Szabad Földműves, 1959. január-június (10. évfolyam, 1-51. szám)
1959-05-09 / 36-37. szám
8 JraO-ad Földműves 1959. május 9. MÁCS JÓZSEFET, a csehszlovákiai magyar prózairodalom nagy ígéretét nem kell külön bemutatni, hiszen elbeszéléseiből, riportjaiból már évek óta ismerik olvasóink. Most a B ál int ártatlan című első regényével lepi meg az olvasóközönséget, melyet minden vasárnapi számunkban folytatásokban közlünk. A regényről? Beszéljen maga az írás. ízelítőül itt a bevez etés. 0 falusi Gyerekek általában későn örökölnek. A parasztiak házasember korukban, amikor már ők is derékig belegázoltak az életbe. Én tizenötéves koromban vettem el édesanyámtól, amit nekem szánt, az apám temetése után. Ennek története a következő: Szeles tavaszi estén készült el apám otthonról, anyám szokatlanul nyugtalan volt. Míg máskor egy-két zsörtölődő szóval eleresztette, most rimánkodott neki, ne menjen sehová, maradjon a családjával, hagyjon fel a pálinkázással. De apám nem hallgatott kérlelő szavára, meg sem rándult a szemöldöke, annyira hozzászokott már ezekhez a mindennapos összekoccanásokhoz. Még legény volt, amikor belekóstolt az italba, anyámat is úgy ismerte meg mámorosán, s beleszeretett, ő akkor egy gazdag kassai családnál szolgált, szegény lányka voit és félénk, hallani sem akart a házasságról. Bár apám elnyerte a tetszését, szép ember volt és cipész, házastársnak igazán nem rossz parti. Nem is szabadulhatott meg tőle, megeskette az oltár előtt, hogy felhagy az ivással és hozzáment. Egy Pelsőc vidéki falucska bérelt házába költöztek aztán Kassáról. Félszemű volt a ház, a szoba földes, a konyha is földes, én is ebben cserepedtem fel. Az apám fogadalmából persze nem lett semmi. Ivott, ivott és mindig ivott. Anyám meg veszekedett rá és sírt. Mert négy gyermek bimbózott ki a szerelmükből, s a cipészembernek nem ment valami fényesen a sora, a cipőgyárak szétzúzhatatlan bálványokká nőttek, amely előtt meghajolni lehetett Csak, esetleg a szerszámokat eldobálni. Miután összekerültek, mindennapos lett veszekedésük a családban. Anyám megkezdte akkor, amikor apám elindult a kocsmába és folytatta hazatértekor. De ért-e valamit is a korholása?... Apám az asztal sarkához tántorgott és belenevetett a világba. Szőke haja a szemébe hullt s az orra vöröslött, mint a rák háta. Sápadt bőrére meg mintha belülről vetődött volna fény. Nem kötekedett s nem szilajkodott soha, egszer sem emelte kezét anyámra, de nem is fogadott szót neki. Sápadtan, veresen, részegen aludt el az asztal sarkán, anyám rángatta le róla a ruhát s bevonszolta az ágyra. És másnap kezdődött ugyanez elölről. Apámnak a konyha világosabb sarkában volt kis összetákolt asztala és háromlábú széke. Kalapács, reszelő, faszeg és kaptafa úgy volt ott szétdobálva, hogy rossz volt ránézni. Anyám reggelenként takarította ki a konyhát, s olyankor megmozdított mindent: asztalt, széket és apámat is, aki a háromlábú széken már szögeit, dolgozott. — No csak állj fel, Bálint, szedjem rendbe a műhelyedet! — Jól van itt minden, mit szedsz ezen rendbe — morgott apám az orra alá. — Azt én tudom. Nem hagyhatlak a szemétben. Mit szól, aki bejön? Kelletlenül csapta le a szerszámokat, az asztalához engedte anyámat, aki rakosgatta félre a csizmákat, porolt, sepert és törölt; a munka soha nem égétt a körmére. Aztán egyszerre felpaprikázódott, ahogyan az egyik pár csizmát megemelte. — Mi dolog ez megint, Bálint?... Ez a csizma nehezebb, mint a másik — pattogott a hangja. — Az újjunk sem egyforma, a lábún^ sem egyforma — mondta gyorsan apám és olyan szúrósan nézett anyámra, mint a gonosz ellenségére. — Mi van