Szabad Földműves, 1959. július-december (10. évfolyam, 52-104. szám)

1959-07-05 / 53. szám

y/zätHt* " Földműves 1959. július & Iff házak — új emberek A kulturáltabb életért Otthagyjuk a cigánygödröt! — Ügy mondják ezt a pozsonypüspöki cigány­származású lakosok, mintha nehéz kő hengerednek le szívükről. Hogyisne, hiszen eddig 3 ezer négyzetméternyi területen, 2i piszkos, egészségtelen mindezt, az emberi élet e fő követel­­menyit megkapják. Már készen áll számukra a szer­­szamjavító műhely, ahol becsületesen dolgozhatnak, s fizetésüket az elvég­zett munka arányában kapják. De S ugyanezeket a szavakat mondja van. Még ilyen elégedett sose voltam. Dániel Mihály is, aki az EFSZ legjobb dolgozói közé tartozik. Mosolyog, mi­kor azt mondja, hogy: — Elmúlt a „régi jó élet“ a gödör­A régi viskók a cigánygödörben, meg az új szerszámjavító műhely. Az első a nyomor, a másik a jólét helye. Az új házsor APJA FIA Jánoska rossz fát tett a tűzre. Édesapja megpirongatja: — Ha ilyen neveletlen leszel Já­noska és nem javulsz meg, akkor majd a gyerekeid is ilyen neveletle­nek lesznek! A kisfiú odasúgja az öccsének: — Höhö ... Hallottad?... Édes­apánk elszólta magát... ribb étet, munka öntudat. Ez várja őket, a cigányokat, akiket a múlt a falu szélére, a gödrökbe szorított, akiktől sajnálták a munkát, akikkel azt akarták elhitetni, hogy ők nem olyan emberek, mint a többiek. Most Sárközy Mihály, aki már az új ház­ban hallgatja zenetanár fia harmoni­kajátékát, azt mondja: — Ne is említsék énelöttem a göd­röt. Még rágondolni sem jó. Örülök, hogy elmúlt az a világ, így jó, ahogy ITALBOLTBAN Két ember beszélget az italboltban:- Tudod komám, az alkohol már nagyon akadályoz a munkában.- Hát akkor mért nem mondasz le a munkáról? Falvaink dolgozó parasztsága nemcsak a kenyérért, a jó termésért in­dul harcba, a kultúra bástyájának bevételéért is síkraszállt. Mindent megtesz, hogy minél előbb betetőzhessük a kulturális forradalmat, keresi az utat az igazi szocialista kultúra felé. A kulturális alap helyes fel­használásával, a tánccsoportok munkájának megjavításával, a szlovák­magyar testvéri viszony ápolásával — e nemes célért küzd szövetkeze­teink, falvaink népe. Ez tükröződik vissza a leveleiből is, melyet szer­kesztőségünknek hoz a posta. PAVOL ZACHAR arról ír, hogy a rimaberzétei szövetkezetesek nem­csak a kultúralap rendszeres feltöl­tésére helyeznek nagy súlyt, hanem arról is gondoskodnak, hogy célsze­rűen, okosan használják azt fel. Segédeszközöket vásároltak a szövet­kezeti munkaiskola részére, minden szövetkezeti tagnak megrendelték a földműves-sajtót és tanulmányutat rendeztek egy kiváló szövetkezetbe, s kirándulásra mentek, hogy megis­merjék hazánk szépségeit. De ez még nem minden, a szövetkezetesek gyermekeinek háromhetes ingyenes üdülést biztosítottak, az új kultúr­­otthonban pedig ifjúsági klubot ren­deznek be. Ha ezeket az örvendetes tényeket nézzük, biztosak lehetünk abban, hogy a rimaberzétei szövetke­zetesek kultúráltabb életének fejlő­dése jő kezekben van. TÖTH GYULA perbenyiki levele­zőnk a fiatalokat bírálja. Mint leve­lében Írja a perbenyiki fiatalok a szövetkezet munkájából derekasan kiveszik részüket, lelkiismeretes munkát végeznek, de a közös, szín­vonalas szórakozásra már nem gon­dolnak. Elsősorban a CSISZ szerve­zete a hibás, hogy e munkában élen­járó, s tevékeny Ifjúság — munka után nem találhatja meg az őt meg­illető helyet, s kulturális színvonaluk nem emelkedhet anyagi jólétük