Szabad Földműves, 1959. január-június (10. évfolyam, 1-51. szám)
1959-01-18 / 5. szám
4 JzalHitd Földműves 1959. január 16. Nagy irodalmi pályázatunkra beérkezett díjnyertes pályamű — Űr lesz belőled fiam, — mondotta az apám, amikor a kitűnő nyolcadikos bizonyítványt bemutattam neki. Sovány melle a büszkeségtől szinte belehízott a foltozott mellénybe, szeme pedig ragyogott, mint tengeri utasnak, ha partot lát. Mert valóban .azt hitte ő szentül és konokul, hogy végleg révbe ér a család, ha tanító vagy mérnök lesz fiából. Napokig nem higgadt a jókedve, még 'fütyörészésre is ráadta magát, ha az anyám nem volt a közelben. Előtte nem tette, mert anyám sehogyan sem tudott belenyugodni, hogy városba menjek, otthagyjam a vagyont, a gazdálkodást. — Vézna ez a gyerek. Elpusztul a városi koszton - hajtogatta apám előtt. De apám nem engedett. A család fejét megillető uralkodás jogát teljes hatalommal birtokolta. Emiatt gyakran összekoccantak. — Azt akarod, hogy ő is olyan paraszt maradjon mint én? — vagdalta anyám fejéhez. Én már úntam ezt a nagy gondoskodást. Kíváncsi voltam a városra. Nem bántam volna, ha mindjárt menni is kell a tanítóképzőbe. De még a felvételi vizsga eredménye sem jött meg, pedig június már a júliusba torkollott. Izgultam is eleget. Láttam apám is ezt teszi, mert ha otthon volt mindig elugrasztott a postás elé. Egyszer megyek haza, hát a konyhaajtóban elém ugrik anyám és úgy arcon csókol, hogy csak úgy zsibbad a helye. Gondolom, mi lehet anyámmal. Nem szokta ő az ilyesmit, inkább a laskanyújtót mutogatja gyakrabban. Aztán látom, hogy apám ott ül az asztal mellett és valami hivatalos írásból böngészgeti az értelmet. De olyan erőszakkal, mint aki sehogysem akarja megérteni, hogy a tej fehér. Pedig hát érthető volt az írás, nagygnis. Azt adták tudtomra, hogy nem vettek fel az iskolába. Elszontyolodtam. Apám meg csak támasztotta a fejét és meresztette a szemét, mintha a pettyeket számolgatná a falon. Nemigen jutottunk szóhoz. Lógattuk az orrunkat, hogy majd beleért a levesbe. Azt se ettük meg. Csak anyámnak volt étvágya, meg olyan beszédes kedve, mint még talán soha. De apám nem bírta a sok beszédet, mozdult hát egyet és indult ki az ajtón. Másnapra kifundálta, hogy tudja ő már honnan fúj a szél. De nem mondta meg még nekem sem, anyámat pedig azért nem avatta a dologba, nehogy elrontsa amit ő tervez. Merthogy valamit erősen tervez, az biztosnak látszott. Alig láttuk egész nap. Lőtott, futott valamerre, bár a mezőn is gyűlt a munka. Nem bánta. Hozzászólni nem volt tanácsos, különösen anyámnak. Két nap múlva látom, hogy valami írást készít. Mikor aztán összehajtogatva zsebrevágta, félhangosan megjegyezte: — Én majd megmutatom neki... Mondtam is anyámnak, hogy apám valamire készül, mert hol a községházára, hol meg a szövetkezet irodájára rohangál. így ment ez már harmadik napja. Akkor déltájban jön haza apám, s alig hiszek a szememnek, mert még a tartása is megváltozott. Kihúzta magát. — Mégis iskolába mégy gyerek, — mondta és vállamra csapott. Anyám rosszat sejtve érdeklődött: — Mit tettél András? Már el is ment a kérvény — mondta csak úgy foghegyről, mint aki biztos a dolgában. — Ipariskolába megy a fiú. Mérnök