Szabad Földműves, 1958. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1958-02-02 / 5. szám
6 sfzalHui Földműves 1958. február 2. Azok a jó békebeli (jCVis<wyok — ö, azok a jó békebeli farsangok! i— Hányszor halljuk még ma is az öregek egynémelyétől, s olykor-olykor lépre is megyünk nekik. Föltámad bennünk az ismeretlen iránti kíváncsiság és egyikünk-másikunk talán még szánja is magát, hogy kimaradt az „igazi“ farsangolás öröméből. „Hogy is volt?“ Könnyű megtudni a valót, mert nagy emlékező a nép: szokásaiban, művészetében megőrzi a jót is, a rosszat is. Hát úgy volt, hogy amikor elérkezett karácsony után a farsang, vele együtt megjött a mulatások, a bálok ideje, falun-városon egyaránt. Városokon hosszú estélyi ruhákban, klakkban-frakkban, finom hintókon, autókon suhantak a bálokba a delnők meg az urak, és csupatükrös, csupafényes termekben, síkosra vikszolt parketten mulattak reggelig. Szólt a cigányzene, szólt a dzsessz is, durrogott a pezsgő, csengett a pohár. Se sz^ri, se száma nem volt a mulatozó szeszélyeknek, az úri kedvtöltésnek. De nem így a nép, kivált a falusi szegénység. Jó, ha ilyentájt valami jobb ételre, meg olcsó lőrére semmikis homoki vinkóra, ha tellett. Ágról szakadt, csóró cigány húzta a talpalávalót, de sokhelyt, a pusztákon és a tanyavilágban már az is ünnepszámba ment, ha került citerás, dudás, nyenyerés. Pedig a szegénység is szeretett volna jobb napokat látni, farsangkor egyet vigadni, ha másért nem, hát azért, hogy legalább télvíz idején felejtse a sok munkát, a bajt, ami egész esztendőn a nyakába szakadt. Hogy csakugyan ősi kívánságként él a népben is a farsang gondűző kedve, az öröm iránti vágy, mi sem mutatja jobban, mint a sok farsangi népszokás. Persze, más volt ez a farsang, a nép farsangja, mint az uraké. Még ilyenkor is megrontotta a szugényember szájaizét a gond. A farsangi szokásokat is át- meg átszőtte a feledhetetlen szegénység, ez bukik mindenünnen elő, dalokból, népszokásokból. A csángó farsangolás például igen eredeti, ám ezt is a szegénység, a szükség ihlette. Akik annyira vergődtek a nép fiai közül, hogy városba kerülhettek diáknak, inasnak, ki-kijártak a környékbeli falvakba. Sajátos, de több változatban föllelhető dallamra oktató verseket fabrikáltak. (Kodály Zoltán gyűjtött belőlük egy szép csokorra valót.) A nép lelkében réges-rég óta csírázó kívánságokról, az erjedő indulatokról sok mindent elárulnak a versek. Azt például, hogy elkívánkoznak a régi faluról, szeretnének megszabadulni a tudatlanságtól, a régi paraszti sárbaszorított sortól: Íme: 1. Tiértetek jöttünk, jó gyerekek. Jerfek iskolába, Istennek házába tanulásra. 2. Nem jó tudatlanul jelnőni parasztul ez világban. Mert úgy emberségre: nem juthatsz tisztségre: ez országban. 3. Nálunk csak királyok úrfiak, császárok taníttatnak. A szegény árvák meg elhagyott fiák: sohse oktattatnak. 