szín­vonalával egyetemben. Hiába van kultúrotthon, nincs aki szerepeljen benne — hacsak vendég színjátszók nem — hiába a gyönyörű dal- és táncünnepélyek, a perbenyiki fiata­lokat nem találhatjuk meg a szépen táncoló, éneklő, boldog kultúrcsopor­­tok között. Nem, az nem igaz, hogy nem tehetségesek; ügyesek a perbe­­nyíkiek. A valóság az, hogy a CSISZ, a CSEMADOK nem fejt ki jó szervező munkát, nem törődik a fiatalokkal, akik annyira még nem öntudatosak, hogy maguk figyelmeztessék e szer­vezeteket feladatukra. Sürgős orvos­lásra van tehát szükség. A CSISZ, a CSEMADOK vegye kezébe a fiatalok irányítását, hogy azok a jól végzett munka után szórakozhassanak, mű­velődjenek. BELÄNYI JÁNOS levelezőnk az Ipolysági Mezőgazdasági Technikum jó kultúrmunkájáról ír. — Két ízben szerezték meg az elsőséget a járási alkotóversenyen, s Szlovákia mezőgazdasági iskoláinak versenyén a negyedik helyen végez­tek. Sorolhatnánk még tovább is sikereiket, de inkább azt áruljuk el, kinek köszönhetik, hogy tánccso­portjuk ilyen jó hírnevet szerzett — 1 írja Belányi elvtárs. Csutora Imre tanár elvtárs fáradságot nem ismerve tanította a fiatalokat. Nagy Lászlót, Kohút Andrást, Szendrei Zoltánt, Sági Mártát, László Ferencet, Dudás Terézt, Németh Annát és a többieket, hogy mind eredményesebbé tegye e nemes munkát. — Köszönet, elis­merés illeti önfeláldozásáért. NY1TRÄRÖL MÁRTONVÖLGYI elv­társ küldött levelet. Peter Karvaá, fiatal drámaírónk művének, az Éjféli misé-nek nagysikerű bemutatójáról számol be írásában. A fiatalok szín­pada rendezésében került előadásra a klerofasiszta állam erkölcseit be­mutató Éjféli mise. Az előadáson megjelent a szerző is, akit a közön­ség a színészekkel együtt hosszasan ünnepelt. JÁN SÄDEL a királyhelmecl járás azon törekvéséről számol be, mellyel közel akarják egymáshoz hozni a szlovák és magyar dolgozókat. Töb­bek között arról Ír, hogy a járás kulturális dolgozói a falvakon szlovák nyelvtanfolyamokat szerveznek és saját maguk is elsajátítják mind a két nyelvet, hogy közvetlenebbé te­gyék a néppel való kapcsolatot, s elmélyítsék népeink barátságát. Schiller születésének 200. évfordu­lója alkalmából a Jénai Egyetem — ahol Schiller 1789-től 1799-ig mint történelemtanár működött, — nagy­szabású ünnepségeket rendez. ☆ Olasz-jugoszláv koprodukcióban fil­mét szándékoznak készíteni Petőfi Sándot Az apostol című verses elbe­szélése alapján. VIII. Rám is mérte a büntetését szigo­rúan. Napokig nem engedett a mes­terhez s ha estelente eszébe jutott a részegségem, hát dühösen kifakad­va sírta1- Apád se kezdte ilyen korán! Mi lesz belőled, ha már most elkezded? Mi lesz a testvéreiddel, Magdussal és Palkóval? Gyurit nem számítom, mert ő már dolgozhat, ha akad munka neki való! Az apám háromlábú székén szen­vedtem el feddő szavait. Védekezni nem nagyon védekeztem, az igazság­gal nem jó szembeszállni. Inkább azon gondolkoztam, hogyan tehetném jóvá az én nagy hibámat' De nem lehetett azt másképpen jóvátenni, csak úgy. ha visszamegyek Fenyő bácsihoz, kitanulom a mesterséget és akárhova vigyen is magával, mindig a magam lábán jövök haza. Anyámat azonban nagyon felpapri­kázta ez a szándékom és hajtogatta határozottan a magáét: — Míg én élek, oda nem mégy! Soha nem bocsájtanám meg magam­nak, ha olyan részegségre szoknál, mint apád. A sírban sem feküdnék nyugodtan. Makacs volt és hajlíthatatlan. Meg sem kíséreltem az ellenkezését. Rá­hagytam a napokra a jövendőt, dönt­sék el azok, mester lesz-e belőlem, vagy