Szabad Földműves, 1958. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1958-01-19 / 3. szám
1958. január 19. JzaUaet Földműves 7 VLAGYIMIR MAJAKOVSZKIJ: Bcvzétydís Lettindidáczsat Elment a nap, táskájába tevén ügyeit, gondjait. Csend lesz talán. Ketten vagyunk most, Lenin meg én, Lenin mint fénykép, szobám falán. Száját harsány szó feszíti szét, Homloka ráncában az emberiség, Ön nélkül sokan eltévedtek már, ezen a mi földünkönk itt körülünk, s körösköriit igen sok gazember jár. Nincs rá elég szám s nincs nevezet, hogy hányán vannak e csirkefogók: kulákok, szektánsok, részegek, talpnyalók és munkahalogatók. Meddig tart a csendélet Körtvélyesen? Csendes a határ, hó borítja, szünetel a munka. Csak itt-ott zavarja a csendet a szánkázó, csúszkáló gyermekek lármája. Nappal a falu is csendes, csak este hangzik ki a nóta a disznótoros vacsorákról, tollfosztókból, a fonóból. Szombaton, vasárnap, meg ilyenkor farsang táján akad egy-egy lagzi is. Ennyi a mozgalmasság. Kultúráiét nemigen akad Körtvélyesen, pedig idő a téli hónapokban jutna arra is. Mert nézzünk csak vissza egy kicsit a múltba. Akkor lehetőségünk kevés, kedvünk annál több volt. És az akarat a szűkös lehetőségek között is megtalálta a módját, hogyan lehet kultúréletet teremteni egy ilyen párszáz lakosú kisközségben. Ritka év volt, amikor 3 — 4 színdarabot nem tanult be falunk fiatalsága. Pedig kultúrtermünk nem volt, s a színdarab tanuláshoz az iskolát kellett felhasználnunk, ami bizony azzal járt, hogy a színjátszáshoz az iskolából ki kellett hordani az iskolapadokat, a faluból összeszedett anyagokból megépíteni a színpadot, majd az előadás után visszaszállítani mindent. És a színdarabok betanulásán kívül könyveket is olvastunk, aztán megbeszéltük, különösen a szakkönyveket. Pedig senki nem mondta, hogy ezt is lehet. Most szép kultúrházunk van beépített színpaddal, amely még 1952- 1953. évben épült. Olyan modern, hogy egy nagyközségnek is díszére válna. A HNB gondoskodott arról, hogy fiatalságunk ne kocsmázással, vagy haszontalan szórakozással töltse idejét. Kultúráiét még sincs. Hogy mi ennek az oka? Elsősorban talán az, hogy a falu tanítója, a tanításon kívül, nemigen tesz mást a falu kultúrájának a fellendítéséért. Pedig egy ilyen kis ★ ★ ★ A Hamupipőke Mihályfán Az elmúlt napokban Mihályfán a legifjabbak, éspedig a 6. és 8. osztály tanulói remekeltek. Ugyanis a Hamupipőke című mesejátékot adták elő nagy sikerrel. Bár a szereplők életkora mindössze 10 — 14 évet tett ki, igyekezetük mégis bő tapsot, jó sikert hozott, aminek eredményeképpen meg kellett ismételni az előadást. De a középiskola tanulói ' tanítóik segítségével — leckét is adtak igyekezetből, odaadásból, amelyet méltán követhet a felnőtt nemzedék. S ugyanakkor elvetették a bizakodásnak a magvát is, hogy a jövő biztos kezekbe kerül. Pongrácz Gábor faluban más tanult, hozzáértő ember nem mindig akad. Talán az is hiba, hogy a szülök, akik valamikor olyan szívesen foglalkoztak a kultúrmunkával, nem eléggé oltották gyermekeikbe a kultúrszomjat. De ez a két ok nem lehet minden, mert ha a fiatalságban lenne elég akarat, akkor maguk is tehetnének valamit. Mert