lesz belőle, nem tanító, mint az elnök fiából. — Úgysem engedik — beszélte le anyám. — Engedik — reccsent apám hangja — aláírtam! Erre anyám ugyancsak felemelte hangját. — Megőrültél? Tönkre akarod tenni a vagyont is, meg a fiadat is? — Nem! Urat akarok belőle! Érted? Mégha a vagyonom rámegy, akkor is. Kitört a vihar. Én lapultam, mint nyúl a bokorban. Azon az estén még vacsora sem volt. Anyám megfejte a tehenet és lefeküdt. Vagy egy hétig mindennapra akadt valami ok a szóváltásra. — Mi lesz már ebből? — aggódtam. De mindenképpen csak apámnak adtam igazat, mert ő mégis csak mérnököt akar belőlem. Dicsekedtem is a legjobb barátomnak, Horváth Jóskának, hogy apám még a vagyonát is rámáldozza. Lesz is belőlem olyan mérnök, hogy csak — lelkesedtem. Jóska nem!-■ Jönnél-e holnap lovat vezetni, mert én megyek a laposra kukoricát kapálni a közösbe. Kaptam a dolgon. Elvitt. Munkaközben váltogattuk is egymást, apám 'vezette a lovat, én tartottam a kapát. Figyelte igen a mozgásom, én meg annál jobban adtam a hozzáértőt. Mások előtt dicsekedett is velem, HARASZTI GYULA Telt a nyár. Jött a hordás. Kérdi apám mennék-e szekeret rakni. Berzenkedett bennem a kivagyiság. Mondom, miért ne. Nagyapám (mióta a fa elütötte a lábát) nem szokott beleszólni az apám dolgába, de most azért megjegyezte: — Inkább tán én. — Maga csak maradjon a kertészetben. Majd boldogulunk mi ketten — volt a válasz. Az volt ugyan a szokás, hogy egy adogatót két három szekérhez is beosztottak, apám azonban nem tartotta a szabályt. Korán mentünk, még senki nem mozgott a keresztek között. ő adta a kévét, én raktam a szekeret. Jobban mondva otthagytam, ahová apám igazította. Még felénél sem jártunk a rakodásnak amikor a szomszéd keresztsorhoz odaálltak Horváthék. Hűvös volt a hajnal, de apám homloka már gyöngyözött. Igaz, az enyém is. Mégis mire elindultunk Jóska is közécsapott, s csak annyival tudtuk őket megelőzni, hogy a mi keresztsorunk volt a menetirány felől. A Sándor bácsiék szekere olyan csinosan állott, hogy megakadt rajta a szem. A mienket nem láttam alulról, de apám arcára nagyon is rá volt írva, hogyan nézhet ki. Gondoltam, most kitör a botrány, Horváth csúfolódni fog. De abból nem lett semmi. Csak köszönt és hegyesen kihúzta magát a szekéren. Apám sem szólt semmit, mert neki nem is nagyon volt mit. Inkább csak az epéje mozoghatott. A másik fordulónál már el is kerültük egymást. Igaz, hogy harmadnapra ha nem is olyan szemrevalón raktuk a szekeret, megelőzni már nehezen tudtak. Újra jött a szeptember. Addig készülődtem a határozatommal, míg egyszer újra kirukkoltam apámnak, hogy én igazán nem megyek vissza az iskolába. Rámnézett és tovább foglalatoskodott a vacsorával. Csak akkor szólalt meg, amikor már egy pohár bort is felhajtott. Aztán miért? — Nem leszek én mérnök. Jobban lenne kedvem Jóskával versenyezni. — Nem megy az neked — mondotta. Én meg bizonygattam égre, földre, hogy majd meglátja. így maradtam én itthon a falumban. Nevetnem kell, ha az eltelt időre gondolok. Milyenek is voltunk. Szivárványra akartunk betonhidat alapozni. Persze, hogy vízbe hullt. Még jó, hogy az élet nagy tanítómester. Megértette velünk, hogy a lábára szabott cipőben meszszebbre