4. Hogyha nem adhattok minékünk diákot házatokból, irkára való adományt adjatok javatokból. E verssel hívta a „népből kilábolt“ népfi társait tanulásra, haladásra. S hogy mennyire ősi keletű a népben a tanulás és a jobb élet iránti vágy, elárulja e szokás fogantatásának ideje. Már 1696-ban, Lőcsén kiadott „Zöngedező Mennyei Kar“ c. „könyvetskében“ feljegyezték. Aligha véletlen, - ha csak játékaikba rejtve is élhettek az igazságtevéssel -, hogy a farsangi szokások legtöbbjében is minduntalan előbukkant a fő kérdés: változzék meg, tűnjön el az a régi világ, ahol a szegénynek sohasem volt öröme — üröm nőikül.fi 1. A. VUKOVICS GÉZA: Ádám köldöke és a világűr A/Tint a szú a korhadt fát, úgy rágja belül az embert az igazság. Szinte lesi az alkalmat, hogy szavait szaporítva vitába szálljon bárkivel, akit a véletlen éppen útjába hoz. Süldő, kamasz korában az apjával felesel, később saját fiával perel, majd pedig unokáit dorgálja, hogy végül végképp befogja a száját. Közben időt talál arra is, hogy összekapjon a hentessel, aki bűzlő marhacsontokat akar rátukmálni: hogy lélekemelő eszmecserét folytasson társbérlőjével, ki a WC-ből állandóan kicsavarja a körtét, hogy szitkozódva lehordja tülekedő utitársát, ki hozzá hasonlóan szintén fel akar jutni a zsúfolt villamosra: hogy rémisztőén ráordítson a feleségére, aki megkéri, hogy egyszer már ő is hozzon fel fát a pincéből: hogy berzenkedve kioktassa a pincért, aki ujjcsettintésére nem termett azonnal asztalánál; és hogy egyéb módon öntse ki felgyülemlett mérgét és élje ki veszekedős hajlamait. Az emberek egymás közti vitája úgy látszik hajmeresztőén régi keletű. Valószínűleg már torzonborz őseik is szenvedélyes véleménycserélők voltak. Mivel nem volt bő szókincsük, hogy zamatos kijelentő mondatokkal intézzék el apró-cseprő perpatvaraikat, ormótlan kőbaltájukhoz folyamodtak. Ezt bizonyítják a napvilágra került ős koponyákon éktelenkedő jókora lyukak. Az ókori bölcs görögök pedig szakszerű felügyelet mellett iskolában tanulták a nyelve-Korongalakú föld, félgömb alakú ég, a ráerösített csillagokkal — így látta a világmindenséget a középkor embere lés mesterségét. Párbeszédes összecsapásaikban az volt a vesztes, akinek a sok feleseléstől előbb kipállott a szája, vagy annyira berekedt, hogy szólni sem tudott, csak hápogni, mint a tömött kacsa. A sötétnek titult középkor rekordméretekben bővelkedett bősz szócsatázókban. Mivel az evilági dolgok állítólag nem sokat érdekelték őket „földöntúli“ területekre csaptak át, hogy a legjelentéktelenebb dolgokat meghányják-vessék a filozófusok komolyságával. Ennek folytán léptek a mélyenszántó veszekedések porondjára a kákán csomót keresők díszpéldányai — hitvitázók. Az ész határáról ráncigálták elő a leglehetetlenebb „földöntúli" kérdéseket, hogy egymást lepocskondiázva összemérjék agytekervényeiket. Ádáz véleménycserét folytattak arról, hogy hány angyalpéldány férhet el egy jól megköszörült tűhegyen: vaskos könyvekben boncolgatták: füge avagy banánlevelekkel szemérmeske(dett-e az első emberpár; nagyképű buzgalommal tárgyalták, hogy miért fél az ördög a tömjéntől s hogy a mennyország kapukulcsai rézből avagy aranyból készültek-e. Mélyreható elmélkedésekre adott okot a pokol pontos helyének meghatározása is, főleg az, hogy ugyan mivel tüzelnek a fűtéssel megbízott kisfizetésű ördögök. A hittudományok lobogó fáklyáival rávilágítottak a szent könyvek és a Biblia minden hősére, s főleg Ádámmal, az első embernek kinevezett dicső férfiúval foglalkoztak — Megcsinálta mindjárt a karikatúrámat is..; kimerítően. A leghevesebb hitviták arról folytak, hogy vajon volt-e Ádámnak illő köldöke. A tudálékos hozzászólók pro és kontra fel— Az agyvelőt bezárhatja, de a gondolatot nem... sorakoztatták érveiket, ám sohasem tudtak megegyezni. Az összecsapások hevében egy jámbor hittudós olyanynyira