felé. Mit jelezhetnek ezek az elképesztően hatalmas jelek? Nem éppen az új isten hatalmához illenek!? Talán mégiscsak megtalálja, akit keres. Félelem kezdi megszállni, mert nem tudja hogyan, miképpen fogjon hozzá, miképpen csi­nálja meg, hogy találkozzék vele, hogy még egyszer lássa a köztük járt min­denhatót. TS~ét évig maradt ez ember fia az aranygabonák és a menybenyi­­laló kémények világában. Aztán visz­­szament a Verhovina magasságai kö­zé, az erdők özönébe. Minden eddigi­nél jobban rokonának érzett minden emberi lényt, aki odafönn, a természet sovány tenyerén, az éhség kenyerén élt. Hazaérkezésének hírére, mintha maguk a verhovinai erdők indultak volna meg, még napi járóföldekről is Összesereglettek az emberek. Kérdez­ték tőle:- Megtaláltad-e a hatalmast oda­lent? A gyári világból jött, városi ruhába öltözött fiatalember ezeket mondta: — Aranykalászos síkságok, óriási városok és el nem gondolhatóan sok­féle istenek és templomok vannak oda­lenn. Megtaláltam azt az istent is, akinek a képviselője egyszer itt járt közöttünk. Ennek az istennek Töke neve! A másféle istenek üzeme a temp­lom, ennek az istennek a szakmája a fa és fából csinált mindenféle áru. Ez az isten is azért dolgozik, hogy fittnél több haszna legyen és minél nagyobbra építhesse, szerelhesse az üzemét. Es kérdezte valaki:- Van-e valami jele, hogy ez az isten eljön mégyegyszer hozzánk?- Azért jöttem éppen, hogy meg­mondjam nektek. A Tökeistenek új nagy üzletbe fogtak odalenn, közösen csinálják ezt az üzletet, a neve pedig: Háború! Ügy is mondják: Világhábo­rú! Mert dz egyik ország tőkeistenei, más országok tőkeistenei ellen viselik ezt a háborút. Majd feljönnek ide, hoz­zánk is a hatósági emberek, hogy ösz­­szefogdossák a fiatalokat, és a legjobb korban levő férfiakat, katonának vi­gyék el őket, és meghaljanak az ő vé­res üzletükért. Azért szöktem el on­nan, hogy meg ne foghassanak és el ne vigyenek, de nincs sok haszna az egésznek! Mert mit lehet tenni? El­bújni az erdők végtelenségében? De lehet-e vadbogyón, gyökéren, egy-egy elfogott madáron életbenmaradni? A kérdés ez: az erdei bujdosásban dö­göljünk- e meg, vagy a háborúban? ttt a keselyük táplálkoznának belőlünk, ott legalább eltemetnek bennünket! Vi­gasztalásnak nem sok, de látjátok, nincs értelme az elbújdosásnak... Egbencző verhovinai erdövégtelen­­ség! Mikor a nyár tetőpontra szökik, újra és újra látom magam előtt ég­felé hullámzó kiöld áradástokat. Látom az eldugott falvacskákat, az országúti nyílt falvakat, a kis és nagy városo­kat, amelyeken kétszer villogott azóta a Töke véresen és könyörtelenül. Ver­hovinai fejszék! Már nem a régi a ti erdö-mithoszi szereplésiek. 0] erő jött hozzátok, felhozta az addig úttalan rengetegbe a villanyáramot, fűrész­gépeket. A völgyek világában iparvasutak kanyarognak, és az erdő zugai­ból is az iskolába viszik a gyerekeket. Szemetekből az új embertudat világit és mulattok már azon, hogy valami­kor megváltónak a Töke istent vártá­tok. Kicsi és nagy tudja ott nálatok: az erő, amely a csodát csinálta vele­tek, nem valami isten, hanem a szov­jet szocializmus. Verhovinai erdők! Még tüzel a nyár, vígan zöldüljetek! Bepillantás egy magyarországi TSZ. életébe — A földest „Rákóczi“ termelőszövetkezet kiemelkedő eredményei — Magyarországon a mezőgazdaság szocialista átszervezésében 