Szabad Földműves, 1959. január-június (10. évfolyam, 1-51. szám)
1959-06-28 / 51. szám
4 Jralnact Földműves 1959. június 28. 80 évvel ezelőtt, 1879. június 29-én született Móricz Zsigmond, a magyar parasztság nagy harcosa, kritikai realista írója. Regényei, novellái, riportjai, színművei a magyar falu minden hibájára, problémájára rámutatnak. A Sárarany, Boldog ember, Betyár, Űri muri, Sári bíró, Pillangó és többi müva — ma is a nép legkedveltebb olvasmányai közé tartoznak. A „Virágnyílás“ a 19-es tanácsköztársaság első termelőszövetkezetének megalakulását mutatja be. A somogyi termelőszövetkezet úgy alakult meg egy nap alatt, egy gondolat megszületésével, hogy semmi nemzeti érték nem ment kárba abból, ami már megvolt, ellenben rejtett erőknek milliónyi forrása bugygvant ki. Nem tudom más természeti képpel összehasonlítani, csak épp a virágfakadással. A téi kemény kis rügye vastag és zsarnoki védőlevelekkel van borítva, gyantás, enyves, kemény burokkal, amelyek megvédik a téli fagy és időjárás minden viszontagsága, sőt a kártevő bogarak ellen is a leendő szirmok, porzók és bibe csíráit. A tavaszban duzzadni, fakadni kezdenek a belső életek. A szigorú és vaskemény fedőlevelek egy darabig velük nőnek, dagadnak és elszántan védik magukat és életüket s azt állítják, hogy őreájuk szüksége van a bent rejlő kis életek tömegének, ők védik, tehát jogosan préselik kicsi térbe őket. Egyszer aztán a szirmok a tavaszi napsugártól egy hajnalban szétrepesztije a burkot, kitárulnak a napfényre, gyűrötten, lucskosan, de szépen s boldogan, s övék a jövő. A fekete kopáncsokkal többet senki sem törődik, elbomlanak, lehullanak. így őrizték meg korunkig a grófok, a feudális nagybirtokosok, a magántulajdon szörnyóriásai, egytestben a földeket és rajta a népeket. A vörös forradalom tavaszi lázától a már érett és megduzzadt néplélek egyszerre szétrepesztette a nagybirtokosok külső kopáncsát. A lehullt, leesett s a belülről kivirító milliónyi népiélek egyforma erővel, örömmel, szépséggel és boldogsággal tárja ki magát az új élet új lehetőségeinek. Ennek a kifakadásnak a titka izgatott engem. Minden agitátortól, aki részt vett ebben a munkában, azt kérdeztem, hogy mit mondott, amivel meggyőzte a népet a szövetkezés fontosságáról. A köztudatban ugyanis az van, hogy agitátorok, elcsapott gazdatisztek járták az országot, s önző érdekből lazították fel a népet és romlásba vitték. 10—15 béres kommunizált egy 15 000 holdas uradalmat, s más efféle rémhírek járták és járják az országot. Most utólag meg lehet állapítani, mint minden nagy forradalom után, hogy a köveknek is nyelve támad és a dadogó és gyengeelméjű is az angyalok nyelvén beszél, mint mindenkor, ha itt az idők teljessége. — A kerítésen belül állítottak fel valami ferslőgot — mondta az egyik foagitátor arra állottam és két óráig beszéltem a cselédeknek. Megmagyaráztam nekik, hogy mi a szövetkezeti gazdálkodás előnye: a feldarabolásnál a nagybirtok nagyértékű felszerelései kihasználatlanul maradnak és így ugyanaz a föld alig lesz képes a saját birtokosait eltartani, de képtelen lesz a termelés fokozására, pedig a szövetkezeti nagyüzem nemcsak a megművelő munkásságot látja el jobban, hanem a városi lakosságot is, az ipari proletár-testvéreket is, sőt külföldi kivitelre valót is képes termelni, amiért cserébe