Szabad Földműves, 1959. január-június (10. évfolyam, 1-51. szám)
1959-03-08 / 19. szám
4 'fzaü-ad Földműves 1959. március 8. Nagy irodalmi pályázatunkra beérkezett díjnyertes pályamű Vasárnap délután volt. Hazajöttek a litániáról és üldögéltek. Sokáig hallgattak. Súlyos gond nehezedett rájuk. Azok közé a gazdák közé tartoztak, akik kívül maradtak a három éve alakult szövetkezeten. Most megint folyik a meggyőző munka, hogy egy akaraton legyen az egész falu, hogy lépjen be mindenki. Hol a községházára hívják őket, hol a házuknál jelennek meg a járás kiküldöttei egy-két szövetkezeti taggal.- Ügy látszik, ma nem jönnek, - törté meg a csendet a férfi zsebredúgva kiszívott pipáját.- Tán hiányoznak? - kérdezte a felesége kesernyésen. — Örülj, hogy legalább ünnepnap békén hagynak. Tóbiás gazda rövid szünet után ismét megszólalt: — Hiszen a szövetkezet termése az idén még jobb mint tavaly. Meg is munkálhatják a földet, segít a sok gép. Műtrágyájuk van, amilyent csak kíván a föld. Igaz, a munkaegység után járó még mindig alacsony. És civódnak... — Én ammondó vagyok János, hogy közös lónak túrós a háta. Húzzuk amíg lehet. — És Laci? — emelte föl fejét a férfi. - Nemigen lenne nyugodt, hiába kapna jó állást. Előttem már kétszer is emlegette, hogy nem tud nyugodt szívvel munkába lépni, ha mi még így kínlódunk régi módon. Előbb Utóbb a szövetkezet a sorsunk. S miért epessze magát a gyerek? Az asszony kötényszélét markolázva hallgatta. Azt szerette volna, hogy pap legyen a fiú, ha semmit sem ér az élet során testük töredelmével összeszerzett föld. De nem mondta. Az ember nem gondolhat csak magára, mikor gyereke is van. — Igaz, Jani bácsi! — helyeselte a nemzeti bizottság titkára. — A szövetkezetben a fiának is jó helye lesz. — A napokban beszélgettem vele, — szólt közbe a szövetkezet elnöke, — és említettem, hogy nincs agronómusunk. Ahogy a szavából kivettem, számíthatunk rá érettségi után. Tóbiás gazda éppen neve utolsó betűjét kanyarintotta a belépési nyilatkozatra. A toll kiesett a kezéből. Ő heteken át vajúdik az asszonnyal, hogy fiát megszabadítsa a paraszti élettől, és ilyet kell hallania most, amikor jóformán érte lépett be. De megint elkésett. A tanító kezdte meg előadását a mezőgazdaság gépesítésének előnyéről. Közben filmet vetített. A Matyó-gyerek segédkezett hozzáértő kézzel. Nem hiába kultúrfelelős, — jegyezte meg valaki Tóbiás közelében. A vásznon élesen rajzolódott ki egy kiváló szövetkezet széles dűlője. Működtek a répaszedők, burgonyaásók, kukoricatörő gépek. Most egy silózó, mely nemcsak levágja, hanem felis aprítja a csalamádét. — Ilyen gépek mellett játék a munka! — kiáltott bele egy kedélyes hang. — Nagyon kisegítik az embert, — hangzott egy újabb megjegyzés. — Hirtelen elhallgatott. Észrevette az asszonyok között édesanyját. Gyenge pír futotta be arcát. Tétován nézett körül. Bitó és társai arcán mintha gúnyos mosoly játszadozna. — Nem hátrálhatok meg, — bíztatta önmagát. — Szüleim előtt is színt kell egyszer vallanom. Teljes határozottsággal folytatta: — Agronómus leszek! — Nem csak tőled függ! — próbálta odakiáltani anyja, de erőtlen szavát elnyelte a fölharsonó rádió. Kezdődött a gyűlések után szokásos egy-két órás tánc. Laci vágyakozva