Szabad Földműves, 1959. január-június (10. évfolyam, 1-51. szám)
1959-05-01 / 34-35. szám
Harcos májusokra emlékezünk! ^ • ■' . - . ' ^ t„:,; ■■ ■ I ■■■ I II I I II I ■■ I 1 i i.rt«M »I ni II , , I . I I. A Szeles, bolondos má/J jus elseje előtti este volt. A vékony tavaszi ruhákon átütött az utca hűvös tehelete. A villanylámpák köré halvány kodat vofít a poros, párás levegő. Az úton - látszólag céltalanul - összeverődött fiatalok nevetgéltek. Lehettek vagy hyolcan-kilencen - fiúk, lányok. Ráérősen sétáltak és egyszer csak váratlanul besurranták egy bérház udvarára. Óvatosan becsukták maguk mögött a kaput, aztán körülállták azt a hosszú, bőrkabátos legényt, akit valamennyien Hórinak szólítottak. A Hóri név nem más, mint a hórihorgas rövidítése, ami teljesen ráillett János tagbaszakadt nagy termetére. Valóságos toronyember volt. Foglalkozása hentes. A marhavágóhídon dolgozott. Az illegális párt bízta meg az ifjak csoportjának vezetésével. Szűk, katlanszerű udvaron álltak. Köröskörül magasba nyúló efneletek. Egy pillanatig hallgatóztak, aztán János felemelte félig ökölbeszorult kezét. Halkan, suttogva vezényelt.- Egy. . kettő... három... négy! Reze lecsapott, és felcsendült C dal: kokat és hívogatására megteltek az erkélyek gyűrött, bozontos, kíváncsi emberfejekkel. Csak egy percig tartott az egész, hirtelen megszakadt az ének és csengő lányhang szökött fel a mélyből. — Munkások! Holnap a ligetben találkozunk...! Mire az utolsó szaavk elhangzottak, a dalosok már az utcán jártak. Éppen az utolsó pillanatban surrantak ki a kapuhoz érkező rendőr orra előtt. Ügy látszik, valaki elárulta őket a közeli őrszemnek és az szaglászott utánuk. Még annyi idejük sem volt, hogy jelt adjanak Katónak, a kis bemondónak, aki egy „Fel, fel ti rabjai a földhek, Fel,- fel te éhes proletár.. Mint könnyű esti szellő, szállt a falak között a tiltott melódia. Megcirógatta az ajtókat, ablapillanattal lemaradt tőlük, és szerencsétlenségére belerohant a csapdába. Otromba góliát volt a rendőr. Kató meg kicsi, vézna, tizenhat éves lányka. Nemrég került fel a városba, valamelyik alföldi faluból. Még a két hosszú copfja is megvolt. Azt kapta el a rendőr, rátekerte kezefejére és úgy tartotta, mint hajcsár a borjú kötelét. A többiek szétrebbentek, csak a harmadik utcasarkon találkoztak ismét. Akkor látták, hogy Kató hiányzik. Nem volt kétséges, mi történt vele. Sürgősen kellett cselekedni. Ha a váratlanul felbukkanó őrszem beviszi a lányt, végük van, mindnyájan lebuknak. Kétségbeesett tekintetek tapadtak Hórira. Mindenki tőle várta a segítséget. Ö meg csak állt tehetetlenül, az előbb még mosolygó, szép vonású arca, teljesen eltorzult a váratlan tragédiától. Pompás lyjcusautó gördült melléjük. A volán mögül kiszálló elegáns úr hanyag mozdulattal csapta be az ajtót, és eltűnt a sarki trafikba. Hóri szobor teste megmozdult mintha hirtelen visszaköltözött volna izmaiba az élet. — Ki tud kocsit vezetni? — £n! - ugrott elé Szegő Peti, a kis vézna lakatos segéd. Olyanok voltak egymás mellett, mint a nagy terebélyes tölgy, meg a kis törpe fűz.- Gyerünk! — ugrott Hóri az ajtóhoz és félkézzel majdnem úgy dobta be Petit a volán mellé.