ennek a szárában, ember? — No mi lehetne? — Üveg van benne... Hát már ebbe is belerakosgatod? — Muszáj megtennem, ha a boltban nincs egy valamire való kaptafa. Beleszorítom az üveget, hogy tartsa a szárat. — De az üvegben lötyög is valami. Mi lötyög az üvegben. Bálint? Apám ötölt-hatolt s azt mondta végül:- Bélelni kell az üveget, hogy kiállja a nyomást! — Tégedet nyom az, nem a szárat, egyen meg a fene — kiabált anyám és a csizmát eldobta. — Halljam hát, mi van benne, víz? — Nem egészen. — Mi akkor? — Víz egy kis szesszel. — Jaj, magasságos isten — tört fel anyámból a sirás és panaszosan üvöltötte sokáig: — Miért nem szólítod el a gyermekeimet, és engemet is velük. Élet ez az enyém?... A kocsma már nem is elég az uramnak, a csizmaszárba dugdossa el a pálinkát. Apám nem szerette a keményebb szavakat, kikúdorgott a házból és nekidőlt a kerítésünknek, megfürösztötte szemével a házakat. A miénk a kaptatóra farolt .el, ahonnan jól rá lehetett látni a falunkra. Az országút egyenesen futott a községbe, majd derékszögben elfordult s nekiszaladt a templomnak, majd onnan ismét éles szögben görbült ellenkező irányba. A házak a töltéssel kanyarogtak s szorosan egyportékáit nem kötötte pénzhez, eladta búzáért, kukoricáért, babért, krumpliért, tojásért. A felesége minden ruháját kihízta, olyan kövér asszony lett, hogy guríthatták volna. Legtöbbször ő vezette a boltot, a férje eljárt a városba és hetipiacokon értékesítette a beszedett terményt. Egy évtized múltával tizenkét hold földet vásárolt és gazdálkodott. Lovakat cserélt, vásárokat látogatott, s máról holnapra meggazdagodott. A módosabb parasztok is hozzá jártak azután a váltóra kezességet kérni. Hamar gyarapodott, mondom, pedig szekérke holmival jött a faluba, értette a dolgát. Az emberek nevetve emlegették fel: — Ez a Berger több akármelyikünknél, még az ujja több, mint nekünk, közönséges halandóknak. Tizenegy ujja volt, jobb kezén nőtt hatodik ujj, a nagyrá egy kisebb, mozgatni is tudta. Megfigyelték a parasztok vásárokon, hogy nagy barna szemeivel, meg a hibás lova hátán fricskázó hatodik ujjával rejtegette más mellé feküdtek, mintha a két nagy sziklás hegyhát ölében félniük kellene valamitől. Anyám mindig a kerítéshez riasztgatta ki apámat, onnan hunyorgott aztán bele a világba, onnan viszonozta a köszöntéseket is, aszerint emelgetve kalapját megasabbra, ahogyan az rangsorban a parasztokat megillette. S ha ott pillantották meg a kerítésnél, a köszöntések soha nem hangzottak el nevetés nélkül, mert kicsi falu, kicsi család és mindenki tudta, hogyha ő kint könyökű a kerítést, akkor anyam bent zörgeti az edényeket. Egyébként elismerték az ellenségei is, hogy a keze aranyat ér. Nem került ki munka úgy alóla, hogy a gazdájának panaszra nyílhatott volna a szája. Amit megcsinált, tartósan dicsérgette a mesterét. Nem is járt cipővel, csizmával senki a szomszéd faluba, gyarapodhatott volna tisztességesen, ha a torkát nem tartja olyan nagy becsületben. Anyám nem bízhatta rá a családfenntartás gondját, harmados földeket vállalt, s megkísérelte elkaparintani az apám pénzét akárhányszor, noha ez az igyekezete nem járt sikerrel. Ha kérte a kész cipőket, hogy hazaviszi, ilyen válaszokat kapott: — A mesternek illik hazavinni! —Felőlem vihetnéd, ha a pénzt hazahoznád — mondogatta szomorúan anyám s még hozzátette: — Sajnos, nem látok én abból egy fityinget sem. Nagy igazságot mondott. Az apám fillérei- begurulták mind a kocsma feneketlen fiókjába. Hányszor megfordult anyám a kármentőben s esdekelve kérte Berger urat, hogy ne adpon italt az urának, de az csak rámosolyintgatott a rimánkodásaira: — Lássa be, Magyarné asszony, hogy én nem mondhatom a vendégeimnek nem adok! — Nem mondhatja? Négy gyermekem van, enni kell azoknak, hát mért nem mondhatja? — siránkozott neki anyám. — Nekem is kettő van. Ha mindenkinek azt mondanám, hogy nem adok, az enyéim mit ennének? Nem ment a kocsmárossal semmire sem. Nagy hórihorgas ember volt, csontos és vékony, s az arcán állan dóan nyájasság virított; szekérke holmival telepedett le a falunkban, aztán házat vásárolt, üzletet nyitott és árult. Az áruért persze pénz kellett. pénz meg nem nagyon volt. Elég korán észrevette ezt Berger úr és úgy segített magán, hogy a a pejkó, vagy a deres hibáját és eladogatta borsos áron. Néhány nap múlva be is állított az udvarába a vevő, bevezette a lovat és káromkodott. — Maga becsapott engem. Hibás a lova. Berger úr nem szeretett kiabálni, okosan; szépen csendesítgette a lázadót. í — Akkor engem is becsaptak vele!... A kutyafáját, nem láttam én sem a hibáját. — No adja vissza az árát, a lovat meg kösse be az ólba! — Én is hibásan vettem, nincs az a törvény, amelyik visszavetetné velem. ' Az ember meghátrál, meghunyászkodik, mert átlátja a helyzetet, hogy itt csak a szép szó segíthet s kérőre fordítja a hangját: — Berger úr, szegény ember vagyok ... a jó ló nekem Olyan, mint magának a bolt... — No hiszen, nem kötöm az ebet a karóhoz. *- Vegye vissza! — Jó visszaveszem, de kettőszázzal kevesebbet, hozok ki! Az ember úgy nyeli a nyálát, mintha keresztbe akadt szalmaszál szúrná a torkát, s bólint beleegvezőn, mit is tehetne egyebet. Berger úr .meg beköti a lovát az, istállóba és kiáll az ajtóba mosolyogni. Min mosolyog, ki állapíthatná meg ? ... Való igaz, hogy a hibás lovát még néhányszor elvezeti a vásárba s a megtévesztett vevők felkeresik a harmadik völgyről is, jönnek perelni hozzá és ő kihozza a pénzt, két ropogós százas híján. Magam is sokszor elnézegettem Berger urat, amint szétvetett lábbal derűsen elálmélkodott az ajtóban, mert mindennapos voltam az udvarán, játszottam a kisebb lányával, jól lehetett náluk kergetőzni. A szalmával meghintett földön eke, borona, villa és gereblye szanaszét; a színben bőrüléses kocsi, a pajtában alkalmas rekeszek, bujkálhattunk kedvünkre. Sára, a kisebb lány, olyan véznácska gyerek volt és engedelmesen törlészkedő, ha történetesen a pajtába keveredtem vele, mászott utánam a rekeszekbe és lefeküdt mellém a szalmába. Bújt hozzám, szorosan simult a testemhez és én valami különöset éreztem, ahogy szívtam magamba a szagát. Egyszer, nyár elején, lerándult a papákhoz egy lányka, csípőre ért a haja s úgy nyújtotta a szavait is, mint a haját. Megbarátkozott Sárával. Babának hívták. A réten hármasban hemperegtünk s az is úgy szerette, ha magamhoz ólelem a derékig érő fűben. És, hogy rajongott az állatokért! A Berger úr istállójában volt egy hókás kis csikó, és én megmutattam neki. Kigyúlt az arca az örömben s előbb csak hálásan pislogott rám, aztán beledőlt a karomba s azt suttogta. hogy szeret. És kért, hogy csókoljam meg. Adtam a homlokára csókot nem is egyet s máskor is az arcára cuppantottam, ha úgy kívánta. És a három hét úgy elszaladt, mintha riasztották volna! Baba elment s hogy nem valami jó szívvel, azt később sejtettem meg a szép hímzett ruhával letakart mezőn, amikor a véletlen a reszkető fejű, hervatag Pethő tiszteletes úr elé kergetett, aki bottal totyogott szegény, s akinek istentiszteleteken a hallgatóság segédkezett a Miatyánkmondásban. Magához intett, s remegő ujját felemelte rám és dorgá.lőn azt mondta — Bálint fiam, korai még neked a lányoka't" rontani! — Én nem rontom őket — védekeztem lesütött