ország-világ csavargója. A ház körül ólálkodtam, meg gályát húztam be az erdőről és felapróztam a tuskón. Meg a testvéreimet pesz­­tonkáltam, Magdust és Palkót. Ked­vében jártam anyámnak, hogy felejt­se minél élőbb a vétkemet. Négy-öt nap telt el lógással, pesz­­tonkálással és buzgó segédkezéssel s az ötödik nap estéjén azt mondta anyám: — No fiam, mi legyen veled? — Édesanyámra bízom! — feleltem illedelmesen. — Elmennél Forgácsékhoz? Ko­­menciós cseléd búzát kap és pénzt is, ruhát is ... — Az legyen az utolsó — vetettem gondolatomat az anyámhoz. — Pádig nem lenne ott rossz he­lyed! — Nyugtával dicsérjük csak a napot — éltem az öregebbek eszével. — Te hová mennél legszívesebben? — Nem nehéz kitalálni. — Mondjad hát! — Fenyő bácsihoz. A mesterem említése eltömte a szavak forrását anyámban. A Palkó nadrágját tartotta az ölében s most nem bóbiskolt egyet sem. Egész este a munkájára nézett és egy álló éj­szaka szaladt el, s én reggel is úgy találtam elgondolkozva a széken. A kis nadrágocska beleragadt a kö­tényébe, s nekem úgy tűnt, mintha a tegnap esti kijelentésemre most emelné fel fejét a válaszával. — Eridj, ha mesterségbe kezdtél! Átöleltem a nyakát és szorongat-, tam örömömben, hogy szívem szerint döntött s azon a reggelen mindjárt fel is öltöttem munkaruhámat és bol­dogan koslattam a mesteremhez. Mint mindig ezek előtt, ezúttal is az udvaron találtam. Szecskavágó motort javított nagy igyekezettel. A szerszámok a kút körül sorakoz­tak, a bicikli kerekei meg a falhoz dőlve várakoztak, nem változott sem­mi, minden a szokott helyén volt. Fenyő bácsi a motor mellett gug­golt és nagyon gondolkodóba ejtette a javítása, mert csak akkor szólalt meg, amikor mellé kuporodtam. — No, kijózanodtál? — mondta és a motor berendezésére nézett. — Ki végre. — Nagyon beittál, ha öt napig fúj­tad ki magadból — vetette nekem, de a gyertyára mosolyogva. — Hát volt miből. — Azt meghiszem ... Érdekes, én akármennyit is iszok, egy éjszaka kialszom. — Szokni kell. — No hisz. de azért szólhattál volna akkor, hogy elmégy. Hirtelen kellett a friss levegő. — Én megértelek. Sárikának lett volna kellemetlen, ha valaki ránk nyitja az ajtót. Sütött az arcom, hogy a mester Sárát említette. De nem vette észre a pirulásom, el volt foglalva a motor bajával. Én meg nem hívtam fel ma­gamra a figyelmét, adogattam kezébe a csavarhúzót, meg a kalapácsot, s a gyertyát már én vettem kezelésbe, letörölgettem róla az olajat, s szét­szedtem darabokra, mert nem adta rendesen gyújtáshoz a szikrát. Dolgoztunk aztán rendesen, mintha semmi sem történt volna. És magától értetődően csak délután kettőig, mert estéiig ezután is a kocsmában keres­tük elfoglaltságunkat. Mondanom sem kellene, hogy a parasztok a legtöbbet szenvedtek ezekben a napokban. A fű száraz volt és erős szálú, a kasza nem fogta. A falunkat félkaréban ölelő rétről állandóan kaszaverés, kaszafenés hal­latszott. Izzadtak, verejtékeztek az embe­rek, mi meg délutánonként a kocs­mában vidultunk, mert Fenyő bácsi a csete-paté után sem eresztett haza, kísérnem kellett Sárához. Igaz, nem is vonakodtam, egyszer sem kérettem magam, mentem örö­mest, hajtott a kíváncsiság. Egyre jobban érdekelt a mesterem szépte­vése, ha annak lehetett még nevezni egyáltalán. Mert nagyon keveset sugdolóztak már és nem néztek farkasszemet, hanem mindenféle butaságokról sug­­dolózták, beszélgettek. A régebbi pírnak nyoma sem volt a Sára arcán, akkor vetett lángot a bőre, ha pillan­tása az enyémmel