Szabad Földműves, 1959. január-június (10. évfolyam, 1-51. szám)

1959-06-08 / 45. szám

4 y/zalmet Földműves 1959. Június 8. Az írók nemes küldetése: szolgálni a népet Ha igen, miért nem? Lapunk május 31-i számában em­lítést tettünk Hruscsov elvtárs nagy jelentőségű beszédéről, melyet a szovjet írók III. kongresszusán mon­dott. Most kivonatosan közöljük a beszédet. Drága elvtársak! Országunk íróinak III. kongresz­­szusa rendkívül örömteljes időszak­ban ült össze, annak az egész népet felölelő fellendülésnek a korszaká­ban, amelyet szovjet hazánk él át a kommunista társadalom kibonta­kozó építésének szakába lépve. íróink a nép életét élik, sokat tesznek és olyan olvasóik vannak — szovjet emberek — akik szeretik őket és ör­vendenek sikereiknek. A szovjet nép tettei azonban olyan nagyszerűek és gyönyörűek, hogyha önök, drága ba­rátaim, mt$ sokkal többet tennének, mint amit eddig tettek, még az is ke­vés volna ahhoz, hogy a szovjet nép életét, munkás, alkotó lendületének egész gazdagságában ábrázolják. A z író legnemesebb hivatása, hogy a népet szolgálja. Em­ber számára nem lehet nagyobb bol­dogság, mint a közösségben élni, a közösséggel együtt dolgozni és meg­érteni, hogy társadalma, népe javán munkálkodik. Ezért százszázalékosan azok mel­lett az írók mellett állok, akik meg­mutatják az életadó erejét mindan­nak, ami új, megmutatják győzelmét a régi fölött. Azok mellett az írók mellett, akik biztosan támaszkodnak az élet reális, konkrét jelenségeire és folyamataira, szolgálni akarják né­pünket, olyan műveket akarnak al­kotni, amelyek pártunk fegyverei lehetnek. Egyes írók azt állítják, hogy az irodalom fő feladata keresni a külön­féle hibákat, fogyatékosságokat s emellett semmibe venni a szovjet társadalom nagy vívmányait. Hallják, drága barátaim, ha van olyasvalaki, aki biztos kézzel leleplezi és megmu­tatja a hibákat és fogyatékosságokat, úgy ez elsősorban a mi pártunk, an­nak Központi Bizottsága. A párt meg­tett mindent, hogy felszabadítsa a nép alkotó erejét, hogy utat nyisson az újnak, hogy valóra váltsa azt, amit a nagy Lenin hagyott nekünk örökbe, és hogy az országot a lenini úton tovább vezesse előre a kommunizmus felé. (Hosszantartó taps.) Mi természetesen azoknak az írók­nak az oldalán állunk, akik számára az alapot a pozitív jelenségek alkot­ják és akik e pozitív jelenségek alap­ján mutatják be a munka pátoszát, lelkesítik az embereket, előrehala­dásra ösztönzik őket, megmutatván az új világba vivő utat. Pozitív hőseik alakjában az emberek legjobb jellem­vonásait és tulajdonságait ábrázol­ják, szembeállítván őket a negatív alakokkal, megmutatják az új és a régi harcát, az új elkerülhetetlen győzelmét. Meg kell állapítanunk, hogy az irodalmi kritika és az irodalmi művek mindennapos mélyreható elemzése irodalmunk sikeres fejlődésének leg­fontosabb előfeltétele. Mit is jelent az irodalmi kritika? Az írói fegyve­rek köszörülését, a mű mélyreható elemzését, az irodalmi, mesteri tudás tökéletesítését. Oj irodalmi műveket akarunk ol­vasni, és a nép várja is őket, olyan műveket, amelyek harcra lelkesítenek, a kommunizmus győzelmére buzdíta­nak. Elvtársak! Büszkék vagyunk az idő­sebb nemzedék nagyszerű íróira, büszkék vagyunk az életbe