külföldi cikkeket kaphatunk. Azután megmagyaráztam, hogy ezzel szemben lehetetlenség a kis- és törpebirtokosok százezreit fölszerelni a legelemibb mezőgazdasági eszközökkel is. Még tovább kimutattam, hogy lehetetlen volna azt a sokszázezer új kisgazdát kioktatni máról holnapra a földek olyan megművelésére, hogy csak valamennyire is pótolni tudják a mai eredményt. Ki lehet számítani, hogy napokon belül beáll a termelés anarchiája ... Roppant egyszerű volt ez az agitáció, csak tudni kell az igazságokat, és nem kell ahhoz egyetlen erőszakos sző sem, a magyar nép annyira intelligens és bölcs, hogy egy perc alatt kapacitálható. Nem is volt baj sehol a cselédséggel, sem a szegény zsellérekkel, csak a kisgazdákkal. Ezekkel sem volt baj, csak ki kellett kapcsolni őket az eszmeáramlat köréből. Egyelőre nincs szükség arra, hogy a kisgazdák szövetkezetbe tömörüljenek. Csak hadd maradjanak ők a maguk egyszerű, becsületes munkájuk mellett, dolgozzanak, termeljenek, az ország központjáról nagy felelősséget vesznek le azzal, hogy annyi családról nem kell gondoskodni, amellett a kisgazdák is termelnek valamit a közönség számára is. El fog azonban jönni az idő hamarosan, hogy a kisgazdák megfúlnak a saját zsírjukban, és maguk fogják kérni, hogy birtokukkal bocsátkozhassanak a szövetkezetbe. Majd látni fogják, hogy a szövetkezeti tagok, akik nekik mindig koldusok voltak, jobban élnek, mint ők, szebb és egészségesebb lesz a lakásuk, lesz fürdőszobájuk és villanyvilágításuk, lesz ruhájuk, ellátásuk, kaszinójuk, újságjuk, könyvük, iskolájuk ... Nem utolsó érv az volt, hogy „a szétdarabolt földeken alig tud tengődni a nép, ellenben a nagybirtokokból már az eddigi üzemek mellett is milliókat kerestek a régi tulajdonosok. Nem lesz jó, ezeket a milliókat népjóléti intézményekre fordítani? Hát a grófok? A grófok három álláspontot foglalnak el. Az első típus emigrál, minél gyorsabban menekül Svájcba s viszi, amit tud, és ellenforradalmon töri a fejét. A második típus „megérti az időt“, „behódol“ és „munkát kér" a szövetkezeteknél. A harmadik itthon van, a kastélyba zárkózik és ámulbámul, egyszerűen nem hisz a szemének. Ezzel a harmadik típussal volt egypár kedves esetünk. Egyiktől semmiképpen sem bírtunk fakitermelést kapni Kaposvár számára, csak mikor azt mondtuk neki; „Hát főméltóságod előtt (még akkor külön megtanultuk ezeket a furcsa címeket) csak két választás van. Vagy odaajándékozza az erdőt, s akkor a nagylelkű adakozó lelki örömeit élvezheti, vagy elveszszük. Slussz.“ Hát ő inkább az első formát választotta, s levelet írt, hogy ajándék. Egy másik gróffal még szebb esetünk volt. Mikor odamentünk, a cselédség fel volt uszítva, fejszével és lármával fogadott. Azután órákig gyúrtuk a grófot, míg megengedte, hogy az o jelenlétében beszélhessünk a néphez s azután órákig beszéltünk a népnek. Persze megszerettek, megértettek, s a mieink lettek. Gyalog jöttünk oda, de amikor el akartunk menni, előáll a parádéskocsis, aki a legnagyobb fejszével fogadott bennünket. A gróf elámul s azt mondja neki: — Hát János!... Te is cserben hagysz? Hiszen benned volt legnanyobb bizodalmám! Az ember nem szól. Azt mondja neki heccelve valaki: — Hát most feleljen, János bácsi! A kocsis szépen szól nekünk: — Üljék be, elvtárs úr! Aztán odapillant a heccelőre is: — Mindenféle grófokkal nem állunk szóba. Evvel megrántja a gyeplőszárat, kiereszti az ostort s ahelyett, hogy gyű! azt mondja hetykén, foghegyröl, hogy: — Köztársaság!... A lovak kirúgtak s a hintó repül a ragyogó tavaszi napon, a szép színes gazdag tavaszban a boldog jövő felé. Körös-körül virítanak a fák és a lelkek. 