találkozott, s ennek az okát végképp nem értettem. Elfogott gyakran az unalom, nem tudtam mit csinálni a kocsmában, a féldecis poharakhoz nyulogattam, mert a mester megtartotta továbbra is a jó szokását, a magáé mellé ne­kem is rendelt. Ha aztán vendégek jöttek, ellépegetett a söntéstől és a poharát hozzákoccantotta az enyém­hez. A vendégek persze mind sűrűbben nyitottak be. A falunk forgalmas út­vonalon feküdt, hol fuvarosok, hol soffőrök oltották el szomjukat. Né­melyik fiatalabb gépkocsivezető le Is könyökölt a pultra és rá-rá sandított Sárára, beszélgetett vele. A lány nem igyekezett kiseperni őket a gyors felszolgálással, mint kezdetben, rá­érősen méregette ki a porciókat. Ismétlem, elszürkültek egészen ezek a kocsmai délutánok, este vál­tak színesebbé, amikor lehajtottam fejem a párnára. A hét vége, a szombati nap volt érdekesebb. Ilyenkor derűsen, játé­kosan incselkedtek egymással és be­vonultak a szobába is. Nem sokáig tartózkodtak benn, jöttek vissza mindjárt, s a Sára szeme olyan volt, mint az ablak tiszta üvege, ha rále­helnek. Természetesnek vettem, hogy dél­előttönként tanulom a szakmát, dél­utánonként pedig Sárához megyek és koccintgatok a mesteremmel. Nem ártott meg a pálinka. Csak éreztem, hogy ittam. Megérezte persze édes­anyám is. Estéről estére megtette, hogy az arcába huhokoltatott. És én nevetve tettem eleget a kívánságának. Tánto­rogtam, hajlongtam előtte. Színleltem a berúgottat, és elfogadtam szó nél­kül a pofonjait, amelyeket elég sza­porán osztogatott. Nem tudom mi szállt belém, de nem fájt az ütése, a veszekedése se használt. Csak a könnyei látottak meg valamelyest, de reggelre azt is elfelejtettem, mentem Fenyő bácsi­hoz, nem választhatott el már tőle senki, semmi. Reggelente többször utamat állta anyám, da én mindannyiszor félre toltam és mentem. Húzott a pálinka, csábított a koccintás és az egész uras tempó a kocsmában. Már ott tartottam, hogy délutánon­ként nem a mesterem szólt nekem, hanem én neki, hogy menjünk. Meg­változott bennem minden, egyre rit­kábban dédelgettem azt a gondolatot, hogy biztos támasza leszek a család­nak és főként édesanyámnak. A ke­véske tanulással és a rengeteg ivás­­sal voltam elfoglalva. Büszkeséggel töltött el, hogy a mesterem velem iszik. Nagy fiú va­gyok, nagyobb mint a paraszt gyere­kek. Azok a ló vagy az ökör faránál gubbasztanak és kaszálnak, takarnak reggeltől estig, egész nap túrják a mezőt, én viszont csak délig dolgo­zom. Délután fütyülök, dudorászok a kocsmában, Sárára forgatom a tekin­tetemet. ,4 4____ ben, de egyáltalán nem kár érte. Oj házam van, szépen keresek. Van mi­ből enni, ruházkodni. így válik jobbá Rigó Eerenc, Dániel János meg a többi cigány származású ember élete, így lesz most már az 1300 pozsonypüspöki cigány teljes­értékű állampolgára csehszlovák ha­zánknak, így válik valósággá a kultu­rális forradalom, szocialista építésünk betetőzésének egyik fontos szakasza. Mészáros György, Pozsonypüspöki viskóban éltek több mint négyszázán. Most pedig államunk gondoskodása folytán a HNB segítségével gyönyörű új lakásokat kapnak. Világos, tágas szobák, száraz falak ... Nem lesz töb­bé térdigérö sár, büdös pocsolyák, mint a gödörben ... Egészség, embe­nyitva áll előttük a szövetkezet ka­puja is, ha a mezőgazdaságban kíván­nak dolgozni, ott is szívesen fogadják őket. Mit szólnak ehhez ők,- maguk? Hogyan értékelik államunk erőfeszí­tését, mely az 6 jólétük biztosítása felé irányul?

Next

/
Thumbnails
Contents