lépő fia­talságra. Figyelmet, gondot kell for­dítanunk a fiatalok alkotásaira. A kukorica nagy hívének tekinte­nek engem. Szeretnék megemlíteni egy példát arról, hogy milyen a ku korica termesztése normális körül­mények között és melegházban, s ez­zel kapcsolatban párhuzamot vonni a fiatal írók neveléséhez. (Derültség, taps.) Akadtak emberek, akik nem sok tapasztalattal rendelkeztek a kukorica termesztésében, de minden vágyuk az volt, hogy minél előbb felnövesszék a kukoricát, és ezért a palántákat üvegházban kezdték termeszteni. Amikor meglátogattam ezt a mezőt, a következő kép tárult elém: a ren­desen elültetett kukorica még nem csírázott ki, de az üvegházi palánták már 20 — 30 cm magasak voltak. Vé­gignéztem a táblát és mondtam az agronómusnak: — Tudja maga, hogy ostobaságot^ csinál? — Hogy-hogy? Miért? — értetlen­kedett. Megmagyaráztam neki. — A szabadban ültetett kukorica ugyan még nem kelt ki, de kikel, kifejlődik és jó termést hoz, a meleg­házi kukorica azonban elcsenevésze­sedik és silány termést hoz. Az ilyen növény nem bírhatja ki mindazokat a megpróbáltatásokat, amik fejlődése során érik. Egyes kezdő íróink bizonyos mér­tékben ezekre az üvegházi kukorica­palántákra emlékeztetnek engem. Előfordul ez is: az ember megírja első elbeszélését vagy versét és nagy hűhó támad, mert állítólag új csillag született. Ha az ilyen kezdő vidéken él, kész a szentencia, hogy lakást kell kapnia Moszkvában, a köztársa­ság fővárosában. Elvégre új csillag született, csak nem maradhat vidé­ken? Helyes dolog e ez? Nem az a fontos, ki hol "lakik, hanem az, hogy mire képes, mit tesz. (Taps.) Elvtársak! Ma széles fronton épít­jük a kommunizmust. Ha a katonák nyelvén fejeznénk ki magunkat, azt mondhatnánk, hogy társadalmunk csapatokká alakult, amelyek széles fronton indulnak támadásra. Önök közül sokan maguk is részt vettek a harcokban és tudják, hogy tüzérség nélkül a gyalogság számára szinte lehetetlen nagy veszteségek nélkül áttörni az ellenség vonalát. Az" írók tulajdonképpen tüzérek. Sza­baddá teszik előrehaladásunk útját, segítik pártunkat a dolgozók kom­munista nevelésében. Elvtársak! Ábrázolják műveikben a nép, az egyszerű emberek nagy tet­teit. Szükséges, hogy ezekről az em­berekről tudjanak, hogy lássák a leg­jobbakat, hogy például szolgáljanak mindazoknak, akik a Párt vezetésével a kommunista társadalom építéséért harcolnak. Éljenek a Szovjetunió kommuniz­must építő dicső nemzetei! Rendben van. Elismerem, isten és ember előtt jogos, méltányos és ter­mészetes, hogy a ruhatáros, aki a „Ruhatár díjtalan“ jelzésű tábla alatt fejti ki közhasznú tevékenységét, borravalóban részesüljön. Utóvégre kiszolgál minket. De akkor viszont mért nem jár kü­lön obulus a kalauznak, aki szintén kiszolgál minket, nekünk tartogatja a jegyet a bőrtáskájában, nekünk lyukasztja ki, nekünk tépi le a fülét. Legalábbis még sohasem láttam, hogy valaki néhány tízfillérest csúsztat szemérmes mosollyal az előbb említett bőrtáskába. Ezek szerint a kalauz az öntudat sokkal magasabb fokán áll, mint a ruhatáros, és nem lehet ilyen durván megsérteni. Rendben van, de akkor mért illeti meg borravaló a fodrászt? Csak nem sérthetjük meg a borbélyipar vala­mennyi tagját, hogy sokkal