nézzük csak, itt van a CSEMADOK és a Hadsereggel Együttműködők Szövetsége. Szervezet tehát van, amely összefogja az ifjúságot. De hogyan van? Papíron. Mert a tettekben ez nemigen látszik meg. A kultúrával csak annyit törődnek, hogy vasárnap esténként összejönnek egy-két táncra, de bizony ez is nagyon meglátszik másnap az épületen, mert nem kímélnek semmit. Talán azon elv alapján, hogy amit tönkre tesznek, úgyis rendbe szedeti, pótolja a HNB. • Nagyon helytelen, hogy falunkban ilyen vágányra terelődött a kultúráiét. Mert lehetőség soha nem volt annyi, mint ma. A helyi nemzeti bizottság nemcsak a színjátszást segítené elő, de azt is, hogy a fiatalok különböző szakkörökben fejlesszék tudásukat és a szórakozásnak is sokkal többféle módja áll rendelkezésükre, mint évtizedekkel ezelőtt a község öregjeinek. Persze most sem minden fiatalra lehet mondani, hogy hátat fordított a kultúrának. Például Szilveszterre négy fiú és három leány összefogásából egy kellemes estét jelentő kultúrprogram született, ugyanis betanulták és előadták „Ha az asszony kezében a gyeplő“ című színdarabot. Jó kezdeményezés volt ez, de úgy lenne jó, ha a többiek is társulnának hozzájuk. És az sem kizárt lehetőség, hogy mi az idősebbek is példát mutassunk a fiataloknak. Hisz különösen a régi népszokások különböző népi táncok, játékok felújításával nemcsak megismertetnénk őket régi szép hagyományainkkal, hanem talán rá is szoktatnánk őket, hogy nem feltétlenül fontos a kocsmában, vagy pedig a szép kultúrházban rendetlenséget csinálva haszontalanul eltölteni az estét. Előttünk a hosszú tél, sok mindent tehetünk még, hogy elűzzük a falura telepedett csendéletet. Mindez csak tőlünk függ, ne várjunk tehát másra. Zs. S. Az Ezüsthold Nyitrán A fiatalok pódiuma — sokan így nevezik a nyitrai kerületi színházat — legújabb műsorában izlandi szerző darabjához nyúlt és november végén bemutatta Haldor Laxnesnek, az 1953-as Békearanyérem és az 1955-ös irodalmi Nobel-dij birtokosának négyfelvonásos színművét az „Ezüst holdat“. Az izlandi szerzőt nálunk eddig inkább regényen keresztül ismertük meg. Az Ezüsthold feltétlen érdeme, hogy rávilágít a kapitalista kabarévilág erkölcseire, ahol csak az ér el káfrierf; aki Valamelyik „vezér“ kedvese lesz. Ilyen környezetben a megoldás az egész rendszer eltávolítása, és egy új, szocialista világrend építése lehet. A darab negatív oldala viszont az, hogy kissé vontatott, állandóan egy téma körül topog, melyet nem fűszereznek mellékcselekmények. Az Ezüsthold Krivánek Ottő rendezésében került színre, aki igyekezett a darabot mozgalmassá és színessé tenni, , bár ez az igyekezete csak résztéri siít-erult. Ä' 'Színészek közül jó teljesítményt nyújtott Biaskovics Dusán, Kovácik Ján, valamint Eliska Kováciková. A többi szereplő is jő sikerrel helyt állt az egyes szerepek alakításában. Tényként szögezhetjük le, hogy a darab érdekes színt jelent a szlovákiai színházi élet egyre tarkább palettáján. Mártonvölgyi László 5. MOST MÁR NAGYOBB tömeg szélesebb zaja tört be; a szobába. Mint levegőbe dobott véres tőrök: szúró, halálos szavak repültek feléjük: — A tolvajok! A zsiványok! A