'JiEBüsaaffinsnsBnBse Ady Endre: Rózsafa-vonóként nagy zöngésü húrhoz Súrlódjék ez írás Móricz Zsigmond úrhoz, Szóban hozta vón’ el a beteg, ki küldte, De sok élet-lázban magát tönkre-hülte. Mégis, mert hát ma még sokan hisznek velem, Adják át Móricznak ezt az én levelem. A könnyes, áldott hang, aki általadja, Éppen úgy áldassék, mint az, aki kapja ... Boldog Móricz Zsigmond, ki nem korán kezdted, Aszúra fog érni minden szép gerezded, Rajtad már nem ülhet rohadt, magyar átok: Ez okos elkésés, ez a magyarságod. És mégis siettél: meglepődve vitted Súlyát az újságos, magyaros, szent hitnek. Dölyffel, feleséggel, gyermekkel, várással, Sok, most ébredező, ó kitalálással. És ha hébe-hóba talán másként véled: Erős vagy, mert erős telkedben az Élet. Öreg-ifjú Zsigám, sok mindent hallhattál, Hallva, nézve, írva sok-sok-sokat adtál. De amíg rossz fogunk végleg el nem vásik: Mégis csak a legszebb, a legjobb: a másik. Gondolom, te voltál az a „másik“ nálunk. Egy kicsit életünk, egy kicsit halálunk, Egy kicsit undorunk, egy kicsit örömünk, Szóval az Életet, mely tőlünk messze tűnt, Édes Móricz Zsigánk, te hoztad volt vissza, Kedves magyar részeg, kedves bornemissza. Rád furcsa emberek furcsán figyelnek Ma te vagy a tévő és jótékony gyermek, Nyugat csapatjának keleti zászlója Mi nagy csatázásunk nagy igazolója. Néha kényeskedő, de magyar hatalmú, Nyugatba tört magyar, s duzzadt bizodalmú, Papnak indúlt lélek, de szabad pacsírtás, Szentírásos ember, kinek szent az írás. Ma te vagy a magyar s rendkívüli követ, Ma benned sarjadnak az ős magyar tövek. Ha tán bolondítnál, s igazi se volnál, Mert szépen hazudtál, engem igazolnál. Adassák e levél Móricz Zsigmond úrnak, Kit most érdemelten, szépen koszorúznak. Koszorút nem visznek, írás megy helyette, De ott leszek mégis, míg élek, mellette. Készül, mert készítik az én szemfedelem, De Móricz Zsigmond is megmarad énvelem Magyar sors-kockákon ez igyen döntődött, Mind összekerülünk közös mártír-hősök S ha a Lehetetlent nem tudtuk lebírni, Volt egy szent szándékunk: gyönyörűket írni! — Magamtól ittam — mondtam és ülve maradtam, mintha így lenne kényelmes beszélgetni. — Oszt mi vitt rá? — tapogatózott szipogva anyám. — A szenvedés. — Mitől szenvedsz, mitől szenvedsz te, Bálint? Tizenhatéves leszel, mögötted semmi, előtted az élet! Majd ha annyit megérsz, amennyit anyád, akkor jelentheted ki ezt. No mondd, mitől szenvedsz? — A fülemtől meg a szememtől — Anyám badarságnak vette a feleletem s leintette a válaszomat, mert azt hitte, hogy még mindig az ital beszél belőlem. — Állj fel! — szólított pattanó hangon. — Hol van az a disznó mestered? — Bent van a szobában — árulta el az arra biccenő fejem Hívására Sára jött elő a konyhából és rázta a haját, hogy a mesterem nincs már náluk. Ha az nincs, jó ez is, okoskodott anyám, s a lányra kezdett nyon s csókolóztak ismét szenvedélyesen, csak a sok cuppantást hallottam. Hanem aztán a lány kibontakozott a mesterem karjából s Fenyő bácsi szigorúan meghagyta nekem: _ — Mi