szemmel. — Babát elrontottad. Nem akart Pestre menni. Nyafogott, mint a macska és téged emlegetett. Hogy te is menj vele. A fenekére vertünk, úgy búcsúzkodtunk, miattad fiam! Bántott az intő szó és gyötört a vágy, amely a pap szavaival támadt bennem. Az értelmem egyszeriben olyan lett, mint a kinyílt virág: lábujjhegyre állt és nyújtogatta a fejecskéjét; világot látni, Pestre utazni Baba után. A legnagyobb és legszebb városba menni, ahol a házak égig emelkednek és minden ragyog fényességben, még az emberek arca is. Ügy képzeltem el Pestet, mint mesebeli várost. A szegény ember gyerekének a sárkány hét fejét kell levagdalnia, hogy oda feljuthasson. Baba, Baba! Talán jobban a szívére feküdhettem volna, akkor felkönyorgött volna magával játszótársnak! Lehangolt, elkedvetlenített Pethő tiszteletes, mert a Baba nyafogásáról beszámolt Berger úrnak is, s azután csak messziről nézegethettem Sárára... Azért tértem ki aprólékosan Berger úrra is, mert azon a végzetes tavaszi estén apám hozzáindult, a kocsmájába s hiába tartotta volna vissza anyám, hiába szóltam én is, nem ért semmit. Amit bevett a fejébe, abból nem engedett. Fillérek, pengősök . csörögtek a zsebében, s ezek mintha a fülében motoszkáltak volna — nem lehetett megtartani otthon. Élment, elszaladt az akaratunk ellenére és élve nem is láttuk többé. Holtan hozták haza a kocsma lépcsője alól. Döbbenten álltunk a teteme fölött, s belőlünk, gyerekekből, könnyeket fakasztott az ijedelem. Anyám ellenben megmaradt abban az ingerületben, ahogyan apám hagyta, dorgálni kezdte, mintha még élt volna. — Ügye mondtam, megmondtam Magyar Bálint, hogy ez lesz a vége, halál lesz ennek a vége ... hogy te csak magaddal törődtél ebben a nyomorult életben s azzal már nem, hogy én mit csinálok a négy gyerekeddel,, ha elpatkolsz. Jól van ez, nagyon jól van, játszottál a halállal, hát eljött érted, elnémított... most összeteremthetlek kedvemre . . nem nevetsz a szemembe! Másnap a távolabbi szomszédok számoltak be az éjfélbe nyúló ivásá - ról. Sokan voltak a Kocsmában, apám akkor betaszította az ajtót. A helyiség leghosszabb kecskelábű asztala körül falubeliek gubbasztottak. Apám egy sarokasztaálnál foglalt helyet, s mint aki a vesztét őrzi, szokatlanul magas kedvében volt. Berger úr a sóntésben állt, nekitámasztotta hátát a fatákolmánynak és szaporán sorakoztatta a féldeciket apám elé, akinek elég hamar elfogyott a pénze és azután bajúszára kért. A kocsmáros azt mondta neki: — Mester úr, ott függ a falon az a tábla, olvassa csak el, mi van ráírva: hitelben nem adunk. — Honnan vegyek pénzt, ha nincs a zsebemben? — makacskodott apám. — Azt én nem tudom - nevetett Berger úr és laposakat pislogott a jelenlevőkre, akik ittak i.s mélységesen hallgattak, a párbeszédre figyelhettek valószínűen. — Ha igazi kocsmáros, akkor belátja, hogy ez a mostani rendelésem jobban esne az előbbieknél — nyakaskodtak elő sóvárgón a szavak apám szájából. — Belátom, mester. — Mérjen hát! — Hitelben nem mérhetek. — Nincs pénzem, ne igyák? — Ne bizony! Nem tagadom, üres a zsebem. Nincs egy árva fillér se lenne. De majd lesz!... Ha nekem is kmő a tizenegyedik ujjam! .. Annak jó aki nem kisebb szerencsével bújt az Isten földecskéjére. mint maga! — Igaz-e? — mosolygott a kocsmáros. — No, adjon még egy felet, holnap elhozom érte a pénzt - szólt apámból az áhítat csipegetéssel s a hosszú asztal körül csendesen kuncogtak az ivók. Berger úr hajlott a szavára és adott egy felet, s könnyebben méregette tele a pohárt azután. Féltizenkettő tájt már dalolgatott apám és részegen köpködött a padlóra, a szomszéd asztaloktól elvonultak