Szabad Földműves, 1959. január-június (10. évfolyam, 1-51. szám)
1959-05-20 / 40. szám
160 VIRÁGZÓ MEZŐGAZDASÁG 1959. május 20. Egy öreg vadőr megszólal Szükségszerű és elengedhetetlen, hogy vadállományunk növelése együtt haladjon a mezőgazdaság fejlesztésével. Erre vonatkozólag kidolgozott terveink vannak, amelyek valóraváltásáért a vadászegyesületek vállalták a felelősséget. Egyetlen vadász részére sem közönbös tehát, miképpen veszi ki részét e társadalmi munkából, hogyan járul hozzá a vadállomány szaporításához. Vadászaink többsége magáévá tette a kitűzött feladat teljesítését, és céltudatos gazdálkodással segíti elő a vadtenyésztést. Viszont - bár egyre ritkábban - akadnak vadpusztító vadászok is. Népgazdasági érdekeket, törvényt sutba dobva pecsenyére éheznek a vad lövésének tiltott idején is. Erről ad számot alábbi levelében egy öreg vadőr, aki élete alkonyán is szívén viseli a természet fiainak sorsát. Engedjék meg, hogy elmondjak egyetmást életem főbb ,,állomásairól“. Már gyerekkoromban mindenem volt az erdő, határjárás, s égtefti a vágytól, hogy valamikor puskát vehessek a kezembe. Hacsak módját ejthettem, akár étlen-szomjan mentem az urakkal nyulakat hajtani. Megszerettem a természetet olyannyira, hogy most hetvenhét éves fejjel is rajongok érte. Nem csoda tehát, hogy szeretettel olvasom a szakmelléklet „Vadászati szemlé“-jének cikkeit, s mindazokat az írásokat, amelyek összefüggnek a természettel. így tudtam meg azt is, hopy Bodrogközben kevés a vad. Viszont azt szeretném tudni, hol van sok? Minden falunak, szövetkezetnek megvan a maga vadásztársasága. Puskaviselő ember így akad elegendő, de a gyakorlat azt mutatja, kevesebb a vadgondozó. Télen nagyon kevés helyen etetik a vadat kifogástalanul. De ha jön az idény, minden vadász kivétel nélkül a határt járja. Több helyen még a törvényt is sutba dobják, nem számít a tilalmi idő, terv nélkül lövik a nyulat, a fácánt és foglyot. Természetesen, az ilyen vadászAz ellenteformáció idején minden protestáns templomot elkoboztak és a városokban új templom építését csakis a vár-falon kívül engedélyeztek. így épült a XVII. század végén a híres késmárki fatemplom is, amely mint műemlék ma is letűnt századok vallásharcaira emlékeztet. Az idő folyamán a fatemplom mellé líceum épülete társult, amelyben az akkori idők diákjai a latin igék és főnevek ragozását tanulták. Amikor az egyházkerület a múlt század utolsó évtizedében elhatározta az akkori fogalmak szerint korszerű főgimnázium épületének felépítését Késmárkon, időszerűvé vált egy új evangélikus templom építésének kérdése is. Az áldozatkészség fedezte az előirányzott költségeket, s így megtették a szükséges előkészületeket az alapkő letételére. Mindenki, aki nagyobb adománnyal »hozzájárult a templcmépítéshez, egy jelige elmondásával bekapcsolódott a szokásos szertartásba. Az adakozók között volt Steiner Károly, neves, köztiszteletben álló lakatosmester és vadász is. Törte a fejét, hogy milyen mondás vagy bibliai idézet kapcsán tegye meg a kalapácsütést, de a vallásbölcseleti gondolatok nem suhantak úgy a fejében, mint a kalapács a kezében. Forgatta az ókori bibliát is, de csak nem akadt megfelelő ájtatos mondásra. — Ha valakinek kulcs kell, eljön hozzám és én megcsinálom, mert ez a mesterségem — elmélkedett a vasgyúrő. — Ergo, el kell mennem megfelelő írástársaságnak nincs szüksége vadőrre. Részükre nem kell olyan egyén, aki ügyel a vadpusztítókra, emberre, állatra egyaránt. Ha valaki korán reggel kimegy a határba, jó néhány kutyát láthat jóllakottan hazafelé tartani. Vajon hány kisnyúl bánta meg az ebek kirándulását? Igaz, visszaélések és különböző vadkárok a múltban is megestek, de a vadőr becsületbeli kötelessége, hogy azokat a legkisebbre csökkentse. Régebben saját magam is részese voltam hasonló esetnek. Az egyik vadásztársulat bérlete lejárt. Az utolsó vadászaton a bérlő kiadta a jelszót: — Ami mozog, mindent lelőni! E szóra szemünk