fejletle­nebbek, mint a kalauzok. De fogadjuk el azt az érvelést, hogy a borbély más. Fejünkkel játszunk a kezükben. Remélem azonban, senki sem állítja, hogy a gyomrunk netán kevésbé fontos testrészünk. Akkor meg mért nem kap borravalót a cse­­megekereskedő-segéd? Viszont, ha nem akarjuk anyagi eszközökkel befolyásolni a segédet, hogy az a tíz deka sonka zsírtalan, mócsingtalan és egyéb talan-telen legyen, akkor mért tesszük ugyan­ezt a pincérrel? Mert hogy a pincér kap borravalót, az kétségtelen. Utoljára 1859. január 14-én kísérelte meg valaki, hogy ki­vonja magát e haladó hagyomány alól. A boncolóorvosok szögezték ezt le, amikor megállapították a halál okát. Viszont, ha a pincérnél ilyen aggód­va ügyelünk gyomrunk védelmére, mért mulasztjuk el ugyanezt a gyógy­A MATESZ játékterve 1959 júniusára 6- án, szombat Búcs 19,30 Bolondos vasárnap Farnad 19,30 Szélvihar 7- én, vasárnap Somorja 19,30 Figaró házassága 10- én, szerda Komárom 19,30 Figaró házassága 11- én, csütörtök Tonkháza 19,30 Figaró házassága 12- én, péntek Csúz 19,30 Figaró házassága 13- án, szombat Dunaszerdahely 19,30 Figaró házassága 16- án, kedd Bély 19,30 Figaró házassága 17- én, szerda Kistárkány 19,50 Figaró házassága 18- án. csütimtök Nagykapos 19,30 Figaró házassága 20- án, szombat Királyhelmec 19,30 Figaró házassága 21- én, vasárnap Bodrogszerdahely 19,30 Figaró házassága 24- én, szerda Komárom 19,30 Figaró házassága 25- én, csütörtök Szene 19,30 Egy pohár víz 26- án, péntek Sókszelőce 19,30 Figaró házassága 27- én, szombat Besenov 19,30 Egy pohár víz 28- án, vasárnap Baracska 19,30 Ármány és szerelem 30-án, kedden Csúz 19,30 Ármány és szerelem szertárban. A gyógyszertáros mért nem kap külön tiszteletdíjat? Leg­alábbis még sohasem voltam szem- és fültanúja, hogy valaki egy ötvenest csúsztatott volna a recept mellé, az­zal: „Aztán, nagyon kérem, jól kever­je nekem össze azt a kanalas orvos­ságot!“ De ha nem helyezünk súlyt egész­ségünknek anyagilag is megalapozott védelmére, akkor miért jutalmazzuk külön tiszteletdíjjal az orvost? Felnézek a csillagos égre, és arra gondolok, hogy bár az emberi tudo­mány némiképp fejlődött már, nagy­jából felfedeztük a világűr titkait, és közelebb jutottunk az élet meg­értéséhez, azt, hogy kinek miért jár, illetve nem jár borravaló, illetve tisz­teletdíj, mai napig sem tudjuk meg­fejteni. Kertész Magda Művelődési otthon Galábosrfe Galábos — ez a kevésgyermekes kis falu a kékkői járásban található. Ebben a szegény Galábosban azelőtt csak akkor volt színház, ha a termé­szet színpadja megengedte az elő­adást. A téli estéket a fiatalok csak kártyázással és ivással töltötték. Május 9-én, _ felszabadulás ünne­pén örömteli esemény köszöntött Galábosra. Megnyitották az új műve­lődési otthont. A falu fiatalja öregje ott szorongott az új épületben. Hálá­sak pártunknak, hazánknak, hogy hozzájuk is eljuttatja a kultúrát. Gubáni Imre, Galábos Nincs üdítőbb dolog annál, hogy el tudjuk kerülni valamely ostobaság elkövetését. ☆ Vannak szép köntösbe bújtatott ostobaságok, mint ahogy vannak igen jól öltözött ostobák. ☆ Az élet csaknem minden baja abból ered, hogy hamis fogalmaink vannak arról, ami történik velünk. ☆ A zseni és a bolond mindent jobban tud, mint