az emberek. Ennyit tudtak pontosan a szerencsétlenségéhez, a többit meg hozzágondolták. Eszerint apám nagyon lerészegedett é$ belekötött a kocsmárosba, aki kitette a szűrét a hideg tavaszi éjszaka ege alá. A magas lépcsőről bukhatott le a földre, ámbár az arcán nem voltak vérnyomok, az ütődés nyomai is eltűntek a testéről. Egyesek azt mondták, hogy valamelyik rosszakarója taszította a halál karjába, de ki tudná azt utólagosan kitalálni, hogy történt a dolog. Aki szólhatna az esetről, apám halott s édesanyámnak az a legnagyobb gondja, hogy kölcsönpénzt kérjen fel valahonnan a temetési költségekre. Felkereste hajlékunkat a körzeti orvos is, aki egy rendkívül nyugodt úriember benyomását keltette. Báránybéléses kabátjából orvosságok szaga áradt. Nem nyitotta ki a táskáját, csak úgy messzebbről nézegetett apámra és bólogatott sokáig, nem véve le anyámról sem a szemét. — Meghalt, meghalt — ismételgette, amit mi is tudtunk. — Nem hallgatott rám... hát meg! — mondogatta az orvossal anyám is. — Mit írjunk a halotti levélbe, Magyarné asszony ? — kérdezte ráérően, s egy csipetnyit ült az asztalunknál, mert egyesek gyanúja az ő fülét is megérintette. — Hát azt írjon, amit akar! Ez már úgy van, őt már nem támasztja fel senki, ha nem is természetes halállal holt meg! Az orvos befirkantotta a szívszélhüdést és elment. Mi meg maradtunk a halottunkkal s csak hallgattunk töredelmesen, nem potyogtattuk könynyeinket. Még a temetés napján sem engedett fel a dermettségünk, száraz szemmel kísértük el apánkat az utolsó útjára. Rengetegen voltak a temetésén, összesereglettek a szomszéd falvakból is, a nem természetes halál nagyon összefogja az embereket. Csak a legközelebbi hozzátartozók nem jöttek. Mert apám dobsinai születésű volt s a rokonok nem tudták átverekedni magukat a határon. Az elhantolás után aztán szétszéledt kiki a dolgára s mi öten a konyhában gondolkoztunk. Anyám az asztalfőn ült s szűrte, szűrögette az időt, az öcsém meg az apám háromlábú székére mocorult és kis rácsos ablakunkon keresztül leselkedett a szomszédos portára: két legkisebb ' testvéreim pedig" á faszögeket riogatták széjjel a munkaasztalról. Nem emlékszem, mennyi ideig gubbasztottunk fagyos némaságban. Anyám mozdult elsőként, az ajtóhoz állt és körülhordozta pillantását szegényes hajlékunkban. Ránéztem melegen és először úgy, mint párját, vesztett asszonyra; törékeny s elnyűtt volt a teste, barna lánggal égő mécses és barázdált föld az arca. Benyitott a kamrába, sok lim-Iom volt ott egymásra dobálva: balta, fűrész, fülénlógó csizma, rongycsomók és egyebek, meg egy viseltes tarisznya ... Hát a tarisznyát akasztotta le a szögről, azzal térül be a konyhába. — Temetés után beszélgetni szoktak a legnagyobb gyerekkel — mondta komolyan nekem. — Arról, hogy mit örököl. No, de apád még életében megszabadított minket ettől a gondtól. Itt van ez a tarisznya, én varrtam.. . ez az örökséged! — Mit kezdjek vele? — szóltam csendesen. — Életet, fiam. öten vagyunk a kenyérre, s te idén töltőd be a tizenhatodik évedet. Ezt mondta anyám és kövér könnycseppek tolakodtak a szeme pillájára. Az apám halála nem áztatta meg egyszer sem az arcát, most azonban kínosan vonaglott a szája, hogy a tarisznyát a vállamra akasztotta. Ügy ölelt magához, olyan anyásán és tisztelőén, hogy szívem kamrájában éreztem benyilallni bizodalmát. Meghatódottan kérdeztem tőle, mert elég nagy a világ. — Merre menjek? — Eriggy, fiam, valamerre. A tarisznya a válladon, vedd fel a munkát! Hát ennyit örököltem én édesanyámtól azután, hogy apám meghalt ... Egy öreg, viselt tarisznyát, kibélelve az anyám szeretető vei!