nekibuzdult, hogy pápai bullára hivatkozva örök kárhozatra előjegyzett eretnekeknek nyilvánította a köldökhíveket, mondván, hogy minden jólértesült emberszabású hívőnek illik tudnia, hogy Ádám atyánkat, akárcsak a vályogott, földből gyúrták, tehát nyugodtan meg lehetett a mai csenevész újszülöttek testcsúfító csökevénye nélkül. Az elmérgesedett vita dohos szele nemcsak a kolostorokban gubbasztó könyvmolyokat és a középkorú penészszagú egyetemeken oktalankodó és vallásgyámolítő tudósokat kótyagosította meg, hanem meglegyintette a hittudományok fejedelmeit a pápákat is. Igaz, a szentatyák meglehetősen egyoldalúan vitáztak, egyszerűen csalhatatlannak és tévedhetetlennek nyilvánították becses személyüket és az ellenkezőket minden további ok nélkül kiátkozták — az egyedül üdvözítő anyaszentegyház kebeléből. Így VIII. Orbán a dohányélvezőkkel szállt perbe és kiközösítette a szerencsétlen burnusz — szippantókat. Egyszer pedig mikor a felvizezett tejtől elrontotta a gyomrát, se szó, se beszéd, kiátkozta az élelmiszerhamisítókat. Sót, korlátlan vitalehetőségeitől megszédülve kiátkozta — az átkozódókat is. XIII. Leo az orvosokkal bocsátkozott vitába és dacból betiltotta a himlőoltást. A pápák egyoldalú és szinte unalmassá vált hitvitája csak akkor bonyolódott, amikor egyszerre kettő-három volt belőlük, és főpásztori színvonalon egymástól vitatták el az apostoli görbebotot. Sőt, az elsőbbségi jogért fellángolt összetűzések hevében, ha többen voltak, ölre is mentek, mint például III. Benedek és Anasztáz. De hát elmúltak a zagyvaságokban gazdag középkor nyomasztó napjai — gondolod ó, olvasó — és talán ma már nem rágódnak zöldségeken a nemes gondolkodású hittüdósok, no meg az egymást váltó pápák. Talán így lenne, ha a nekirugaszkodott tudomány nem lepné meg napról-napra mind újabb és újabb furcsaságokkal a csodálkozásban megszeppent emberiséget. Ügy ám! Az ember magasba lendítette a mesterséges holdat, s maholnap kirándul a világűrbe és megnézi mi újság a szomszéd bolygó lakóinak házatáján. Ez a fenyegetően megvalósuláshoz közeledő lehetőség ismét felkavarta a hitvitázó szenvedélyeket. Hogyisne: egetverő kérdés nyomakodott előtérbe: vajon léteznek-e a tőszomszéd bolygókon emberek, ugyan milyen hitet vallanak, elismerik-e a földi szentatyát, vajon kiterjed-e a vatikáni föapostol hatalma a távoli világokra ? rzt a fejkopasztó problémát úgy ■*-J körülnyüzsgik a jelenkori hittudósok és egyéb nagyeszű hozzáértők, mint a darazsak a mézet. Már magasröptű, ám szögesen eltérő szakvélemények is elhangzottak. A németországi parderbomi bölcsészetihittudományi fakultás élvitázó tanárai szerint Földünkön kívül is létezik élet. Giemelli, a milánói katolikus egyetem professzora viszont kategorikusan tagadja a Földön kívüli lények létét, mondván, hogy a Szentírás nem tesz róluk említést. Dr. Klauss, a müncheni hittudományi egyetem dogmatika-tudora pedig úgy vélekedik, hogy más bolygók lakói — ha vannak — olyan tökéletesek, hogy nem szorulnak megváltásra és egyházi áldásra. Más engedékenyebb hittudósok és élvitázók nem vonják kétségbe, hogy más világrendszerek bolygóin is léteznek emberhez hasonló élőlények, és melegiben azt javasolják, hogy az első űrrakétákkal okvetlenül repüljenek élenjáró egy— Porból készült? Nehéz lesz tisztán tartani. Jean E f f e 1: Az ember teremtése, és az Ádám és Éva című