a többi ember. ☆ A betegek soká élnek, mert vigyáz­nak magukra. ☆ Mindenki álljon meg saját lábán — ennek a jelszórfek mindenütt követő­ket kellene szerezni. Főként a villa­mosban. Ezek a gyakori találkák a harminc­öt évéből legalább ötöt lecsíptek. Jól érezte magát, senki nem zavarhatta meg a széptevésben, őrt álltam az ablakban. A nyári délutánok különben sem hajtottak vendégeket a söntéshez, legények ugrottak be "néha cigaret­táért, meg nagy ritkán öregassszo­­nyok jöttek mélyölű kosarat ringatva a karjukon. De azok sem időztek hosszan, kirakták a tojást a pultra és a kevéske portékával, amit cseré­ben kaptak, sorban elvonultak. S mihelyt távóztak a vásárlók, Sára megint hozzábújt a mesteremhez. Nevetgélés, suttogás kezdődött elöl­ről. Fenyő bácsi estére szerelemtől és italtól lett részeg. A korcsmában még tartotta magát Sára előtt, de az ud­varon már elnehezedett a teste s a könnyebbnek kellett tartani a nehe­zebbet. Az egyik alkonyatba hajló délutá­non is egymásba fogózva girbült­­görbült az ütünk hazafelé. Olyan porfelhőben botorkáltunk a házak közt, hogy a sivatag hagyján. A lege­lőről beterelt tehéncsorda verte fel a port. Teljesen bealkonyodott, mire átve­­rekedtük magunkat tehenek, disznók nyáján. Elfáradtam a menésben, mert amennyit előre haladtunk, annyit hátrafelé is. kivert a verejték. Azért szorult helyzetemben sem átallottam Sárára gondolni, égig ma­gasztaltam a mesteremnek eképpen: — Fenyő bácsi igazán kiválasztotta! — Igaz-e, gyerek? — nehezedett jobban a vállamra. — Olyan mint a virág! — Le kell szakítani. — Én nem bántanám azt a virágot, amelyiket szeretem. ' — Hát nem mondasz bolondságot, fiam ... de nem értesz te a politiká­hoz! — Odavan magáért. — Tudod is te, miért Van oda. Nagy lány az, tizennyolc esztendős! Lassan s bizonytalanul lépegettünk, betakart bennünket az este. A csilla­gok álmosan pislákoltak és nagy messzeségek ködében fuldokoltak. A mesterem belekapott olykor egy­­egy melódiába, nem hallotta senki. Az egész napi fárasztó munka korán ágyba fekteti az embereket. Az öregasszonyok voltak kitartób­bak. Surrogtak előttünk és mögöt­tünk, mint szárazságban az egerek. Egyik lyukból ki, másikba be ... Egészen a műhelyünkig kísértem a mesteremet, s az ágyára is felsegítet­tem, azután búcsút mondtam a házá­nak. Igyekeztem haza és abban a hitem­ben, hogy édesanyámat „otthon talá­lom. No de tévedtem, az erdőre sza­ladt még ki egy jó hát galyért. A tábla csokoládékat elrejtegettem hát, hogy majd az ő jelenlétében adom oda a testvéreimnek. Gyuri öcsém ügyelt fel a legaprób­bakra, a kis szöszke Magdusra és a gömböchöz hasonló Palkóra, fadara­bokkal, bab- és kukoricaszemekkel játszottak, miközben ő tanult és ol­vasott a szünetben is. Én az apám háromlábú székére húzódtam a gondolataimmal és áldo­­gattam azt a napot, amelyiken Fenyő bácsihoz bekopogtam. Naponként pengőkre rúg a borra­való a zsebemben. Néha hármat is elrejthetek a bögre alá. És csak inas vagyok a ’ szakmában, újonc. Édes­anyám, szegény, lekoptathatja a lábát fele keresetért. Szerencse kell a bol­doguláshoz, ezt hámozgattam ki gon­dolataim héjából a háromlábú széken. Lám, a csokoládé sem hiányzik a hajlékunkból, ha Sára nem fordít hátat a mesteremnek. Nincs