halad az ember. Ügybizony. A visszatérés óta a nyár már kétszer belebandukolt az őszbe. Volt itt azóta jó is, rossz is. Eleinte mikor betyárcsan beleizzadtam a munkába, még az is megtörtént, hogy visszavágytam a városba mérnöknek. Mert még az apám sem nagyon segített, hogy itthon is jól érezzem magam. Inkább húzott, ha lemaradtam Jóska mellett. De mikor aztán nekem is sikerült egyszer-kétszer megelőzni valamiben, velem akkor már alig lehetett bírni. Vetés alá pedig már úgy szántottam, hogy nemcsak Horváth, de még az elnök is egészen jóba lett apámmal. Ment is minden a maga rendjén* amíg az ősszel együtt el nem fogyott a tengersok munka is. Hogy a hosszú téli estékkel ránk köszöntött a szentheverder, kezdtünk égy kicsit lumpolni. Pénz mindig akadt, be-benézegettünk a kocsmába. Mert hová is mehettünk? Na és utóvégre pénzkeresők voltunk, legénynek éreztük magunkat. A sör mellett lassan már a féldeci is jól lecsúszott. Az idősebbek közül nem mindegyiknek tetszett a dolog, de mindig akadt pártoló, mondván: — Hagyjátok! Mi sem voltunk jobbak. r Ú gy tél derekán értünk üzent a tanító, este hétre legyünk az iskolában. Nem szívesen, de elmentünk. Azt mondja a tanító, jó lenne betanulni valami színdarabot. Hozott is mutatónak vagy három könyvet. Megegyeztünk a Cigány-ban. De a szerepeket már nem tudtuk elosztani, mindenkinek a nagy kellett. Összeevsztünk. Harmadnapra újra kezdtük. Meg is ment volna szépen az egész színdarab-ügy, csak abba nem nyugodtunk bele, hogy miért kel! nekünk a színdarabhoz az iskolából kihordani, majd visszaszállítani a padokat. Kezdtünk követelőzni, építsenek kultúrházat. Kinevettek. Azt mondták, nekik sem volt. Na, és hogy elősször istálló kell, meg egyéb épület. Bosszankodtunk is eleget, hogy ezek csak a munkát látják. Nekünk pedig más is kell. Mozi, ping-pong, foci, meg miegyéb. Nem is hagytuk annyiban. Összeszervezkedtünk. S amikor a tanítóval együtt a CSISZ szervezet nevében jártunk az elnök és a könyvelő nyakára, kezdtek hajlani. Közgyűlés elé vitték. Nemsokára leraktuk a szövetkezeti kultúrház alapjati. Dolgoztunk is mellette szakadásig. De megérte, mert nincsen párja a járásban. Később kiálkudtuk a mozi-gépet. A gramafonosrádió csaknem minden este Szív küldi-t sugároz. Televízióra a téli kultúrprogramok bevételéből gyűjtünk. Könyvtárunk is van olyan, hogy leszakadnának a polcok, ha minden könyvünk rajta lenne. De nem szakadnak le, mert a könyvek kétharmada mindig vándorol. Van már újra futbal-, ,sőt röplabda- és kézilabda csapatunk is. Hát ilyen itt az élet. Ki hitte hogy ilyen nagyot változik falunk. Kacagni kell, ha az öregemre gondolok. Agronómusnak akarják megtenni. Ő meg kézzel-lábbal tiltakozik, hogy van arra fiatalabb. És köpi a markát, hogy belőlem elnököt farag. Emlegeti is Horváthnak, hogyha nem potyázom el azt az egy évet a városban, már csoportvezető is lehetnék. (Én ugyan nem érzem hátrányát annak az évnek). A kisebbik fiából mindenáron valami mezőgazdasági tudóst akar nevelni. El is küldte mezőgazdasági iskolába. De titkon ő is készül valamire, mert már néhányszor rajtakaptam, hogy a Növénytermesztés alapjait böngészte. Csak Jóskával nincs minden rendben. Most is ő ugyan a legjobb