bemegyünk a szobába, Bálint! — Jó. — Te maradj itt és a szemed az udvarra nézzen! — Igen. — Ha valaki jönne, szólj! Bólintottam és ezzel bevonultak a szobába. A Sára hangját hallottam azután, amint fojtott szavakban tiltakozott s egyre halkabban, mint mikor a visszhang elvész a hegyekben, vagy az erdő fölött. A gondolatoktól átforrósodott a testem, a hőségben is dideregtem. Megkaptam az üveget és töltöttem a poharamba. Felhajtottam egyből és öntöttem bele újra. Édesanyám szidott és fenyített, de nem tudtam többé engedelmes gyermeke lenni, kinevettem az ijedelmét, s ha megszólalt a lelkemben, leöntöttem a szilvóriummal. Négy-öt féldecit is leeresztettem egymás után, zsibbadt áz izom az arcomon. És nevető görcsök kínoztak. Kuncogtam mindenen, ami eszembe jutott, hogy a mester a szobában hempereg Sárával, hogy a padlón legyek futkároznak. Kortyolgattam a pálinkát, mert nagyon jól esett, s mintha nem is a gyomromba eregettem volna, a fejem bolondult meg tőle. Ha mozdultam, csúszott a padló, hullámzott a fal és émelygett a belsőm. Egyre nehezebbnek éreztem a világot, kívánkoztam ki a levegőre. Fel is tápászkodtam az asztaltól és kifordultam az udvarra. No csak ez kellett még nekem. Sötét foltok hullottak bele a fénybe s a kerítés billegni kezdett, a fák meg szédítő táncba fogtak. Nem győztem csodálkozni azon, hogy mi történt a kinti világgal! Elbotorkáltam a pajtáig és ott leestem a lábamról. Jól esett a hidegébb föld a pajta árnyékában, szinte fúrtam bele a fejemet és aztán elaludtam. Arra eszméltem azután, hogy valaki erősen rángatja a vállam. A hajamba is belekapaszkodik. Nyöszörögtem, durcásan nyafogtam és nem mozdultam. Nehéz kő nyomta a szememet, fejemet, mindenemet. De az a bizonyos valaki nem tágított mellőlem, nem engedte a vállam. Kínnal-keservvel a könyökömre emelkedtem és ráhunyorítottam a háborgatómra. Anyám volt. A mezőn érhette a hír, mi történt egyetlen reménységével, fiával, s most itt áll felettem, mint az ítélet. Nagy a meleg, délidő lehet, dörzsölöm a szemem. Anyám már elengedett s arca felhőjéből megeredt az eső. Kötényét emelgette bánata forrásához és sírva mondogatta: — Fiam, fiam, hát te is olyan leszel, mint az apád? Ezért engedtelek ahhoz a gazemberhez, hogy míg én a testem elnyüvőm a munkában addig ö tégedet leitasson? Hát a szegénynek nem elég az ő nyomorúsága, még pálinkával is veri az úristen? (VII.) — Fogalmam sincs, hogy milyen ábrázattal kiáltottam ki eltökéltségemet s az édesanyámat, de hogy nem a legszerencsésebben, azt onnan tudom, hogy a mesterem valósággal fültompítóan üvöltötte: — Ha most elmégy, soha ne gyere a műhelyembe! — Szédül a fejem. Nem bírom — torpant meg bennem az ellenkezés. — igyál. — Nem! — ráztam meg a fejem. — No egy kevés nem árt — mondta kissé puhábban és töltött a poharakba. Leöntöttem egy porciót. Megköhögtetett az ital és szédített, nem bántam. Visszaültem a helyemre. Fenyő bácsi meg Sárához bújt a dívájelentettem ki tompán és hallottam megint a Sára pihegését s láttam vérpiros színben lángoló arcát.- Fáj?- Fáj. — Megmutassuk az orvosnak? — Az nem gyógyíthatja meg! veszekedni, neki mondta keményen, hogy nem való italt adni a gyereknek! Sára nem védekezett, lehajtotta a fejét és hallgatott. És ez tetszett anyámnak, otthagyta a lányt és morogva jött értem, felrántott a földről.