könyvéből.) háziak is és térítsék meg a világűri pogányokat. Nagy fába vágták tehát fejszéjüket áz elődeik hagyatékába lépett szőrszálhasogató hittudósok s egyéb lélekosztagok s heves vitájukban anynyira ellentmondanak egymásnak, hogy az 1958. boldog új esztendőben magas színvonalú egyházi bizottságnak, vagy magának a pápának kell döntenie a mindenségben tanyázó élőlények lelki dolgairól. C a pápa úgy látszik nem is rest, ^ komolyan fogja fel a dolgot és alapos előtanulmányokat végez, Costelgandolfi nyaralójában hatalmas csillagvizsgáló távcsövet állítatott fel, hogy csalhatatlan határozatot hozzon a mindenségben elszórt és hihetetlenül tévelygő báránykák sorsáról és lelki üdvéről. Ám, mi lészen vele, ha a szomszéd bolygókon is, és általában a világűrben léteznek hasonló szándékú pápák, azaz ellenpápák? Bizonyára vitába száll majd távoli vetélytársaival és egyszerűen kiátkozza őket, épp úgy, mint azokat, kik nem hittek annak idején Ádám köldöktelenségében. f (A jugoszláviai Magyar Szó-ból.) < A műkorcsolyázó európa bajnokságot megelőző napokban a pozsonyi üzleteket különböző kereskedelmi különlegességekkel látták el. Képünkön az egyik dohányelárü,sí tóban az európabajnokságára kiadott cigarettát vásárolják. Mosolygó fejfa Temető, temetés — csupa szomorú dolgok. Most az egyszer azonban az újesztendei hangulatot vegyítsük a szomorúságban található vidámsággal is, hisz tudvalévő, hogy a fejfákra egyes falusi temetőkben nemcsak az elköltözött nevét és személyi adatait szokták felvésni, hanem ékes rigmusokba szedett búcsúztatót is faragtak. S hadd mondjuk meg, hogy ezek a búcsúztatók nem egyszer akaratlanul is mosolyra kényszerítenek. Néhány példa: A tenyei temető egyik sírkövén olvasható: „Kevesebben vagyunk Szekeres Imrével, Ki is leszámolt már földi életével. De a szegény most sem nyughatik békével. Minthogy együtt fekszik drága hitvesével". A márki temetőben j ékeskednek a következő sírfeliratok: „Minapában péntek reggel Szűcs János arra ébredt fel. Hogy halva fekszik az ágyon És nincs többé a világon.“ * * * Felejthetetlen anyósom a sírba Megölte egy torkán akadt szilva. Azt mondom hát, ha még él anyósod, Legyen kertedben szilva, de jó sok! A nyírbogárdi temetőben olvasható: Vándor, állj meg s mondj egy imát értem .Mihály János voltam, míg e földön éltem. De szokásom szerint leittam magamat, S egy árokba dűlve kitörtem a nyakamat. Aki nem akar bajt, higyjen hát énné!-; >m S ne menjen a hídra dülöngve részegen. Az újfehértői temetőből valók; Boldogan halt meg bognár Balog Vince, ivás közben szakadt rá a pince. * * * Itt nyugszik Józsa Pál A Tiszába fulladt. Jól teszi, ki érte Egy pár könnyet hullat. Ötvenegy évet élt, Megitta a telkét S mégse a bor, Hanem a víz Oltotta ki lelkét. Beküldte; H E. Könyvespolc IFJ. DUMAS: A KAMÉLIÁS HÖLGY 172 oldal, félvászonkötés, ára kötve 12.- Kcs. Csaknem száz éve már, hogy a Kaméliás hölgy romantikus, szomorú, szép szerelmes története meghódította az ifjúságot. A kedves érzelmes történet báját nem ette meg az idő vasfoga. Egy gyengéd, tiszta lélek története ez a regény, égj? kedves szerencsétlen leányé, akiből nagy, önfeláldozó szerelmének tisztító tüze kiégeti a tisztátalanság porszemnyi salakját is, egy elveszett leányé, ki a pletykás, kíváncsi, kéjvágyó „tisztességesek“ fölé magasodik. — Ha ilyen gerinces marad, akkor ember lesz! Irány a Hold