barátom, de kellemetlenségem is vele van a íegtöbb. Olyan rátarti, hogy nem lehet vele bírni. Még az esti iskolán is azt hiszi, hogy a csikóhoz és malacokhoz csak ő ért. Akkor is ellenkezik, amikor magában már rég beismerte, hogy nincs igaza. Néha ugyan én is keményfejű vagyok. Ügy látszik, azt a tulajdonságot még mi is örököltük, hogy majd mi megmutatjuk. Az öregek persze csak mosolyognak az ilyesmin. — Hadd virtuskodjanak — mondják — úgysem olyan ez mint a régi, mert ettől a megmutatástól nem a fejek fakadnak be, az ólmosbotok alatt, hanem gazdagabb lesz a közös, tömöttebb a tagok erszénye, kulturáltabb, emberibb a parasztember élete. Bacilusok egymás közt — Az istenért, mi baja? — kérdezi az egyik bacilus a másiktól. — Ne jöjjön a közelembe, azt hiszem, penicilint kaptam ... Skót férj A skót egy gazdag özvegyet vett feleségül. — Gratulálok — mondta a barátja, tízezer font hozomány, ez aztán igen! — Hagyd el — legyintett a skót —, húsz fontba került az esküvő. ÉRTESÍTÉS A Dolgozó Nő szerkesztősége azon előfizetői elnézését kéri, akik a Dolgozó Nő 1959. évi első számát nem kapták meg. Technikai okokból kevesebb példányszám került ki a nyomdából, mint amennyire szükség lett volna. A Dolgozó Nő második számát már minden előfizető megkapja. — Hát legyen — mondotta, — mi közöm hozzá. Hátat fordítottunk. Én adtam a haragost, Jóska a közömböst. Máskor meg az öregek különböztek össze. Mertha apám dicsekedett, Horváth bácsi rosszalóan csóválta a fejét. — Nem lesz jó ebből te András. Hát a földdel mi lesz, ha ezek a fiatalok mind itthagyják. Apámnak nem tetszett az okoskodás, mert lebiggyesztett ajakkal olyan hangot használt Horváthal, legjobb komájával szemben, amilyet még akkor sem szokott, amikor Horváth már régen a szövetkezetben volt, apám pedig még egyénileg gazdálkodott, Ezt mondta az apám: — Van az istennek elég butája, jut abból bőven aki majd a földet túrja. Horváth tekintete úgy villant apámra, hogy meghűlt bennem a vér. — Hát tudd meg, hogy a kaszához talpig ember kell. Az én fiam kaszához termett. A te vézna kölyköd meg csak legyen tintanyaló. Úgysem való másra. Megharagudtam Horváthra, hogyan beszélhet így apámmal, akivel még a módosabb gazdák és a tanító is mindig tisztelettel beszél. S csak azért nem lett kurátor, mert a Sántha Bandi apja mindig megszervezte, hogy őt meg a rokonait válasszák. És azért is meggyűlöltem Horváth bácsit, mert minek mond rám olyanokat, hogy nem való vagyok csak tintanyalónak. Azért, mert az ő Jóskájának csak a csikó meg a malac kell? Én is szeretem az állatokat, különösen a kisborjút meg a csikót. De mérnöknek lenni, az mégis csak más. Apám is ezt mondja. Ahhoz nagyobb tudomány kell, mint a kaszáláshoz. Egész nyáron nem volt nyugtunk. Engem a régi pajtások kinéztek maguk közül. Csúfoltak is. Apámnak meg mindig baja akadt. Egyszer anyámmal, máskor a szomszéddal, vagy a szövetkezettel. ehezen, mégis csak eljött a szeptember. Anyám rítt sokat, még a vonatról is majdnem leráncigált. De azért két hét múlva már ott volt utánam. Pont jókor, mert már éppen a szökés késztetett. Mert csak addig tetszett nekem a város, amíg a kirakatokat kellett nézegetni. A tanulás már nem passzolt annyira. Igaz, apám