1959. első negyedévében kiemelkedő eredmé­nyek születtek. Ma már az ország szántóterületének kereken 50 %-a a szocialista szektorba tartozik és egyre szélesebb paraszti tömegek győződnek meg a nagyüzemi gazdál­kodás helyességéről. A szocialista át­szervezés jelentős fellendülése nem kisméretben annak tulajdonítható, hogy a meglévő állami gazdaságok és termelőszövetkezetek gazdálkodási eredményekkel jó példát mutatnak az egyéni parasztoknak. Az egyénileg gazdálkodó parasztok saját szemük­kel győződhettek meg arról, hogy mire képes a szocialista nagyüzem. Egyik ilyen kiváló eredményeket felmutató kollektiv gazdaság a földesi „Rákóczi“ termelőszövetkezet. Földes község Hajdú-Biharmegyé­­ben fekszik, Debrecentől délnyugati irányban, mintegy 35 km távolságban. A község nevét magyarországszerte ismertté s „Rákóczi“ termelőszövet­kezet nagyszerű eredményei tették. A termelőszövetkezet ma a község területének felén, majdnem 3200 hektáron gazdálkodik. Érdemes egy kicsit visszapillantani hogyan, milyen körülmények között alakult a közös gazdaság és milyen fejlődési utat tett meg. A termelőszövetkezet 1950. de­cemberében jórészt földdel rendel­kező kis- és középparasztok alakítot­ták. A szervezésben élenjárt a ter­melőszövetkezet jelenlegi elnöke, Jámbor István, aki a faluban elismer­ten jól gazdálkodó középparaszt volt. Az alakuláskor a tagság a társas gazdálkodásnak olyan alacsonyabb formáját választotta, amikor csak a növénytermesztés volt kollektív, az állattenyésztés pedig egyéni. A szö­vetkezeti vezetők irányításával a tag­ság azonban már ekkor kezdte a kö­zös állattenyésztés megalapozását: a szükséges nagyüzemi építkezésekhez tég laég etőt rendeztek be, néhány istállót felépítettek. így 1952. augusz­tus 20-ra, amikor mezőgazdasági termelőszövetkezetté alakultak át, a közös állattenyésztést is meg tudták szervezni. Ki kell emelni; hogy már ekkor arra törekedtek, hogy a beru­házások jelentős hányadát saját ere­jükből, a tagság megtakarításaiból fedezzék és csak a szükséges kiegé­szítéseket kérték állami támogatás­ból. Az alakulás óta a termelőszövetke­zet hatalmas fejlődésen ment keresz­tül. Az 1956. évi ellenforradalom előtt a gazdaság területe 2200 ha-ra növe­kedett. Az ellenforradalmi megráz­kódtatás sem tudta a tagság jelentős részét a szövetkezeti eszmétől eltán­torítani, s már 1957 kora tavaszán újjászerveződtek és azóta szüntelenül növekszenek. Jelenleg a kereken 3200 ha-nyi összterületen 850 család, mintegy 1000 taglétszámmal gazdál­kodik. A tagság zöme most is kis- és középparasztokból áll, mintegy 100 azoknak a családoknak a száma, akik korábban sem rendelkeztek földdel. A termelőszövetkezet a nagyüzemi termelési módszerek alkalmazása, a gépesítés és a műtrágya használata következtében mindig sokkal nagyobb eredményeket ért el, mint a község egyénileg dolgozó parasztjai. Különö­sen kiemelkedők az 1959. évi eredmé­nyek. Szemléltetésül bemutatunk né­hány tény számot: A hektáronkinti termésátlagok né­hány főbb növénynél az Alábbiak szerint alakultak: búza 24,5 q, őszi árpa 52,6 q, tavaszi árpa 24,7 q, zab 18,3 q, borsó 22,6 q. A kapás növényekből is igen jók a terméskilátások: cukorrépából hek­táronkint 350 q körül, csöves kukori­cából pedig 70 — 80 q termésre számí­tanak. Ebben az évben rendeztek be 57 ha területet öntözésre. A legkor­szerűbb permetező öntözést létesítet­ték, ahol a vizet szivattyúval föld­alatti csőhálózatba nyomják és így lényegében mesterséges esőztetést tudnak biztosítani. A jó gazdálkodás meg is hozta az eredményt. 