összevillant a jelenlevő vadőrtársammal. Az első körben egymás mellé kerültünk. Alig indulunk meg, felröppen egy fácántyúk. Tiltott vad, természetesen nem lövünk rá. Ezt látja a bérlő is, aki tőlünk vagy ötven lépésnyire lépked. Amikor észreveszi, hogy a tyúk sértetlenül repül útjára, nagy dühösen odakiált ja: tudóhoz, az majd mond bölcs igéket az avatóünnephez. A jnegfelelő és ötletes írástudó ez esetben Lám volt, a zöldkabátos szomszéd. Igaz, szemében mindig ott leselkedett a pajzánság ördöge, és mint vadász, tréfáihoz nem kért ötleteket senkitől. Mindenkit ugratott, ha erre alkalom adódott. Most azonban -komoly kérdésről volt szó. A bizalmas kérelem meglepte az írástudó zöldkaoátost. A jelmondatok nem állnak ugrásra készen agyam raktárában, fel kell előbb sorakoztatni azokat, hogy válogatni lehessen belőlük. Gondolkodom rajta — nyugtatta meg Steinert. Másnap meglátogatta a lakatosmestert. — Kerestem, és azt hiszem, hogy megfelelő mondást találtam. íme: „Hitünk olyan szilárd legyen, mint ez a kő!“ Steiner el volt ragadtatva. Kétszer is elolvasta a jelmondatot. — Valóban, ez a kifejezés magasztos avatási mondás. A jegyzőkönyv is meg fogja örökíteni eljövendő századok számára. Fölvirradt a nagy ünnep napja. A fellobogózott város harangzúgással fogadta a vidékről- és messze földről özönlő ájtatos hívőket. Rangjuk és rendjük szerint megjelentek az egyházkerületek nemcsak egyházi, hanem világi irányítói is, ferencjóskákban csatlakoztak hozzájuk a különféle egyházak vezetői és presbiterei. — Hülye! Miért nem lőtte le? Amikor a körnek vége van, újból felteszi a kérdést: — Ki volt az a marha, aki nem lőtt a fácántyúkra? Akarva, nem akarva, kénytelen voltam megszólalni. — Az a hülye hatvanéves fejjel én voltam. De szíveskedjék nekem egy kérdést megengedni. Mondja meg nekem, ki volt az a másik hülye, aki föleskettetett a vadvédelemre, a törvények betartására. * * * Egy újabb eset, de a jelenből. Az újonnan megalakult vadásztársaság kért, hogy vállaljam a vadőri tisztséget. Megegyeztünk. Arra kértek, nagyon ügyeljek a lesipuskásokra. Szót fogadtam. Hajnalonként leselkedtem a hívatlanokra. Egy hajnalban fél négy tájban golyóspuska dörrent a közelemben. Kibújtam a bokrok közül, s mit látnak szemeim? A vadásztársaság egyik vezető tagja fiatal bakot vonszol a sűrűbe. Az esetet jelentettem a vadászgazdának. Eredmény? Semmi... Hasonló eset ismétlődik néhányszor. A vége az, hogy nincs szükség vadőrre, mert akkor be kell tartani a paragrafusokat. Igen. A törvényeket vadőr nélkül is be kell tartani, mert másképpen nem szaporodik, hanem elfogy a vadállomány. Aki pedig sutba dobja a rendeletcket, sújtson le rá a törvény keze, s ne engedtessék meg számára, hogy „zöld kalapot“ viseljen. Mikus István, vadőr Irta: JURÁN VIDOR Az avatok sorában ott állt Steiner mester is. Bal tenyerében azt a cédulát szorongatta, amelyre az avatómondása volt felírva, s ha netalán zavarba jönne — ami ilyenkor már a nála nagyobb urakkal is megtörtént —, nyomban leolvashassa. Hogy történt, mint történt, egy félévszázad múltán nehéz megállapítani, de úgy történt, hogy a zöldkabátos Lám nevét nem olvasták a presbiterek sorában, ellenben a neve közvetlenül Steiner mesterünk előtt hangzott el, akit ez a váratlan változás zavarba sodort. Lám ezúttal nem zöld kabátban, hanem feketében lépett elő, és messzire hallhatóan szavalta: — Hitünk olyan szilárd legyen, mint ez a kő! — és a kalapáccsal az alapkőre koppantott. Steiner megtántorodott. A leírt mondás, amelyet bal markában szorongatott, íme elhangzott. Mivel avasson most már ő? A nevét olvasták. Valaki kalapácsot nyomott a kezébe. A mester csak azt várta, hogy a föld megnyíljon és ő szégyenében elsüllyedjen. Suttogások hallatszottak: — Siessen! — Avasson! — Beszéljen!... Steiner az ugrató Lám felé fordult és szíve legőszintébb kívánsága robbant ki belőle: — Csapjon beléd a mennykő! — és a kalapáccsal nagyot ütött az alapköre. Ilyen a zöldkabátos