nézett a tizedikes Márton Gizire, akit már régen kiszemelt magának, s most Tóbiás László tnítyis a faluban mázod Villogó szemmel vetette oda az elnöknek: * — Ahhoz még én is hozzászólok, István! Kíváncsi vagyok, hogy te hová szánod a lányod, mert az is iskolázik. — A faluban marad, János! — válaszolt nyugodtan Márton István. — Kell a szövetkezetben is a tanult ember. Tóbiás gazda nem vitázott tovább. Sietett, rohant haza. Dúlt-fúlt magában. — Majd én kiverem a fejéből az agronómusságot. — Talán még moát sincs itthon? — kérdezte sötéten feleségétől, mikor benyitott. — Sokáig jártál, — kezdte félénken az asszony. — Volt már itthon. Nemrég ment el. Gyűlésezik a fiatalság a kultúrházban. — Majd adok én neki gyűlést! — vágta be az ajtót maga után, fakép-Említette egyszer-kétszer, de férje legyintett. — A pap sorsa se olyan már, mint azelőtt. Őket sem istenítik már anynyira, .. .azok is csak emberek... — Mi lesz ebből a világból, — sóhajtott befelé Tóbiásné, majd szinte síró hangon megkérdezte: — Hát mi legyen a gyerek? — Legyen ami akar! — emelte meg hangját Tóbiás gazda. — A tanítóság se rossz. — Azok templomba se járnak, látod az ittenit, — kesergett a felesége. — A faluban is ismersz olyat, aki mindig a templomban ül és rosszabb a templomkerülőnél, — vélekedett férje vállatvonva. Tóbiásné nem feszegette tovább ezt a kérdést. Embere azért is ellenzi a papságot, mert akkor magja szakadna a családnak. Ő meg nehezen tud lemondani róla, hiszen úgy érzi, hogyha pap lenne a fiú, akkor egészen az övék maradna. — Legyen ahogy jónak látod, — egyezik bele végül lemondó hangon. A férfi kiment az udvarra. Benézett az istállóba, a marhák elé vetett valamit, majd visszatérve így szólt: — A te földed nagyrésae még az apád nevén áll. Az enyémnek java az anyámén. Én aláírom a rajtam álló négy hektárra. — Nem húzhatnánk még? — sírt fel a felesége. — Tudod, hogy Laci utolsó évét járja. Ne keserítsük még mindig a huzavonával. Ha neki is így jobb, hát legyen. Fiam ellensége legyek, mikor elöbb-utóbb úgyis belépek? Az asszony szólni se bírt. Felállt, megtörölte a szemét és szinte betegen ment a házba, hogy a fejőshez készüljön. A rákövetkező napokon még sokat tépelődtek. Az egyik borongós őszi délutánon Tóbiás gazda végigjárta a rokonságot. Velük is meghányta-vetette, azután estefelé benyitott a községházára. — Belépek a magaméval! — mondta rekedten, s nagyot sóhajtott, mintha nehéz követ lódított volna le a hátáról. — A fiam jövőjéről van sző. nél hagyva az asszonyt. Mint zavaros ár csapkodtak át agyán viharosnál viharosabb gondolatai, míg a kultúrházhoz ért. Majd megmutatja a fiának ki az úr a háznál, ki parancsol! A taknyos... Mikor a terembe lépett, a vékonydongájú Sebet Péter, az Ifjúsági Szervezet elnöke beszélt. Legszívesebben odakiáltott volna fiának, hogy mars haza, de hirtelen nem találta a többi között. A beszédet is resteilte megzavarni. Ült hátul néhány gazda, főleg szövetkezeti tagok. Lehúzódott mögéjük, mérget nyelegetve. De azt azért mégis észrevette, hogy talpraesetten eregeti a szavakat ez a tedd ide-tedd oda legénynek látszó Péter. Azelőtt még a törvénybíró se vágta ki így a rezet. A beszéd tartalma azonban fokozni kezdte bosszúságát. Hogy a szervezet minden tagja legyen munkás, paraszt, tanult ifjú, mikor csak teheti segítse munkájával a szövetkezet? „A termés szokatlanul bőséges, — hangzott Péter beszéde, — a munkáskéz kevés, pedig bármely pillanatban beállhat az őszi esőzés. Ne vesszen egy cső kukorica, ne maradjon a földben egy szem burgonya sem. Az egész falu kára lenne az. A fiatalság különben is hálás lehet a szövetkezet iránt, hogy a füstös kocsma helyett ilyen szép helyen szórakozhat. A szövetkezet vezetősége a helyi nemzeti bizottsággal együtt most is segítségükre lesz a távolbalátó beszerzésénél. Nézhetik kényelmesen a nemzetközi mérkőzéseket, a sok szép kultúrműsort.“ Tóbiás gazda akaratlanul is igazat adott annak, hogy az ő legénykorában az italozáson és kártyán kívül bizony nem volt más szórakozás. A többiek is erről beszéltek körülötte. No, de a fiáért jött ide. Hol is van ez a haszontalan gyerek? Ott feketélik a feje a villany alatt. Szakasztott mása az ő regrútakori képéne,k. Derék legény - enyhült meg. Kitűnő tanuló. De lám e, Márton Gizivel csicsereg! No várj csak, - csiholta hanyatló mérget. — Ha igaz, amit a községházán hallottam, ellátom a bajod. Irta: LÖS KA LAJOS Ott már nincs szükség brigádra, — kacagott valaki. — Rajtunk múlik és idővel a mi szövetkezetünkben is megvalósulhat mindez, — fejezte be előadását a tanító. — Hiszen már most is vannak gépeink. Az idén marháink is közös istállóba kerülnek. Jövőre építünk egy tyúkfarmot és egy elektromos dohányszárítót. Persze az építkezés költséggel jár, ezért alacsony nálunk egyelőre a munkaegység értéke. De majd kamatozik rövidesen ez a befektetés. — Vége... üres a tekercs, villanyt! — kiáltott Matyó. Tóbiás gazda gyorsan kifordult a teremből. Semmi kedve a beszélgetéshez. Agya szinte szétrobbant. Túl sok volt mára. Belépése a szövetkezetbe, amit fiáról hallott és amit itt látott, — sok, sok. Minél előbb haza. Majd csak jön már ez a gyerek és megmossa a fejét alaposan. Biztosan elmegy a kedve az agronómusságtól. Idegesen ette a vacsorát, felesége pedig rosszat sejtve vizsgálgatta komor tekintetű férjét. — Hol csavarog ez még mindig ? — dobta az üres tányérba a kanalat. Kiment megnézni a marhákat. Szíve elszorult. Ezek is a közös istállóba kerülnek. Ott is kevés a takarmány, soványak a marhák. Amilyenek, olyanok, ott már közös a kár, meg a haszon is, ha lesz. — Tudod mért emésztem magam délután óta? — áll felesége elé viszszatérve a házba. — Mert aláírtad! — tördelte a kezét Tóbiásné. — Alá, a legény meg olyanokat ígérget Márton Istvánnak, hogy agronómus lesz a faluban. — Most, mikor beléptél?! — csapta össze kezét az asszony. "p lhallgatták. Ügy érezték, hogy összeomlott minden. A nehezen szerzett „vagyon“, a szántó s a marhák a közösben, — a fiúk meg hűtlen hozzájuk! Az óra szaporán kakukkolta a nyolcat. — Utánanézek, — igazgatta kendőjét Tóbiásné. — Eredj, mert ha én megyek, nem tudom mit csinálok! Az asszony leverten ért a kultúrházhoz. Itt már többen álldogáltak, leselkedtek. — A mostani fiatalságot az estharang szava se szólítja haza, — állapította meg Bitóné az ablakon át leselkedve befelé. — Tudja-e komaaszony, — vette át a szót a Zsindelyné, — együtt hancúrozik most gazda gyerek, zsellérivadék, munkásszármazék, lány, fiú vegyest. — Ez most a templom, buggyant ki Tóbiásné keserűsége, miközben beléptek. A szövetkezet elnöke és a tanító körül álldogáltak a fiatalok, s arról folyt a vita, hogy nyerhetnének meg minél több fiatalt a mezőgazdaság számára. — Néhányan visszajövünk, — ígérte Sőtér Pista, — otthagyjuk a gyárat ... — Ez már beszéd, — éljeneztek, tapsoltak a többiek. — Te könnyen tapsolsz, — szólt Bitó Feri Tóbiás Lászlóra, — mert apád nem lépett be ... — Ma Irta alá, — vágotta szavába a szövetkezeti elnök. — A gyerekér mindent megtesz az ember, — súgta Zsindelyné Bitónénak. — Urat akarnak belőle, — súgta vissza irigyen a másik, mert ő is iskoláztatta volna a fiát, de az nem bírta a tanulást. Feri pedig tovább csipkelődött: — Apád végre belépett, de te kitanulsz, s odább állsz. — Ha kíváncsi vagy rá, Feri, tudd meg, hogy a faluban maradok! — szólt emelt hangon. táncra akarta kérni, de édesanyja integetett, hogy sürgősen jöjjön hazafelé. Útközben Laci törte meg a nyomasztó csendet: — Édesapám okosan tette, hogy belépett. — De te meg fölbosszantottad! — tört ki az anyja, - megtudta, hogy agronómus akarsz lenni! — így látom jónak, édesanyám. — Jaj te gyerek, teljesen elment az eszed! — Miért, édesanyám?... Mindig szerettem a földet. Kisgyerek koromban maga édesapám nevelt erre ... — Akkor még nem gondoltuk, hogy kitanltattunk, sem hogy ilyen világ lesz ... Legalább apád előtt vigyázz a szádra, mert nagyon haragos! Mikor beléptek, Tóbiás nyomban szembefordult a fiával: — Hogy mi leszel te?! - fújt hatalmasat. — Agronómus, - felelt a fia halkan, de emelt fővel. Az apa keze ütésre lendült. Az anya fölsirva állt közéjük, hogy az ütést felfogja. De Tóbiás gazda keze aláhullt. Kiment az istállóba. Leült, és fejét öklére hajtotta. A következő napokban nem szólt fiához. De haragja helyén egyre inkább a szomorúság ütött tanyát. Most érezte, mennyire szereti a fiát. Egyik napon őt küldte el az elnök a szomszédfalusi szövetkezetbe takarmányért. Beszélgetett az ottani agronómussal, aki tavaly érettségizett falusi ifjú, s azóta a mezőgazdasági főiskolán egészítgeti szakismereteit. Egész szép fizetést kap. — Nem is olyan megvetendő foglalkozás ez, — gondolta. — Azért titokban a tanítóval is tárgyalt még a dologról, aki nagyon helyesli Laci elhatározását. A silózáshoz mozgósították a gazdákat. Indult ő is, csak még a villáért fordult be a félszer alá. Meglepődött mikor fiát már itt lelte vállán a két legjobb villával. — Hadd menjek, édesapám, — kérlelte Laci, — ma szünetünk van. Ketten többet végzünk. Meghatódott, de tartotta magát. Némán bólintott, elvette az egyik villát s rátette nehéz kezét a fia vállára. Röviden A KALONDAI szövetkezetben megtárgyalták a harmadik vitaanyagot és elhatározták, hogy szövetkezeti klubot létesítenek. (RP) CSOLTÖN a CSEMADOK és a CSISZ rendezésében színrehozták a Csodakarikás című mesejátékot. A darab olyan nagy visszhangra talált, hogy a környező falvakban is be kell mutatniok. (Oravecz.) BERZÉTE lakosai önsegélyezéssel kultúrotthont építenek. Mindenki nagy buzgalommal készül a szép munkára, egymásután születnek a munkafelajánlások. (Labancz) BODROGMEZŐ fiataljai nagy sikerrel mutatták be Dávid Teréz Dódiját. A főszereplő Kohány Anna és a többiek nagy