- Zzzzzzz - szisszent fel a kocsi és előreszökött, mint a megsarkantyúzott paripa. Hajmeresztő kanyarok követték egymást az utcasarkokon. A rendőr ezalatt hiába igyekezett magával vinni Katót. Csák a következő sarokig jutották, ott a lány megvetette lábát és kétségbeesetten igyekezett szabadidni. Rúgott, harapott, inkább ő vonszolta maga után a rendőrt be az egyik mellékutcába. A nagy, bamba ember nem tudta, mit kezdjen ezzel a „vadmacskával". Már-már ott tartott, hogy belefúj sípjába, és hívja társát, a legközelebbi őrszemet. De szégyellte, hogy nem bír egy csitrivel. Egész sereg ember verődött köréjük. Mindenki a csinos, fiatal lány pártjára állt. Hangosan szidták a rendőrt. „Nem szégyenli magát, ilyen ártatlan gyereket akar elhurcolni?" Fényes gépkocsi kanyarodott a csődület mellé. Magas, bőrkabátos fiatalember ugrott ki belőle.- Mi az kérem? Mi történik itt? — kérdezte emelt hangon és két hosszú karjával könnyedén szétnyomta a nagy úrnak amúgy is engedő ember gyűrűt.- Méltóságos uram, jelentem alássan, egy kommunistát fogtam - tisztelgett büszkén a rendőr, balkézre fogva a lány hajfonatát.- Igen? Kommunistát!? - vicsorította nagy, lapos fogait Katóra a „méltóságos". - Szétzúzom a fejedet, te bestia! - sziszegte és nagy, taglószerű ökle felemelkedett a levegőbe. Majd hirtelen hátralendült és kegyetlen erővel elörecsapott. Halk, tompa reccsenés... és a biztos úr összecsuklott, mint a hirtelen bekattintott bicska. Kató pehelyként emelkedett a levegőbe. Hallotta, hogy felbúg a motor, érezte, hogy valami kényelmes, puha ülésen ül és őrült sebességgel rohannak felé a házak. A bámészkodó tömeg percek alatt elpárolgott. Csak a flaszteron fekvő rendőr kezén görbültek görcsösen az újjak, mintha még mindig szorítanák Kató dús, fekete hajfonatát. G. J. JÓZSEF ATTILA: TÖMEG Munkát! Kenyeret! Munkát! Kenyeret! Jön a tömeg, a tömeg! Mint a megriadt legyek röpülnek róla a kövek. Szálló szikla apró szikra, mint ki a szemét kinyitja, ha vasdorong ütötte meg. A tömeg járó erdő rengeteg, ha megáll, vér a gyökere. Kapkod, nyúl, ahová ér, csűrért, gyárért, boglyáért, hétórai munkáért, a Göncölért, Fiastyúkért, bővizű alföldi kútért — Nyirkos, görbedő atyáim, édes, sovány leánykáim a tömeg. Körötte füstölgő csövek, Folyót piszkál a szalmaszál, Termőföld talpa, tenyere, Százezer hegy a kenyere, itala nem férne ködnek s a ködök bár hegyet födnek, a tömegnek nincs kenyere. Kenyértésztaként dobódik, hánykolódik dagasztódik a tömeg. Tömény őssejt, pliffeteg tapogatóit kibontja, nyúlik, válik amőbaként, más dudorait bevonja. Világ, bekap a tömeg! Felleget fú orralika, odvas foga bérkaszárnyák görbe sora. ni, kapja, viszi már az ári és sodorja a padokat, a kiszniket, a kocsikat, a csákókat, a lovakat, a fölmutatott kardokat — Óh! Minden más hiábavaló, az alku, az átok, a csönd, a szó! ő az épület s az építő, lenn alapkő is fönn tető, a dolgozó, a tervező — Éljen a munkásság, parasztság, nem fogja polgári ravaszság, fölrúgja milliónyi láb, — hú! tömegek, tovább, tovább! Reggel volt. Május elseje. Derült, napfényes idő. A híd végén álldogálok. Nézegetem a környéket ,a közeli kert hófehér és rózsaszín virágait. A fűzfák alatt hűsölő kunyhót, a falábú csősz hámlott — falú „palotáját“. Az ablak fölött répdésö vérvörös zászlót, ami szintén lángolni látszik. Valaki hangosan köhint. Hirtelen megfordulok. Az öreg cs‘ő$z, Bíró Károly dugja ki a lombok közül kajla, viharvert kalapját. Nagy botjárá támaszkodik, inas kezét felemeli a távolba bök mutatóújjával.- Hallod? Feszülten fülelek. Tompán dübörög valami. Távoli égzengés? A köves úton végignyúló kocsisor zörgése? — Olyan zörgésféle — rántok egyét a vállamon. — Zörgés? Dörgés öcsém, ágyúdörgés - vonja össze szemöldökét Károly bácsi. — Jönnek a fehérek, ördög bújjon az anyjukba... A föld megremeg, a galambpár felrebben. Az égen a várostól úgy két kilométernyire vattacsomók jelennek meg. Fehérek, krémsárgák, szennyes lepedő színűek. Az öreg lehasal, nyakát a gallérba húzza, s riadtan pislog. Valósággal átugrom a tízlépésnyi távolságot. Lefekszem az árokpartra, a kalapot a szememre rántom, s amenynyire tőlem telik Károly bácsihoz simulok. Akadozva, gyenge hangon szól hozzám az öreg. — Srapnellal lövöldöz a bitang. A gyalogságra. A sok kis fellég annak a nyoma. Pocsék egy jószág. A gránát kipiszkálja a dekungból, a srafmell meg odasóz a nyaka közé a bakánál?. Eltelik vagy negyedóra. Az ágyúzás abbamarad. Nyugat felé távolodnak a felhőcskék, mint a legelésző, zilált gyapjas kisbárányok. Kisbárányok a halált lehelő lápon... Károly bácsi feltápászkodik, megfogja a karom, s felemel engem is. Dünnyög, érthetetlen szavakat motyog, csikorgatja sárgás szúette fogait. Csitítani próbálom. — Azt mondta apám, amikor elmentek, hogy ide bizony nem teszi be ellenség a lábát. A vörösöket nem lehet leverni. — — Rámnéz. Jobb kezét vállamra teszi, élénk fény gyúl fekete szemében. — Apádnak igaza van. Az igazságot nem lehet leverni. Megcsúfolni meglehet, de leverni soha. küldhet ide ármádiát maga a vén úristen is. A vörösök a mi ügyünkért verekednek. — Pipáért nyúl, megtörni a kostökzacskóból. Kezében masina sercen, a szopókát meg bedugja a lompos bajusz sűrűjébe. Azután a bunkósbotra nehezedik és 'magabiztosan pöfékel. — Te még akkor kis fattyú voltál — fújja rám az orrfacsaró füstöt, — de apád már velem együtt állt szembe a zsandárokkal. Kukoricát kapálgattunk Harkányi bárónál. Harmadában. A május 1. szerdára esett. Azt mondja Tóth Antal, a Munkáskaszinó elnöke; évente csak egyszer van a szegény népnek igazi ünnepe, május elsején. A mai napon tegyük félre a kapákat. Mi persze a hűvösre hevertünk. Kivéve Makra Sándort, az intéző úr talpnyalőját, akit aztán helyben hagyott Sándor egy karóval, mivelhogy a csendőröket emlegette. Nem telt bele másfél óra, jöttek a tollasok. Mérgelődött az őrmester, irtó cifrán mondogatta a szenteket. Hadonászott előtBUSI VINCE: tünk a szuronyos puskával, mint valami eszeveszett. Dehát ők csak négyen voltak, mi legalább százötvenen. Elhallgat. Megpiszkálja a pipát a kisújjával. A bagót a markába veri, komótosan kis gömböccé göngyölíti és beteszi a pofazacskójába. Én pedig a folytatását várom az érdekes történetnek. De úgy látszik, egyelőre nincs mondanivalója. Megtöröm a hosszúra nyúlt csendet. — Elmentek a csendőr urak? Bólint, csontos arcán büszkeség rezdül. — El, elkotrődtak a bitangok. Legyőzte a sok szegény, a kevésszámú ingyenélőt. Megfogja a kezem, a vízparthoz vezet. Leülünk a bársonyos fűre. Lábunknál hullámok csobognak, kóstolgatják nyelvükkel az acélkék anyagot. Az öreg fahíd játékosan hintázik