becstelenek! A család dermedten állt az asztal körül. A gyermekek szemei kétségbeesett húzással fogták a Balázs Ferenc megfehérült arcát. A kis malac édes szagával tovább énekelt: — Egyetek már, szegény emberek. Egyetek már: én vagyok a mosolygás, a jóság, az erő és a becsület. Én vagyok az élet! A nyitott ajtó küszöbére egy súlyos rendőr lépett. Mellette két oldalról két felgyűlt arcú asszony. Mögöttük összefutott asszonyok, emberek, gyermekek, ott volt a fél Tabán. Az egyik asszonyból kicsapott a láng, majd felpcrzselte az orra alatt guggoló szemölcs dús prémjét: — Nézzék, hát nem ott van a malacom! Hogy a fráz rágja lyukassá még az unokátok belét is! Oh, jaj, drága, gyönyörűséges malacom, hová jutottál! Ezért etettelek tejes korpával, ezért vigyáztam rád, mint a szemem világára. Hogy folyjon ki mind a két szeme a szégyenletes tolvajoknak. Jaj, rendőr úr, mi lett az én egyetlen szép malacomból. Tömlöcbe kerülsz, te kámpicsorodott pofájú gazember, akasztófán fogsz száradni a kölykeiddel együtt. Tömlöcbe rothadsz el te is, te rongyosfarú cafatténsasszony. Ügy-e, biggyesztetted a rothadt ajkadat, ha tisztességesen köszönni kellett, de malacot lopni, azt tudtál. Öh, én egyetlen malacom, mi lesz most, már énvelem, jaj, rendőr úr, mi lesz velem! ODAROHANT AZ ASZTALHOZ felkapta a tepsit, magához szorította s vad zokogása darabjai közül nagy, lapos csókokat ragasztott a sültmalac fejére. A másik asszony gúnyoshegyesen mondta: SZABÓ DEZSŐ A JO OSTEN MALACA r— Ügye mondtam, hogy itt megtaláljuk a malacot. Ha én nem lettem volna, már a belükbe volna az egész. S az a ronda kölyök még az utcán hencegett vele, hogy ők malacot esznek. Azután büszkén szétnézett. Nagy yögösség hízott a tokája körül, hogy lázs-gyermekek tragédiájában, mint valami vidám szüreti kádban. Mindnyájan nagyon szegény emberek voltak. Mindnyájukat mostoha kezekkel marcangolta az öregebbik nyomorúság. De mindnyájuknak volt valamije: egy ócska rongy, egy fakanál, egy rossz fazék, amit el lehetett volna ebben a tragédiában a végzet szerepe neki jutott. Az aszonyok szitkozódtak a szegény Balázs Ferencné felé. A férfiak nehéz ítéleteket hullattak a Balázs Ferenc nevére. A gyermekek csúfondáros vihogással ugráltak a Batőlük lopni. Ezért nagyon gyölölték most Balázs Ferencet. És még egyikük sem mert eddig soha, soha malacot lopni, pedig annyiszor kívánták. Ezért még jobban gyűlölték szegény Balázs Ferencet. Sötét volt a rendőr arca, sötétebb volt a hangja: — Balázs Ferenc, honnan vette ezt a malacot? MINDEN SZEM A SZEGÉNY ember arcába szúrt. Balázs Ferenc ránézett a feleségére, ránézett a gyermekeire. Az ajkai megvonaglottak, de szó nem jött ki a felfeszített lélekből. Lassan, lassan egy nagy könnycsepp serkedt ki a balszemére. Ott megduzzadt és leesett az asztalra. Gúnyos röhögések és ellenséges szavak bántották a levegőt: — Szólj, hát szólj, szépséges mákvirág, vagy torkodon akadt a lopott malac? — visította a meglopott aszszony. — Nézzék csak, még meg sem ették a malacot és máris csepeg a zsírja a szeméből — vihogott gúnyosan a szomszéd kőmüvesné. Malactolvaj, malactolvaj! — énekelték kórusban a gyerekek. A rendőr