lelkesedéssel játszottak. Elhatározták, hogy a közeljövőben ismét új darabbal lépnek a közönség elé. AZ ALSÖSZELI CSEMADOK hosszú hallgatás után végre a nyilvánosság elé lépett. Barta Lajos Szerelem című darabját mutatták be. Az már az ő kötelességük, hogy legyen folytatás is! NYÁRASDON minden vasárnap újabb és újabb színdarabokban gyönyörködhet a közönség. Legutóbb a nagy kultúrotthon kicsinek bizonyult. A nagymihályfai CSEMADOK játszotta náluk a Dankó Pistát. A közönség viharos tapsa köszöntötte játékukat. Átlát a szitán Labdát rugdalnak a gyerekek az utcán és az egyik kirakatot berúgják. A csörömpölésre kisiet a boltos és odakiált az egyik szaladó gyereknek: — Gyere csak ide, édes kisfiam, mondok neked valamit. Az rohanás közben visszafordul és kiabál:- Nem megyek, nem jó a kisgyerekeknek mindent tudni. — Tizenkettes fogaskerék kellene a traktoromra. — Van itt, csak keresni kell! A nagyobbik baj A lakzi előtti estén a fiatal menyecskejelölt egyszercsak keservesen elpityergi magát. Anyja mérgesen rászól: — Mit bőgsz? Attól félsz, hogy az urad megcsókol? Dehogyis, azt én is tudok ... csak főzni nem. Tizenkét gyermek édesanyja Sajószárnya (első végén tíz egyforma fehér ház sorakozik. Ezek közül az egyikben laknak Gákáék. Juli néni ebédet készít nagy buzgalommal. Délben jönnek haza a gyerekek és a férje Míg a leves forr, leülünk és az elszállt időket idézgetjük. — Bizony régen volt, hogy férjemmel összeházasodtunk. Nehezen kéz dödött a közös élet Szegények voltunk — sóhajt Juli néni. — Férjem cipész volt, de a munkanélküliség dohányosnak• kergette Az első évben megszületett Jóska ... Aztán jött a többi gyerek. A háború előtt már nyolc tányért kellett a mienk mellé rakni. Résziben arattunk. Egész nap a földön, kint a mezön gürcöltünk éjiéi meg itthon várt a mosás. Mert Juli néni azt akarta, hogy a gyerekek mindig tisztában járjanak az iskolába, s fáradhatatlanul dörzsölte, szappanozta a sok ruhát, vasalt, főzött, foltozott, stoppolt, takarított. Viselte a háztartás — s férjével együtt a kenyérkeresés nehéz terhét.- Aztán jött a felszabadulás. Azóta még néggyel szaporodott a „kenyérpusztító“, - ezt már mosolyogva meséli Gákáné. - Most heten vannak idehaza. A nagyobbak már kirepültek... Jóska fiam - már 27 éves - megnősült, Marcsu és Ica is férjhézment, Pista kiszolgált katona, Gyula az államvédelmi szerveknél szolgál. Hát így... Most heten vannak idehaza. Legkisebb lányom Rózsika négy éves. Én már negyvenhét vagyok. Bizony, eljár az idő... De most már megélünk szépen. Családi pótlékot kapunk a kisebbekre, a nagyobbak meg keresnek Nem olyan az élet, mint felszabadulás előtt... A gyerekek tudják, szüleik mennyit dolgoztak értük. Édesanyjuk a példaképük. ok is megállják helyüket a munkában. A szülői gondoskodást jósággal, szeretettel hálálják meg- Bizony, ha megöregszem, nem is logom tudni, melyikhez menjek - így mondotta Juli néni. De ez még messze van: hiszen egy édesanya addig mindig fiatal, míg gyermekeit fel yem neveli. S Juli néni még sokáig fiatal marad. Hiszen Rózsikát is férjhez kell adnia Dolgozzon még sokáig erőben, egészségben, nevelje gyermekeit, örüljön nekik, azok pedig gyöngédséggel, szeretettel melengessék édesanyjuk szívét. Németh János