nekem az égvilágon semmi bajom. Megkapom majd a segédlevelet és felemelem a családot. Szövögettem a gondolat szálait és odáig jutottam a képzelődésben, hogy már a műhelyt is berendeztem, ami­ben a magam mestere leszek. Sétál­tam urasan a saját portámon és osz­togattam a tanácsokat az inasaimnak. S ebből a bolondos ábrándomból anyám zökkentett ki. Izzadtan dőlt be az ajtón, szét­gombolta a blúzát és pihegve eresz­kedett le egy székre. Elégedetlenség csendült a hangjában, amint szólt. — Korábban is hazajöhetnél! Egy hát fába nem szakítanád meg magad! Az uraskodásből nem élünk meg! Én se bírok mindent! Elföldelhetnek en­­gemet is apátokhoz, ha még sokáig így csinálom! — Én jöttem volna, de Fenyő bácsi nem engedett... — Miért? — Munkája volt. Ez a jutalom érte. És az asztalra sorakoztattam az eldugott csokoládétáblákat. Ez meg­nyugtatta anyámat. Megszokott, sze­rető hangján mondta: — Add a gyerekeknek. — Nekik hoztam, meg édesanyám­nak. — Én a részemet nektek adom. Nem szeretem az édességeket. Egyé­tek meg tik. Más az én gondom, nem a csokoládé! — Mi? — Az aratás. Ha elszegődnék vala­kihez félkezesnek, meglenne az évi kenyerünk. Ezzel is többre jutnánk. — Elmegyek én édesanyám helyett - ajánlkozott Gyuri az aratásra. — A te* dolgod a pesztonkálás Majd az enyém meg a marékszedés lesz. Csak te tanulj, csak ti tanulja­tok. Bálint a mesterségre tegyen szert, mert a jó mester a jég hátán is megél, ha nem iszik. De ha úgy törődik ö is a torkával, mint az apja, akkor hagyja abba a tanulást, úgyse veszi hasznát. — A pálinka felőlem elállhat, ne féljen attól! — jegyeztem meg csen­desen. — Tartsd is az eszedben amit mon­dok. Az anya nem akar rosszat a gyerekének! — Aztán kinek a földjén aratna? — térítettem vissza megkezdett szavai­hoz. — A Forgácsén. Nem rosszakarónk az az ember. Rólad is azt találta mon­dani, hogy kár volt Fenyőhöz men­ned. Nem tanulsz ott sok jót. Ő elfo­gadott volna szolgájának és csak névlegesen lettél volna szolgája! — Sok a földje, megölt volna a munkával. — Eh, ne beszélj szamárságot! Az élet nem gyerekjáték. Aki nem dol­gozik, az nem is eszik... No de mi­nek beszédünk erről, úgy van már jól, ahogy van. Azt meg ki tudja, hogy még mi lesz. Ettől is, attól is hallom, hogy rossz világ virrad ránk a háborúval. Hogy a nyavalya állna beléjük a marakodással! Ettetek-e valamit? — Nem ettünk semmit. Nyújtózkodott, ásítozott és kezét derekára akasztva kirakta a pléhtá­­nyérokat az asztalra. Tegnap főtt bableves maradékát osztotta szét köztünk. Hamar bekanalaztuk a maradékot és míg anyám elmosta az edényeket én feldaraboltam a csokoládét és a testvéreimmel igazságosan megfelez­tem. ' Jaj, hogy kaptak az édességen. Mint a tyúk az árpaszemen. Magdus még az orra hegyét is becsokoládézta a tüneményes ajándékkal, annyira mohón ette. Palkó higgadtabban, de szintén átszellemült arccal csámcso­gott, mi Gyurival szelídebben fogyasz­tottuk és nagyvonalúbban, mintha legalább másodnaponként járna ki vacsora után a csokoládé. Anyám egyszer sem nézhetett rá a mohóságunkra, belehajolt a mosoga­tófazékba és akkorra végzett ő is, mikorra mi az édességgel! Aztán lefektette Magdust és Palkót, s a szobából ruhadarabokkal jött

Next

/
Thumbnails
Contents