1958-ban a termelőszö­vetkezetben az egy munkaegységre jutó részesedés és prémium értéke 49 forintot tett ki, átlagosan a tagok 266 munkaegységet teljesítettek, így a közös gazdálkodásból származó jö­vedelem tagonkint meghaladta a 13 000 forintot. Ha a háztáji gazda­ságban elért eredményt is felszámít­juk, akkor egy termelőszövetkezeti tag 1959-ben átlagosan majdnem 2100 forint jövedelemre tett szert. 1959-ben szintén 50 forint körüli ré­szesedéssel számolnak munkaegysé­­genkint, mert az elért jövedelem je­lentős hányadát ismét a közös alapok bővítésére, a bővített újratermelés alapjainak megteremtésére kívánják fordítani. A termelőszövetkezet tagsága é6 vezetősége mindent elkövet a közös gazdaság felvirágoztatására, hogy a szocializmust építő Magyar Népköz­­társaság számára minél több árúter­méket biztosítson. Jellemző az árú­termelés 1959. évi eredményeire az, hogy a négymillió forintot kitevő árú­­értékesitési tervből augusztus 1-ig közel 3 millió forintot teljesítettek, tehát a bevételi terv több mint 70 százalékát. Nagy Gyula, Budapest Rétéi válasz A Szlovák Nemzeti Felkelés, s a fel­­szabadulás 15. évfordulója alkalmából a rétéi EFSZ a pferovi felhívásra az alábbiakban válaszol: 1960-ban, a folyó évhez viszonyítva 20,4 százalékkal növeli a termelést. Ebből 17,1 százalék esik a növény­­termesztésre, és 21,8 százalék az ál­lattenyésztésre. Hogy ezek a tervek reálisak és elérhetők, azt 7 kollektív és 64 egyéni kötelezettségvállalás hi­telesíti. A növénytermesztésben kukoricá­ból 1960-ban 45,40 mázsás termésre számítanak, ami a folyó évihez viszo­nyítva 23 százalékos növekedést je­lent. Árpából 25,5 mázsát, cukorrépá­ból 355 mázsát, a többéves takarmá­nyokból 65 mázsát termelnek. Az ál­lattenyésztés részére 6462 mázsa si­lót, 2900 mázsa szénát és 1231 mázsa árpát adnak. így egy számosállatra jut 46 mázsa siló, s több mint húsz mázsa jóminöségű széna. Nem feledkeznek meg a trágyázás­ról sem. A jövő évben istállótrágyával 140, s zöldtrágyával 40 hektár terü­letet trágyáznak meg. Továbbá 4000 mázsa kompoiztot készítenek. Az állattenyésztésben a marhaállo­mányt 1960-ban 100 hektár mezőgaz­dasági területre az idei 67-röl 72-re emelik, ebből 33 fejőstehén lesz. 100 tehéntől 86 borjút választanak majd el. Egy hektárra eső tejtermelést 533 literről 657 literre emelik. A sertés­tenyészetben az anyasertések számát a mostanihoz viszonyítva 5,5 száza­lékkal növelik; s egy anyától 12,5 ma­lacot választanak el. Ez lehetővé te­szi 121 kiló sertéshús kitermelését egy hektárra. A tyúkok tojáshozamát 87-ről 115-re emelik. A továbbiakban önsegélyezéssel felépítenek egy elle­tőistállót, 4 kukoricaszárítót, kovács­­műhelyt és egy garázst. Nem feledkeznek meg a tagok szak­mai továbbképzéséről sem; a szövet­kezeti munkaiskola részére megnyer­nek 40 szövetkezeti tagot, s a kétéves tanoneviszony megkötésére 6 fiatalt toboroznak. A fenti intézkedések és tervek el­érésével a rétéi szövetkezet még job­ban megszilárdul, s a tagság élete még boldogabbá válik. Jedinák Mihály, a szenei JNB dolgozója

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents