Szabad Földműves, 1958. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1958-09-07 / 36. szám
6 sfzaUad Földműves 1958. szeptember 7« Együtt a párttal, a néppel, a fiatalok sokaságával A PIHENÉS ÉS KULTÚRA Parkjának kongresszusi terme két nap a fiataloké volt. A padsorokban a főváros és a kerületek küldöttei, az emelvényen Chudik elvtárs, mezőgazdasági megbízott, a pártküldöttség vezetője; de itt vannak a meghívott vendégek is a társadalmi, politikai és kulturális életünk több vezetője. S a sok-sok gondolat nyilvánosságot kér most. Gyorsan elröppenő, de kemény munkával teli hetek, hónapok tanulságait, vágyait hozták ide a küldöttek. És amikor felmérik a megtett út nagyságát, egyben határozott cél által vezetve felfedik a jövő magasztos távlatait is. „Ifjúságunk országunk kommunizmus felé való további előrehaladásának fő zászlóvivője“ — állapította meg nem rég a párt történelmi jelentőségű XI. kongresszusa. És a fiatalok, felelősségük teljes tudatábSn, vállalják is küldetésüket. Erről a beszámoló éppúgy meggyőzhetett bennünket, mint á” felszólalások mindegyike. Céltudatos elszánás, harcos lendület jellemezte ezt a szlovákiai seregszemlét, s a jövő biztos tudata. Hisz ha a jövő távlatait nézzük, szinte elámul az emberi képzelet. Az egész ipari termelés — szlovákiai viszonylatban — 1965-ben — több mint kétszerese lesz a múlt évinek, ami anynyit jelent, hogy az évenkénti gyarapodás akkora lesz, mint az 1937. évi átlagtermelés. Kelet-Szlovákia épülő kohászati kombinátja pedig erre az időre 65 százalékkal túlszárnyalja — évenkénti termelésben — a München előtti köztársaság évi termelési átlagát. HATALMAS FELADATOK hárulnak Ifjúságunkra az elkövetkezendő években a falu szocialista átépítését illetően is — hangsúlyozta beszámolójában Milan Rázus, a CSISZ Szlovákiai Központi Vezetőségének elnöke. Pártunk XI. kongresszusa nagyra értékelte azokat az eredményeket, amelyet a szövetkezetesítés és a mezőgazdaság átépítése terén elértünk. A szocialista szektor 71,5 százaléka — egész országos viszonylatban. (Szlovákiában 63,3 százalék) — tanúskodik kiváló eredményeinkről. Magában ez is fényes bizonyítéka annak, hogy a szocialista nagyüzemi termelés kiterjesztése a falvak átépítésének alapvető követelménye. És ezeknek a megtisztelő feladatoknak valóra váltása az ifjúság forradalmi küldetéséből ered. De a tények sokasága is ezt bizonyítja. Hogy csak még néhányat említsünk: mezőgazdaságunkban ez idő szerint 656 ifjúsági munkacsapat dolgozik, a gépállomásokon pedig 117; a rét és legelő gondozást illetően 1957-ben 137 ha-on végezték el, míg az ez évre vállalt százezer ha-ból már nyolcvanat teljesítettek; a vízgazdálkodás szempontjából jó példával jár elől a nyitrai kerület ifjúsága, ahol már néhány év óta folynak a Nyitra — Zsitva szabályozási munkálatai: Michal Chudik, mezőgazdasági megbízott felolvassa az SZLKP KB levelét EZEK A TÉNYEK AZT ■/ TANÚSÍTJÁK, hogy ifjúságunk méltó részt vállal a szocializmus hazánkban való felépítésének nagy művéből, s ezek az eredmények ugyanakkor a jövő tervek valóra váltásának biztató tényei is. Népünk elvárja a fiataloktól a magasztos küldetésre való felkészülés sokoldalúságát, melyet az SZLKP KB levele is hangsúlyozott: „Azt akarjuk, hogy a mai ifjú nemzedék méltó örököse legyen azoknak a forradalmi vívmányoknak, melyeket dolgozó népünk a munkásosztály és Csehszlovákia Kommunista Pártja vezetésével kiharcolt. Tovább kell fejlesztenünk ezt az örökséget. Ifjúságunk, ha meríteni, tanulni fog dolgozó népünk forradalmi történelméből, a kommunista párt harcából és győzelmeiből, sikerreT töltheti be küldetését.“ A pártról, a párt szeretetéről, segítségéről sok szó esett. A szeretet csapott itt magasra, szívből jövő forró köszöntésben. Tudják, amit a XI. kongresszus beszámolója is hangsúlyoz: „A most reánk váró igényes feladatok ... megkövetelik, hogy a szövetség tovább fokozza és mélyítse a fiatalokra gyakorolt befolyását... Vezetni kell a fiatalokat a párt által kitűzött feladatok mindennapi felelősségteljes teljesítésére.“ KÉT NAP TANÁCSKOZOTT Pozsonyban Szlovákia ifjúsága, ám a gondolatok, javaslatok ország-világ előtt hangzottak el. Terveik, célkitűzéseik mindannyiunk felelősségteljes feladata, is. Becsületbeli kötelességünk, hogy mindenben, a munka minden frontján segítsük fiataljainkat nagy céljaik valóra váltásában. Hisz róluk, rólunk, mindannyiunkról, a .— jövőről van szó! r-tá A kongresszus szünetében vidám énekléssel, nótázással töltik az időt A z öregasszony összeszűkült szemekkel nézett fiára, ezernyi ráncba futott össze homloka: — Én megmondtam, hogy ne vedd el... Ringyó az ... A vérében van. — Halgasson már! Miért gyűlöli öt?’. — rivalt rá a fiú az anyjára. A nő még sziszegett valamit, de már inkább csak magának magyarázott, s lassan kicammogott a konyhába. Magára hagyta a fiát, aki egyik cigarettát szívta a másik után. Az anya jól tudta, mi játszódik le most benne, tépik, marják a gondolatok. Ezt akarta. Hagyja ott azt a másikat és jöjjön haza. Éljenek úgy, mint régen. Maga sem tudta volna megmondani, hogy miért gyűlöli olyan feneketlen engesztelhetetlen gyűlölettel fiának feleségét. De erről a gyűlöletről mindenki tudott a kis bányászközségben. Valósággal eseményszámba ment Bakonycsemyén, ha kirobbant a családban egy-egy újabb veszekedés. Az öregasszony még régi barátnőjét is ráuszította fiára az esküvő előtt, így próbálta megakadályozni, hogy a fiú elvegye a leányt. — Jaj, Józsikám, kire is vetetted te a szemedet? — Hát nem tudod milyen volt az anyja? ... Azt sem tudja senki, ki az apja a lánynak ... Még tán az anyja sem. S ő sem lesz különb az anyjánál. S esküvő után folytatódott az uszítás, pocskondiázás. ' S a fiú egyre idegesebb lett. Már az is ingerelte, dühítette, ha fűszeresebb volt az étel, mint ahogy az _ anyjától megszokta. Egyszer nem talált tiszta inget a szekrényben és ezen vesztek össze. Szemére hányta fiatal asszonyának: „otthon bizony másként volt..« Az én anyámnál nem ez volt a szokás". És mindig „az én anyám" és mindig „nálunk nem így volt", „bezzeg anyám előre megmondta" ... így ment ez állandóan. A fiú sokszor érezte, hogy nincs igaza. Amikor veszekedett, üresen tartalom nélkül kongtak szavai, inkább róla azt is, hogy az anyja az ő számára szent, akinél igazabb, jobb nő nem született a földre. Hiábavaló volna hát a magyarázkodás, panaszkodás. A fiatal férj komoran nézett maga elé és kezében egy levelet szorongatott. Az anyja visszajött a konyhából; sunyi tekintettel méregette fiát. Mintha vigasztalni akarná, úgy mondta: magyarázni szeretett volna tizenhétéves feleségének, okosítani, kedvérevaló asszonyt nevelni belőle, de nem volt már egy jó szavd, mert mindig dühösen került haza. Az anyja minden sihta után várta az úton és szájából valósággal fröcsköltek a vádak, a panaszok a menye ellen. Sokszor megszidta a fiú az anyját is: — Mit heccel maga mindig engem? Pokollá teszi az életemet — mondta, de a tövis benne maradt és az első szóra otthon felforrt benne a düh. Legtöbbször így állított haza: — Mi volt már megint? Nem férsz a bőrödbe? Miért nem férsz össze anyámmal ?! A z asszony eleinte tűrt némán és szótlanul. Tudta férjéről, hogy hirtelen indulatú, sűrűvérű ember, akinek nem jó ellentmondani. És tudta — Ne adj arra a levélre semmit. Csak ijeszteni akar. Tőlem akar elrabolni. A fiú oda sem hallgatott, csak nézett maga elé a semmibe. Fejében egymást kergetve száguldoztak a gondolatok: —Hátha mégsem jön vissza... elment örökre... Anyám elkergette ... Válóban, az anyja kergette el az aszszonyt. Míg a fia lent volt a bányában, átlátogatott a menye házához. Köszönés nélkül lépett be a kapun, belenézett az edényekbe, fitymálva gusztálta mit főz az ifjú asszony, majd a szobába ment. A falon pókhálót vett észre: — Ügy, szóval csak ott takarítunk, ahol a papok táncolnak. Csupa kosz itt minden, így él ez én szegény fiam... — Elég volt! — kiáltott fel a fiatalasszony —, ha a fiának nem tetszik, fogja kézen, mint egy dedóst és vigye haza. Nekem elég volt a szájalásból. Az emberek javára élt 1943. szeptember 8-án, 15 esztendővel ezelőtt végezték ki a nácik Berlinben Július Fucíkot, népünk nemzeti hősét. Az a 15 év, mely ennek a nagy hazafinak meggyilkolása óta eltelt, —’ nagyságát érthetővé tette az egész világ előtt. Az „Üzenet az éleknek" című munkája a világ minden részébe elvitte hangját, azt a hangot, amely a náci megszállás kegyetlen esztendejében a cseh nép erejét, ellenállását szólaltatta meg. Ez a hang nem remegett meg az akasztófa árnyékában sem. Vallomásai nyomán az egész világ közvéleménye előtt kibontakozott egy bátor, rendíthetetlen jellemű harcos, az ellenállási küzdelemnek legnagyobb alakja. Mint újságíró a „Rudé právo“ munkatársa, a „Tvorba" irodalmi kritikusa, cikkeiben kifogyhatatlan lendülettel és meggyőződéssel folytatta a harcot az emberi szabadságért, a kizsákmányoltak jogaiért. A nemzet hagyományait követő publicista egyidőben küzdött a munkások jobb életviszonyaiért és a művészet jogaiért. Küzdött a békéért a háború ellen. És harcához erőt a népből merített. Július Fucíknak népünk kulturális életében elfoglalt helyét, súlyát azok az eszmék biztosítják, melyekért őszinte odaadással harcolt. Ifjúságunk szemében azért lett mintakép, azért lett nemzeti hősünk, mert az igazságért nem félt harcba szállni, sőt az életét is odaadni. Ember volt, aki emberhez méltóan az emberek javára élt a fasiszta embertelenség vérgőzös napjaiban is. Maga mondja végrendeletében: „Az emberi kötelesség nem végződik ezzel a harccal és embernek lenni, ez továbbra is hősi szívet kíván, majd mindaddig, míg kortársaim nem lesznek igazi emberek.“ Fucík életét adta eszméjeiért, s mártírhalála, mint örökké jelenlevő történelmi erő ivódott bele az emberek szívébe.- va ELSŐ NAP AZ ISKOLÁBAN Örömmel, de kissé elszoruló szívvel lépték át az iskola küszöbét az elsőosztályosok. Megkezdődött az új tanév. A pionírok szeretettel köszöntik őket. Jó tanulást, elsöosztályosok Kölcsey Ferenc Kölcsey Ferenc, a magyar irodalom „félszemű üstököse“ halálának 120. évfordulójára emlékeztünk a közelmúlt napokban. A XIX. század elején indult el Kölcsey hódító útjára. Az időszak, melynek pályája Ivét nekifeszítette, a magyar történelem egyik legsötétebb korszaka volt. A magyar nemesség, amely még pár évvel azelőtt síkra szállt az állami önállóságért, a jakubinus veszélyre, majd Napoleon hadainak fenyegető közeledésére feladta nemzeti követeléseit, kiegyezett az osztrák önkényuralommal. Ez ellen a kettős átok ellen vette fel Kölcsey a küzdelmet. Mély társadalmi tudatossággal és felelősséggel vívta harcát a magyar nyelvért, a magyar irodalomért, és ezt a harcot egyűvéforrasztotta a „haza és haladás“ eszméjéért vívott küzdelemmel. Ezt a harcot szolgálta költészete is, s himnusza csakhamar nemzeti énekké vált a történelem erőinek komor szorításában, villámos viharaiban. — Na nézd csak! Mekkora szája van! Tudod, mi ez? Ringyó szokás. Igaz, az vagy ócska ringyó! A vádak hallatára a fiatalasszonyból egyszerre lobbant ki a már hetek óta elfojtott indulat; s csak akkor ocsúdott fel, amikor a hüledező öregaszszonyt már kituszkolta a kis kapun. Amikor az magához tért, torka szakadtából ordítozni kezdett: — Emberek, emberek, segítség! Nézzék, össze-vissza vert a menyem. Kirúgott a fiam házából. Jöjjenek, lássák, így lökött ki az utcára — sápítozta sivító hangon és amikor már szépen összegyűlt a hallgatóság, fenyegetni kezdte az asszonyt: — Megöl a fiam, meglásd. Szétveri a fejedet. Majd én teszek róla! Jyis az asszony valóban megrémült. A férje képes és megöli öt, mert kilökte az anyját. — De hát nem bírom. Nem és nem akarok így élni! Inkább meghalok — kiáltott fel és az első kezeügyébe akadt papírra nagy sebtében írni kezdte a búcsúlevelet: „Nem bírom tovább ezt az életet. Az anyád gonoszságaival a halálba kerget. Elmegyek és soha nem látsz többé ...“ Ez a levél várta otthon a fiút és ezért rohant mint egy őrült az anyjához. S eközben a fiatalasszony már messze járt a falutól, karjában héthónapos gyermekével. A, patakhoz ért. Mint akinek küldetése van, ment egyenesen a víz felé. Erős volt benne az akarat: most meghal. Egyre mélyebben gázolt a vízbe, már derékon felül ölelték a hullámok, mikor egy síkos kövön megcsúszott. A gyerek kiesett kezéből és ő is elmerült a habokban. De feltámadt benne az életösztön. Kézzel lábbal küzdött, hogy megszabaduljon a fulladástól, és nagy nehezen kievickélt a partra. A gyerek közben meghalt. l~)tt, a parton találtak rá az embe” rek és nézték a csuromvizes fiatalasszonyt, akinek szeméből már elfogytak a könnyek. Valaki rendőrért ment, a rendőrség letartóztatta — megölte gyermekét. A tárgyalásra felkészült a bíró, az ügyész és felkészültek az ülnökök. Nekik kell ítéletet hozni a fiatal nő ellen, aki gyermekének halálát okozta. A bíró kérdez és a vádlott felel. Lassan a tárgyalóteremben mindenki előtt kirajzolódik a kép — az otthon, a férj és az anyós arculata. A község lakói elmondják, milyen szörnyű élete volt a fiatalasszonynak, akit gonoszságaival üldözött az anyós. A bírónak ítélnie kell, — de nem tud! Az ülnökök mind azt mondják: Az asszony ártatlan! És az ügyész elejti a vádat. A paragrafus most az egyszer alul maradt. Valaki felelős a szörnyű tragédiáért. De ki? Ha a paragrafus megengedné, a bíró az anyóst ítélné el — de erre nincs törvény. A legtöbb, amit a bíró tehet, kijelenti: — Ön szabad! És a fiatal no lassan bandukol le a lépcsőn, maga sem tudja, hogy most hová, merre? A kapuban egy erős, napbarnított arcú, könnyes szemű fiatalember várja — a férje. Lassan elindul a nő felé, karját kitárja: — Ügy vártalak... Meglásd, másként lesz ... új életet kezdünk... együtt, mi ketten. SÓLYOM JÓZSEF A Kultúra és Pihenés Parkjában Szlovákia minden tájáról jönnek a küldöttek