nem is tanulni küldött, hanem mérnöknek. Az internátusbán mindenki idegen volt. Parasztgyerek alig akadt három, azok is mind búslakodtak, mint jómagam. Össze is ültünk néha keseregni, hogy jobb lenne otthon az almásban böngészni. A városiaknak minden úgy ment, mint a karikacsapás. Hamar összebarátkoztak. Nekem meg még a villa és a kés is balul állt a kezemben. Szomorkodtam is sokat. Hamar csömört kaptam a mérnökségtől. Úgy látszik anyám resteilte a dolgot. Mármint azt, hogy haza akarok menni. ígért is fűt-fát, biztatott, hogy csak maradjak, mert mit szó! majd a falu, hogy még egy évet sem bírtam ki. Maradtam. Mire újra rámjött a mehetnék, akkorra apám állított be. Majd újra anyám. így váltogatták egymást egészen negyedévig. Addig győzögettek, míg beletörődtem. Az iskolában is összeszedtem magam, félévre majdnem kitüntetett lettem. Csak egy hármas galibázott. De azért a mérnökségbe többé már nem tudtam belenyugodni. — Azokból a városiakból sem lesz paraszt — okoskodtam — nem is tudnák azok a lovat hajtani. A sok filozofálásnak az lett a vége, hogy év végére rontottam. Persze amikor hazamentem, apám nemigen dícsérgetett érte. Én meg mondom neki: — Nem leszek mérnök — és komolyan a szeme közé néztem. Nem szólt semmit. Eltelt két nap. Akkor este azt mondja nekem: nekem azonban mégis azt mondta: — Nem neked való dolog ez. Nem vettem komolyan, mert igen barátságosan mondta. Azután mindennapra akadt valami munka. Egyik napon a férfiak kaszálni mentek az Alsórétre. Jóskával együtt én is mentem rendet teregetni. Ügyeskedtem, ne mondhassák, hogy nem értek a paraszti munkához. A Jóska kezében otthonosabban érezte magát a vasvilla, de azért én is csak tartottam magam. Ebéd előtt a tarisznyából előkerültek a lapos üvegek. Sándor bácsi először Jóskának nyújtotta: — No, húzd meg! Nem is igen_kellett bíztatni, nyelt ő anélkül is olyan embereset, hogy a kaszások sem különben. Péter bácsi még rá is szólt, hogy: — Vigyázz öcskös, le ne nyeld az üveget. Az öreg Horváth csak mosolygott. Apám rámnézett, ő is ideadta az üveget. Gondoltam, nem maradok le, szippantottam egy becsületest. Lett krákogás, tüsszögés, no meg mosolygás a bajuszok alatt. Csak az én arcom vált fehérré, az apámé meg kékült a bosszúságtól. Mióta többször dolgoztak együtt, már úgy ahogy helyre állt a viszony Horváth meg apám között, de a nagy alkalomra Sándor bácsi még megeresztett egy célzást: — Kaszásoknak való a szíverősítő, mérnökjelölteknek jobb a malinovka. Apámat bosszanthatta a dolog, zavarba is jött nagyon, mert minden cdaillés nélkül azt mondta — majd elválik. í Disznótor 1 H Tegnap este apámnak M ß szikrát szórt a kedve. g I kiskéshez az öregkést ó csitt-csattogva fente. % Reggel fürgén ébredek, kiugróm az ágyból, ö udvarunkban máglya ég, a pernye száll a lángról. Perzselódik a disznó, <$ ' rakják rá a szalmát, q tekergetem, meghúzom B kunkorodó farkát. q Fürgelábú kisöcsém Ö szalad a pincébe, Q ebéd közben jól csúszik bor a pecsenyére. ö Sercen-percen majd a zsír, £ megsütik a hurkát, fí eszünk hozzá lágy cipót, y ecetes uborkát. S Nincs is nálam boldogabb ö gyerek itt a földön, S a disznótort vidám tánccal, Q füttyszóval köszöntőm. V Győri D. Balázs %