kiegyenesedett, összeráncolta a homlokát s félkarját felemelte, mint valami rettentő idézésre. Ő volt most az ős sionhegyi törvény, a boldogok és gazdagok felfegyverzett könyörtelen Rendje, mely eléri, megfogja, összezúzza azt, aki éhes ős lázad. Rá mennydörgőit a szegény emberre: — Honnan vetted ezt a malacot? Most már tegezte. Most már az ő alattvalója, lábakapcája volt a bukott ember, aki még tagadni sem rnert. Balázs Ferenc most is némán meredt a rendőr arcába. A szegény anyának pedig lelke, teste, minden porcikája imádságos, veszett zuhataggá mozdult a végtelen felé, hogy most, éppen most, az utolsó pillanatban, legyen isten és legyen irgalom a szegény Balázs Ferencék számára. De a kis Péterke szemei felgyúltak. Vézna kis teste nagyobbra egyenesedett. Két kis játékos gyermekkeze öklökké zúdult. lm, indult, megindult haragos, bátor léptekkel. Kis, szöszke Szent György ment az irtózatos sárkány elé. Hervadt, bús legkisebb királyfi szembe ment a fergeteggel. Odaállt a rendőr elé, hogy elfedje kis testével vonagló apját. Két nagy szeméből csodálatos lángok csaptak ki, hangja csengett, mint az orgonának magasabb sípjai: r— A jó isten malaca volt! A jő isten malaca volt! EGY PILLANATRA ÜGY Al.LT ott, mint egy kivont, fényes pallos, mint egy felcsapó, dermedt láng. Aztán szemei elhomályosúltak, öklöcskéi széternyedtek, mint leszakított pipacs, mint kilobbanó mécs, hősi kis teste megroskadt. Fürtös fejét betemette kezeibe s hosszú, könyörgős zokogással jajgatta: !— A jó isten malaca volt! A jó isten malaca volt! Rävatalos nehéz csend lett. A csúf, gonosz, dühös arcok eltűntek. Mindenik szelíddé simult, mindenik megszépült. A szemek megharmatosódtak. Mindenik férfi apa volt. mindenik asszony anya volt, mindenik gyermek jó kis testvér. És benn, életük őserdejének mélyedés mélyén, ahol nincs külön lélek és külön test, ahol a vak anyag csodálatos ős titokzatossággal emberré és istenné, jajgatássá és kacagássá patakzik: az egyszerű emberek étézték, érezték homályosan, szavak nélkül: hogy nincs külön egyes tragédia, és hogy minden jaj mindenkinek a jajgatása. A meglopott asszony elfedte az arcát. A rendőr lecsüggesztett fejjel, szomorúan vitte bukott testvérét a megtorlás, az ítélet felé. (Vége következik.) hatalmas homlok, hatalmas ész. Fölállok, arcomon az öröm kigyúl, jelentéssel kell most elébe állani: Lenin elvtárs, hadd szólok pár kúrta szót, nem szolgálatilag, szívből csupán, Lenin elvtárs, tudja, pokoli mód nehéz, amit végzünk egymásután. Adunk már ruhát a mezítelennek, több már a szén s az érc — ez, úgy-e, szép? De persze, emellett, — hadd mondom el Önnek, sok még a szenny és a buta beszéd. Míg átrágjuk magunk rajta, kimerülünk, Itt járnak és gőgtől dagad a keblük, töltőtoll s jelvény pompázik a mellen. Persze, hogy megbirkózunk velük, de rémes nehéz a harc ezek ellen. Lenin elvtárs, füstös üzemeinkben s havas tarlókon Ön itt van vélünk. Az Ön nevével, • a szívével szívünkben eszmélünk, lélegzünk, verekszünk, élünk. Elment a nap, táskájába tevén ügyeit-gondjait. Csend lesz talán. Ketten vagyunk most: Lenin meg én, Lenin mint fénykép, szobám falán. (Gábor Andor fordítása)