mellettünk. A hűvös vízben meg-megmártja zöldmohás deszkáit és pajkoskodva nyikkan egyet-egyet... Lódobogás riaszt fel bennünket. A gát tetején lovaskatona vágtat, s amikor megpillant minként, lefékezi almáspej kancáját. Pufók képű fiatal legény, az orra alatt hetyke kis bajuszszal. A fején tányérsapka, a sapkán pedig ötágú csillag. Azonban a nyakától lefelé egyenesen szánalmat ébresztő. Olyan a gúnyája, mint aki koromba hempergett, és a csizmáján is vastagon ül a szénfekete korom. Leugrik a ló nyergéből, derékszíját megigazítja, egy darabig topog, féligmeddig megszabadult a koromtól. A jobbkarjára akasztja a kantárszárat, és odajön mihozzánk.- Nem érdemes civileknek ilyen helyen bámészkodni, — méregeti Károly bácsit a szemével. — Kosfejet üt velük a gránát, ... Legalább is a gyereket küldje el innen at anyjához didizni egy kicsit. Károly bácsi kényszeredetten mosolyog, s kinyújtja a falábát a nadrágszárból. a homlokát a legény. — a láposból már viszik a büdöset. Láttam őket a kéményből. A kengyelbe lép, a nyeregbe pattan és a gátmentén a város felé iramodik. Mögötte szürke por lebeg, melyből csak fényes kardja villan ki néhányszor. Fölöttünk lövedék vonul, s csakhamar dobhártyát szaggató robbanás hallatszik. A kunyhó mögött magasra csapó füstoszlop. Én lekushadok, de Károly bácsi állva marad és kétségbeesetten dörmögi: — A tanyám. Rommá lőtték a tanyát, ördög bújjék az anyjukba. — S elindul szaporán — Látod? Ferencz Jóska ajándéka. A nagy háború kezdetén kaptam... Ha ép volna a lábam, ott lennék én is köztetek. — A nyakuk közé cserdítünk mi kend nélkül is — ráncolja laküveg töredezett szilánkokká. És ott ahol előbb még cseresznyefa csalogatta magához illatozó virágözönével a mézet gyűjtő bogarakat, ott most már egy mély gödör tátong. — Akár a vaddisznó — sóhajtok egy keserveset. — Az se tudná különben feltúrni. • Károly bácsi egyetértöleg bólint és afeletti örömében, hogy épen maradt a tanyája, előveszi a zsebéből otromba pipáját. Rágyújt és bodor füstöt eregetve visszavezet a gyepes vízpartra ... Kényelmesen nekihasalunk. Fölöttünk gránát üvölt. Valahol tompa, idegeket csigázó robbanás. Felemeljük a fejünket. A város felől páncélvonat közeledik. Tömzsi, sötétszürke, s lassan mozgó ágyúcsövek nyúlnak ki belőle. Ormányával nyugtalanul szaglászó szörnyeteg. Megborzongok. Torkom összeszorul. Miért nem szaladunk? Mindjárt ideér. Széttapos a szörnyeteg bennünket. A vonat előtt tűzoszlop villan. Talpfák, síndarabok, apró kövek repülnek a levegőben. Megtorpan a szürkebőrű állat. Zihál, fújtat, füstöt okád a , kéménye. Első ágyúja lefittyen, mint kettétört kóró. Károly bácsi ujjongva tapsol.- Mondtam ugye? Az igazságot nem lehet leverni. Elzárták a mieink a páncélvonat útját Most már nem vezet, felkap a vállára, s bármennyire kapálózom, nem tesz le a csőszkunyhó végéig. Kirántja a zászló rúdját a tetőből, magasra emííi, katonásan lépked vele végig az udvaron. A zászló leereszkedik, Károly bácsi átnyalábolja, majd ismét felszökken és diadalmasan repked, mint valami vörösszárnyú óriásmadár. 1919-et írtak akkor ... oicegve, hogy megmentse, ami nég menthető. Én pedig utána gén - igen citerázó lábaimnál. Kutya baja a kunyhónak üsak éppen a szalmatető változott át borzas tyúkká és az ab
