Szabad Földműves, 1958. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1958-09-14 / 37. szám
6 \fzaU^d Földműves 1958. szeptember 14. A vén Dósai kint áll a ház előtt. Szívja a pipáját, amiben sercegve ég a csutkás dohány. Hunyorog. S nézi. a Kopaszháton szerteszórt tanyákat, amelyek most megifjodva és megszépülve virítanak a délutáni langyos napsütésben. Levedlették hósubájukat, mint kutya a téli szőrét. Egyiknek avas nád a teteje, a másiké piros cserép: de a tarkabarka tetők alatt úgy nyílik ki s ragyog a fehér fal, akár az avar közt a gyöngyvirág. Már nincs hó sehol — motyogja Dósai és azt gondolja, hogy mégis csak össze kéne készíteni azt a kis árpát. De niftcs kedve. Már megint egyedül... — üt bel^, mert eszébe jut, hogy ezen a tavaszon is maga kínlódhat, nincsen segítsége. Hát ettől elmegy a kedve. Álldogál a ház előtt, utóbb meg a tanyaudvaron ténfereg. Benéz az istállóba. A fészerbe. Ott állapodik meg, s bámulja a sok risz-rossz lomot. A rostának lejár a kereke. A boronának hiányzik egypár foga. Akárcsak én — gondolja keservesen —, ez is elhullatta a fogát... A hengernek eltörött a rámája, már vagy három éve. A szekér is.! Rossz ránézni. Kereke csámpás. Valamennyi lőcs csáléra áll rajta. Fenekén a deszka korhadt, akkora, lyukak vannak, hogy az ember mindent elpotyogtat az úton. Dósai áll és néz és azon gondolkodik: hogyan lehet az, hogy vénségérc csupa elnyűtt szerszámja lett. Minden öreg. A két ló, a tehén, a szerszám. Megöregedett az egész tanya. Meg kéne gyújtani — gondolja, inkább szomorúan, mint haraggal —, meg, az egészet. "Tje nem gyújtja meg. Elfordul. Köp egyet. És megint eszébe jut az árpa, hogy mégis össze kéne készíteni. Pirkad a föld, barnul a háta, nemsokára rá lehet menni. Hát... ■—) mondja Dósai, magamagának és beleszív nagyot a pipájába — hát, hát... Válogat a zsákok közt, kiválaszt kettőt. Azokat megnézi kívül-belül. A port is kirázza belőlük, odacsapkodja őket a fészer falához. — Ez jó lesz — mondja végre, és fogja a két zsákot, és pipál Akkor ki jő a felesége. Görbehátú, sovány asszony, merev az arca, mintha fából volna: csak a két nyugtalan fekete szeme él benne. Fázósan szorítja mellére a kezét. Köhécsel. Elmegy az ura mellett, a fészer sarkában összekapkod egy kis gallyat, és visszamegy a házba. Nem szól. Semmit se szól. Mintha egyedül volna a tanyában, mintha az ura nem is élőlény volna. Dósai néz utána, idegeit bizsergető kis indulattal. A íene egye meg - gondolja -, hát ilyen ez, láthatta a két zsákot, a készülődést, de nem szól. Nem. Minek is. Csinálja csak ez a vén marha, szakadjon bele ... Mert ilyen volt mindig. Naphosszat el tudott lenni egy sző nélkül. Csak akkor nyílt fel a szája, ha parancsolt. Mert azt tudott. Mert az cvé a föld meg a tanya, és ezen a jusson parancsolt az urának, a gyerekeinek, mindenkinek ... Rogyna rá az ég! Dósainak összegyűlik a nyál a szájában. Köpne, de olyan égető, csavaró görcs áll bele az állkapcájába, hogy nem tud köpni. Rettentő düh lobban fel benne. Általzúg agyán a sok év, amit itt töltött. Az élete. Az ö egész élete. A rengeteg szántás, kapálás, aratás, rakodás, erőltetés ... Mert más nem volt. Semmi. A nyelve lógott, de se kocsma, se tanyázás, se megállás. Csak a munka. A hajsza, A szerzés. De kinek?,.. A dohánya árát kiszámolták. Az ételt odalökték. Istállóban hál, szinte az esküvő óta, szalmadikón. mint egy rossz cseléd. És miért? Miért?! A gyerek is mind elment egymás után, ki erre, ki arra. Nem bírták, nem bírDOBOZI IMRE: ^ ÖREGEK. A TANYAN hatták, ami itt volt. Ami itt van. Kutyának való ez! Csak ő bírta. Mert muszáj volt. A föld. miatt. A tanya miatt. Az élet miatt... Élet! Hát élt ő? ■ffad haragjában odacsapja a zsá' kokat a vágítőra. Felragadja a fejszét. És üti, vágja, cafatokra'csapkodja a két zsákot. Akkor aztán nézi, mit csinált. — Nesze! — mondja, mintha az egész világot széjjelszabdalta volna. Kifújja magát. És fülel, jő-e az asszony. Mert jöhet. És akkor meglátja a pusztítást, a szétvágott zsákokat. Hej — sóhajt Dósai és a csizsmája orrával a sarokba rugdossa a rongyot, hogy ne legyen szem előtt. Nekiáll más zsákokat válogatni. Mert hiába,.hiába: azt a kis árpát össze kell készíteni. Mit csináljon, ha egyszer maga maradt mindenre. Erre a tavaszi vetésre is. Erről eszébe jut, hogy hogyan is ment el a két legkisebb gyerek, a Jani meg a Ferkó. Egy este sokáig susogtak kint az udvaron. Aztán vacsora után azt mondta valamelyik, már nem is emlékszik rá, melyik: — Édesanyám, be kéne állni a Vörös Mezőbe, már az itteni tanyás majd mind beállt... A felesége meg: aztán mivel álltok be? — mert itt semmitek sincs! Hát ez az. Hogy semmijük sincs. A ház az anyjuké. A föld az anyjuké ... Amúgy meg szégyellték volna, hogy semmivel álljanak be gazdalegény létükre. Inkább elmentek a hetedik határba, állami gazdaságba. Elmentek. Pedig ha itt lentiének, kéznél lennének ... mi volna nekik ez a kis munka— ez a kis árpa? Semmi. Szívja a pipát. Elmosolyodik kajánul. Na, legalább megdolgoztatja az asszonyt. Meg! Hadd erőlködjék egy kicsit, hada szuszogjon. Miatta mentek el a legkisebbek is: hát egyen a főztéből. Vállára csapja a két zsákot, lassan ballag előre a ház felé. örül neki, valami hirtelen jött komisz kedvvel, hogy ez egyszer ő dolgoztatja meg a feleségét. Hogy ő parancsol a páráncsolőnak. Az ajtónál megáll, még ott is vár kicsit, mert ez olyan jó dolog, evvel egyáltalán nem kell sietni. — Te, szól be végre, de nem hangosan, mert igazán még nem is akarja, hogy az asszony meghallja. Nevet halkan, bele a csapzott bajuszába. Megálllj csak na megállj, — gondolja, és ekkor nagyot kiált: — te! Felesége kijön. Kötényébe törli a kezét. És néz reá az ugráló fekete szemével. — Gyere a padlásra — mondja Dósai — tartsd a zsákot. Az asszony behúzza maga után az ajtót. Hogy félti azt a kis meleget — gondolja az ura — ki nem eresztene belőle ... bezzeg mást megvehet az isten hidege odakint ... Dehát fagyos volt, ilyen fagyos volt mindig. Ha csak- ki kellett dugni az orrát, már reszketett. — Má ezt se bírod? — dohog az asszony. — Má ehhez is segítség kell? TAósai nem felel. Mászik felfelé a létrán, körülményesen nyitja ki a lakatot, bebúvik a padlásajtón. Csak akkor szólal meg, amikor már fogja a lapátot és beletúr vele az árpába — Nem kellenél te — mondjg — volna itt segítség. Volna! Ha el nem űzöd a háztól a két legkisebbet is... Most ők dolgoznának. Most itt lemének! — Vagy a közösben — veti oda az asszony. — Hót akkor ott. A közöjsben. Miért? Akkor se kínlódnék itt magam . . . akkor is jobb sorom volna... Maholnap kiesik a kezemből mi idén. És aztán? Mi lesz? Az asszony megrántja a vállát. — Rakd má, ne a szád járjon. -■ Tűnődik kicstt, szóljon-e még. írdemes-e? Mert azt tartja, nem nagyon érdemes. Minek ? Ez az ember, a: u'ra, ez csak kéz meg láb volt: a fej f volt. Hát minek... De azért, míg kifordítja a zsák nyakat, csíp egy;t az urán: — A te véred van bennük, azért büdös nekik az itthoni munka.... azért csatangolnak ... Dósai rámered, véreses szerr mel. — Mi? az én vérem ugye? — tör ki belőle. — Mert én csatangoltam, ugye? Itt nyűttem el magamat ebbe a rohadt tanyába, ebbe a földbe... itt is döglök meg, mert nincs hová mennem! — Rakd má — szól rá az asszony. És másfele néz. Ki a padlásajtón. Dósai azonban nem rakja. Megint elönti a düh. Fogatlan szája rtemeg. — Nem a munka volt büdös hekik! Tudd meg nem az... A parancjsolás! A sok regulád! Hogy te csak mágadat nézted mindig ... a magadét! A gyerekek nem akartak megszakadni a te jussodon, tudd meg! — Vicsorítva nevet: — Nem sikerült cselédnek tartani őket, gazdáné asszony, hehe. Más világ van, gazdáné asszony! Inkább itthagytak ... Fiatalok! Emberek közé kívánkoztak, ebből az istenverte tanyából. Nézhetsz utánuk, gazdáné asszony... Reszkető fejétől a talpáig megrázza a keserű düh. — De engem is itthagytak. Engem is! Itt ehet a fene, magamba... Gombócát érez a torkában, s nem tudja lenyelni, majd megfullad. A húsát, a bőrét égeti, marja a felgyűlt iszonyú harag. Meg tudná ölni az asszonyt. Agyon tudná vágni a lapáttal. Negyven évnyi keserűség szakad fel benne, magány, robot, öregség, kiszolgáltatottság, emésztő és ordító indulat. — Te! — üvölti — Te!! Az asszony riadtan kapja odább a fejét. Még ilyennek soha nem látta az urát. Ilyen veszettnek. Gyűlölködve néz rá vissza, és elnyílik a szája, szólana is valamit: de mégse mer, ebben a pillanatban nem mer. Idegesen gyűri a zsákot. Dósai észreveszi a percnyi hőkölést. Vad öröm ömlik el benne. Megijedt! Fél! Tőle még egyszer sem félt a felesége. De most fél. Oda van egészen, feleselni sem mer. Hát ha nem mer, az jó — gondolja, és ettől visszatér az ereje, lapátolni kezdi az árpát: de nem csúsztatja be a zsák szájába a lapátot, mint máskor szokta, nem: mérgesen és hetykén löki oda, hadd szóródjék a szem, hadd kapkodjon az asszony. És közben lesi a kalapja széle alól. Lesi, hogy mit csinál. Mérgelödik-e. És merészel- e. Mert ha merészel, hát akkor lesz valami. Lesz itt valami! TVTegtelik a zsák. Dósai beköti. Az-L'-*- tán a másik is megtelik, azt is beköti. Akkor rászól az asszonyra hangosan: fogd! Felesége nem ellenkezik. Fogja a zsák végét, erőlködik lihegve, tántorog az ura után. A létráról majd leszédül, kínlódva lép egyik fokról a másikra. Szakadj meg — gondolja Dósai, — kihúztad magad mindenből, hát most szakadj meg... Rángatja a zsákot, szinte ugrál lefelé a létrán. A fészerben lekapja a ponyvát a rostáról, felönti az árpát. Hajtsd — mondja, — A tied ... a kutyaistenit! — eleget tiolgoztam a tanyádon, dolgozz te is! De azért, amikor az asszony már nagyon kapkodja a levegőt, és köhög is, megszánja. Mégis csak asszony. Öregasszony. S nem is szokta a nehéz munkát, beteges volt mindig: csak a rettenetes nagy akarat, az volt benne, az tartotta. Hűm — dünnyögi Dósai, és int az asszonynak, hogy álljon odább a rosta mellől. — Erigy be — mondja aztán —, má a többivel elkínlődok ... De különben erősen tartja magát. Nem enyhül Mogorván mereszti a szemét, ráncolja homlokát. Dérreldurral dolgozik. S mikor bemegy a konyhába, levágja dühösen a kucsmáját a karos lócára, hogy a kucsma FIAM HOZ Most neked írok egyetlen fiam, ki gyermekévek áramában játszol és nem látsz túl a nagy lubickolásból felfreccsenő vízgyöngyök szivárványán. Most néked írok, hogyha egyszer árván maradnál férfi sorsod szép harcában, úgy edzzen meg e késő üzenet, mint kerékpárost hegynek felmenet a hűsítő korty, győzelmes hajrában. Te nem ismerted háborúk vulkánját, mely izzó lávát ömlesztett a földre és embertársad hamvasztva söpörte felfortyogó és üszkösítő árján. Te nem ismerted hullaházak képét, míg rendjeles fasiszták gyilkos gépét a füstös lég útvesztője takarja s míg bombák süvöltő acélszivarja zuhog, mi az: baromként megremegni. Most szégyenpírra), oly nehezen írom, hogy ember, emberfajt gyűlölt a földön, és hitvallássá lett e szörnyű átok, hogy meggyalázta az egész világot s mindent, mi szépség, büszke eszmény, érték; az embereiket hajcsárok kísérték, sebzett kajrukra billogot sütöttek, s hány élő testet cafattá ütöttek, míg villanyáram cserzette a száját. Nekem az ember mindig nagy-betűs volt és mindig egyértelmű minden néppel. Te kisfiam, te számolj le a képpel, mit szomorúan toliam fellebbentett, de ismerd meg, hogy megtudd, mért legszentebb a harc, m^t mi az emberségért vívtunk. Az új világra, melyet építettünk, Ti egykor majd a cserepet rakjátok s ha büszjee tornya szédítőn hat rátok, a szerszámokat ne tegyétek félre. Az embernek, tinektek építettük s ha játszva szálltok majdan fel az űrbe, a föld világát emberin becsülve, óvjátok féltőn legszebb korszakában. Mert szebb jövendőt hagy terád e század, majd gondolatban öleld át apádat, nekünk e harc volt életünk varázsa. Te mögöttünk légy hű, kitartó strázsa. CSÁVOSSY GYÖRGY nagyot nyekken. Pedig már nem dühös. Már lehűlt. Csak mutatja: mert most kell ütni a vasat, mert ez a konok asszony végre megszeppent, de még egyszer bajos lesz megisjezteni... Hát üt-ver, zörömböl. Amikor aztán jól kizörögte magát, zsebbe löki a két öklét, ránéz a feleségére erősen. — Hazahívom őket — mondja a két legkisebbet. Felesége nem szól. Nem is mozdul, a szeme .pillája sem rezdül. Mintha az ura ott se volna. Dósai pipára gyújt. És megint kezdi: — Hallod ? Hazahívom őket. Az asszony lassan arra fordítja a fejét. Szájaszéle lebiggyed. — Jönnek is — mondja, — ha bolondok lesznek. Dósai lép egyet. Most kell kivágni a rasai. mert aztán elapad benne a mersz. — Miért? — kérdezi harciasán, s felszegi a fejét, álla előreugrik. - Miért? Beállhatnak a Vörös Mezőbe, nem tartom vissza őket... Nem én! Ha tudni akarod, én is bemegyek velük. Elég volt! — "Demehetsz r—’ feleli csendesen •D az asszony. — Be. Avval, amid van. Mert az enyimhez, az én földemhez ... semmi közöd. — Akkor is! —üt az asztalra Dósai, s kivörösödik. — Ha libát őrzök, akkor is. Edd meg a földed, a tanyádat... Én meg, ha kenyeret eszem, legalább a magamét eszem. Az asszony rámered döbbenten. Hát így vagyunk? Hát ennek már nem kell... ami volt? — ahogyan volt? Egyszerre megérti, hogy az ura föllázadt ellene. Az egész élete ellen, a tanya ellen, és neki immár nincsen ereje, hatalma, hogy ezt a fogatlan és töpörödött vénembert visszatartsa ... Vége! Vagy más valami lesz, vagy semmi se lesz. De ami volt, az nem lesz. Mintha kiszállt volrfa belőle minden erő, elkönyököl az asztalon, tenyerébe támasztja fejét. Nem szól. Nem is. sír. Csak bámul maga elé, égő szemmel, sokáig. Dósai tanácstalanul álldogál. Aztán észbekap, hogy ő most új nótába kezdett, s azt végig is dalolja, ha törik, ha szakad. Lámpát gyújt sietve, a fiókban keresgél, s belefog a levélbe. Abba a levélbe, amelyikkel hazahívja a két fiút. Amikor a végire ér, megkérdezi csendesen. — Azt is beleírjam, hogy... az anyjuk is hazavárja őket? Felesége hallgat. De mintha bólintott'volna: Dósai legalább is annak véli a feje rezdülését. Hát akkor — mondja —, azt is beleírom. Nyújtózik egyet. Bemegy a szobába, körüljár: mintha még soha se lett volna bent a szobában. Pedig hát volt. De már az régen volt... Elégedett kis örömmel, és kíváncsian nézegeti a magasra tornyozott ágyakat, a diófaasztalt, a birsalmával megrakott fiókos szekrényt. Aztán kéroleg szól a feleségének: — Te ... ágyazz meg nekem idebent ... ha ráérsz. A z asszony már nem is csodálko** zik. Feláll engedelmesen, S mintha mindennapos dolgát tenné, ágyat vet odabent az urának a szobában. Dósai leül az ágy szélére, lógázza kurta lábát. Gondolkodik. Azon gondolkodik, hogy mekkora nagyot fog ő aludni a Szobában, vetett ágyon, a sok istállóbeli, föl-fölérző, nyugtalan nyugvás után.
