Szabad Földműves, 1957. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)
1957-12-29 / 52. szám
1957. december 29. sirattad Földműves ľ FÄBRY ZOLTÁN: Bortt búzát, békességet! A Csehszlovák Köztársaság kormánya Fábry Zoltánnak, a kiváló csehszlovákiai magyar írónak, a „Kiváló munkáért“ érdemrend tulajdonosának, aki az idén töltötte be 60. életévét, jelentős irodalmi munkásságáért az „Érdemes művész“ címet adományozta. — így szólt röviden az újsághír, s a kitüntetés felett érzet örömöt növelte az író most megjelent könyve, a „Hidak és árkok" is, melyből a kitüntetett író köszöntéseként az alábbi részletet közöljük. bort, büzát, békességet ... Űjévi köszöntőnek, első szónak, realizálható vágyálomnak keresve sem találhatunk e magyar alliterációs, betürímes rigmusnál jobb, összegezóbb kívánságot. Rövid és velős, józan és érthető, és mint minden szívből jövő kívánság: igaz és való. Nem mond lehetetlent, nem nagyít, nem szédít, nem utal jellegekbe, két lábon állva megmarad a földön, a legegyszerűbb és legnélkülözhetetlenebb lét elemeknél, melyek azon összetételükben és kihatásukban döntőn határozzák meg az emberélet lehetőségének, élhetőségének körét, terjedelmét és mértékét. Bort, búzát, békességet: a legkevesebb és a legtöbb találkozik itt. Valami, ami nélkül az élet nem élet, nem igaz és nem reális. Valami, ami alaptól a végcélig: egyvonalú, egymástól folyó és egymást erősítő. Bort, búzát, békességet: ez így együtt az emberélet értelme és jutalma. Munka-eredmény és munka-értelem. Dolgozni valamiért nemcsak azt jelenti, hogy megszerezzem az élethez szükséges anyagiakat, a kenyeret, ruhát, lakást. A munkával örömöt is kapok: jogot az élethez, jogot a békéhez. Élni és élvezni kell az életet: ennek jelképe és valósága a bor. A Fóti dalban mondja Vörösmarty: „Bort megissza magyar ember, Jól teszi: Okkal-móddal meg nem árthat A szeszi." A borról József Attilánk állíthatott ki örömigazolványt: „Bor, te dús örömelixír ... Csók az élet ajkán ... Bor, te férfikor teje ... Mindeneknek elseje ... Víg tüzek víg kürtöse". így beszélt a proletárlét legszenvedtebb magyar költője, így sugallta és igazolta az örömlehetőséget: a munka társadalmának legtermészetesebb áldomását, munka jutalmát: „férfikor tejét, mindeneknek elsejét“. Olyan ez, mintha József Attila és Vörösmarty — e két más-más korban élt magyar költő — összebeszélt volna: mindkettő ugyanazt mondja. „Férfikor“: mondja az egyik, és „férfimunka“: mondja a másik. És mindkettő azt a férfimunkát érti, melynek „mulatsága", jutalma és öröme: a bor. Bor, mely a szőlő müve, mely nap, föld, levegő üdítő természetessége. Bor, mely felemel, mely dalt csal az ajkakra: „Fölfelé megy borban a gyöngy: jól teszi. Tőle senki e jogát el nem veszi“. Így kezdődik a Fóti dal, melynek értelmét e sor hordozza: „Minden ember legyen emb e r.“ A bor: emberhez méltó öröm és emberhez méltó jutalom. Ember a bor, ember és jutalom, ember és öröm kell, hogy egymáshoz méltók legyenek. „Minden ember legyen ember": ez Vörösmarty pohárköszöntöjének és egyben életművének summája. Minden ember legyen az emberhez méltó munka elkötelezettje: hasznos tagja a társadalomnak. Aki nem dolgozik, ne is egyék! Itt kapcsolódik a bor és a búza, ŠTEFAN ŽÄRY: Hazám Mondd, mi voltál eddig hazám, mi voltál, mondd? Gyanta fenyőfa sudarán, hegy, völgy és domb! Mondd, mi voltál eddig, hazám, mi voltál, mondd? Görnyedt viskó, kis kert, sovány, zabból pár hold. Mondd, mi voltál eddig, hazám, mi voltál, mondd? Penészes kenyér, gyenge gyertyaláng, szegénység, gond! Mondd, mi voltál eddig, hazám, mi voltál, mondd? Csónak a nyomor taraján, mely csak bolyong! Mondd, mi voltál eddig, hazám, mi voltál, mondd? Facsemete: karótlan áll, rá vihar ront! Mondd, mi jutott néked, hazám, mi jutott, mondd? Csak pár csont, mig más asztalán oly bőven volt! És mondd, miben voltál gazdag? Nótában, dalban. Velük, szárnyukon szálltam át az új tavaszba! Fordította: FÜGÉD! ELEK a bornál is nagyobb és többet jelentő búza. A búza: a kenyér. A búza: a munka, mely nélkül nincs, nem lehet sem öröm, sem béke. Bor munka nélkül megkeseredik, megecetesedik. Béke munka nélkül: megtévesztő frázis, el-, ködló szólam, fellegekbe száműzött vágyálom. A béke nem sült galamb, ahogy a bor is csak a férfimunka áldomása, nyugtája, öröme lehet. Itt újra csak Vörösmarty kívánkozik a toliunk alá, az a verse, ahol a „keserű poharat" felváltja a derű — a béke — egyetlen lehetősége, realitása: a munka. „Gondolj merészet és nagyot És tedd rá éltedet; Nincs veszve bármi sors alatt, Ki el nem csüggedett. Gondold meg és igyál: Örökké a világ sem áll; De amíg áll és amíg él, Ront vagy javít, de nem henyél." BORT, BÚZÁT, BÉKESSÉGET: nincs ennél természetesebb, oszthatatlanabb egység. Egymástól elválaszthatatlan és egymásbafolyó. És a végszó, a végkicsengés: a béke! A béke: napjaink — háborúveszett korunk — legreálisabb követelménye. A béke: természetes egymásbafonottság, kiegyensúlyozottság: a bor, búza, béke valósága, az emberélet, az emberség zavartalansága, munka és öröm zavartalansága, háború, pusztítás, pusztulás és gyilkos halál ellenszere, férfimunka, férfikor férfi-áldomásának vágya és tárgya. Bor béke nélkül: veszett fene. Vadító, bicskanyitogató ellenség: háborúi. Bor béke nélkül: háború. Munka béke nélkül: háború. Nincs különbség. Az élet béke nélkül: háború! „Béke... Négy betű: négy-négy poharat csapok fel értetek én is", kurjantja csikóbőrös kulacsocskája mellöl Csokonai. Csokonai a „perzselt legelők parázsa", a „faluk omladékai", a „dögöktől bűzletes ég, föld" elöl a békevágyhoz menekül. Százötven év múlva a béketett lett a férfimunka elseje és parolája: bort, búzát, békességet! Bort, búzát, békességet: igaz magyar és igaz emberi kívánság volt mindig. Legjobb, legszenvedtebb poétáink mondották, vágyták és bizonyították érvényét. Tegnaptól máig ér e legszebb köszöntő sora, hogy végre igaz és való legyen, új élet, új év legyen a munka, az öröm és a béke egysége: élet, munka és béke egymásbafolyó valósága és égymásbafólyó tagadhatatlansága: Bort, búzát, békességet! (1956) Úféuí (cwáHóáa Hess el, hess innét háború réme, Űjesztendő, Légy életünk biztos fedezéke! Erő, egészség, dúsra lombosodj Bennünk, s létünk Tengere csendesedj, — ne háborogj! Szívünkben fogant szépség-vágy, jóság, Minden célunk Általad legyen drága valóság! S az út, mit magunknak kijelöltünk, Göröngytelen Legyen, s te csillag, szikrázz fölöttünk! Szikrázz, s vess lángot a szenvedésen, — Ha folyt még valahol, s benned Minden gonoszság hamuvá égjen! CSONTOS VILMOS l. N. Tolsztoj i A „-tanult 'fiúi, мед а ge A parasztfiú a városban tanult és nyáron hazament falujába a szüleit meglátogatni. Éppen a szénát takarították be és édesapja azt mondta:- Fogd a gereblyét és segíts nekem ... A fiúnak nem volt ínyére a munka, lusta volt dolgozni. — A városban tanultam, műve't ember lett belőlem és nem csoda, hogy közben elfelejtettem a ti paraszti munkátokat... — szólt oda ajkbiggyesztve, gőgösen az édesapjának — ugyan, mondd csak mi az a gereblye? Hogy néz ki? Meg sem várva a választ, kilépett az udvarra, de nem vette észre, hogy valaki a gereblyét a kapuhoz támasztotta: rá is lépett, de olyan szerencsétlenül, hogy a gereblye nyele hangos koppanással vágódott a fiú orrához, homlokához. Az ütés nagyon fájt neki, annyira, hogy közben azt is elfelejtette, mit kérdezett az előbb. Sajgó homlokához kapott: — Ki volt az a tökfilkó, aki ezt a „gereblyét“ ide tette! — kiáltott fel. De azután észbekapott és nagyon elszégyelte magát: hiszen mindenki látta, hogy mégis megismerte a gereblyét. Mit volt mit tennie, felkapta hát gyorsan és . édesapja után sietett, hogy segítsen neki. Г lszégyenkezett onnan a sze- SZABÓ DEZSŐ: gény Balázs Ferenc. Lekullogott a part lépcsőin a víz mellé, odavánszorgott a híd alá. Halálvágyós rossz hűvösség volt a híd alatt. Balázs Ferenc leült egy lépcsőre, közvetlen a víz mellé. Nézte, nézte a vizet és látta, a keserűséget. — Koór koóór — sírt megint a Balázs Ferenc hasa. — Bennem nem éheznél, — mondta a víz. — Buta vagy, Ferenc, — szólt a nedves hűvös árnyék. Szegény Balázs Ferenc nagy elszánással hajolt a víznek. De rögtön vissza is kapta a fejét. A vízben, egészen közel a felső tükörben, rég meghalt szegény édesanyját látta. Csak egy pillanatig látta, de olyan zokogósak voltak a szemei, de olyan imádkozó volt a szája. — Istenem, én Istenem — sírt a szegény ember maradék ösztövér lelke. — Koór, koóór — imételte a hasa. — Gyáva vagy! — dideregte fülébe az árnyék. Lódult megint egyet a szegény ember teste, de csak megint visszaveszi magát. A vízben most a feleségét látta, nehéz útjának hűséges társát. Hosszú sírású nagy kérdés volt a szemeiben s egy hervadt régi csók az ajakán. — Jézusom, Megváltóm! — kiáltotta Balázs Ferencben egy fekete zokogás. — Koór, koóór! — visszhangzott a szegény ember hasa. — Csak keresztje vagy annak a szegény asszonynak — vacogott fülébe az árnyék. Harmadszor is nekihajolt a víznek Balázs Ferenc. De most úgy meghajolva, merev-mozdulatlan maradt. Öt kis gyermekét látta a vízben. Félkörben álltak, feléje nyújtották kis kezüket. Hervadt kis szájuk édes csücsörítéssel mondta: — Adj kenyeret, édesapám, adj kenyeret — Óh Duna, öreg Duna, szívtelen vén halálos folyó, nem hallod a Balázs Ferenc zokogását? Óh Isten, öreg Isten! Hát óriási elfutó folyó vagy te is? Visszatükrözöd a síró arcot, de MACA 2. habjaid nem szánakoznak, nem adnak, nem vígasztalnak? Nézte, nézte Balázs Ferenc a vizet. Nézte, amíg elsikamló vízzé mosódtak szét a kis arcok. Nehéz,' öreg sóhajtásban dobta bánatát a Dunába, mint bevarrt fekete zsákban a megfojtott szerecsent. Aztán ujjait bedugta a vízbe, megcsóválta a fejét: — Fene nedves egy folyó ez a Duna! Ráadásul még náthám is van. Már csak inkább hazamegyek. Felszedegette földi hüvelyét, mint egy szétfolyó ócska bátyút. Felment megint a partra. Lassan cammogott az Erzsébet-híd felé. Hiába sóhajtott ki egy olyan nagy porciót a bánatából. Nem hiányzott abból egy szem sem, ott volt a lelkében az egész nagy nehéz feketeség. Nehéz volt a lépése, amint átment az Erzsébet-hídon. Mondta is a hídnak: — Híd, híd, szakadj meg alattam. De az nem szakadt meg. Sokkal jobb dolga volt neki. A hegyek felé siető nap óriási aranyöleléssé tette az egész hidat. A boldog föld karja volt a csillogó híd. A bolondos vén földé, mely jól beivott a szeptemberi nap nehéz borából, s most egy óriási cvikipuszira magához akarta ölelni az eget. Ugyan, hogy szakadna meg két boldog ölelő kar egy rongyos, szegény emberért! ztán elmúlt a Döbrentei-tér is: neki kellett istenkedni a Hadnagy-utcának. Lassúdásos-lassan lépett Balázs Ferenc. Minden lépésre megállt. — Óh, bár, csak soha ne érnék haza így üres kézzel! — ismételte magában. És húzta, csavarta, bántotta fonnyadt bajuszát, hogy azzal is teljék az idő. Mégis csak kikutathatlanok’ a Gondviselés útjai, amint azt Krummhölzer tisztelendő úr már húsz évvel ezelőtt megmondta. Az embergyermeke azt hinné, hogy az a furcsa szőrcsomő csak úgy egyéni akcióból, csúfolkodásból csücsüli meg a De Az férfiszájak peremét. Pedig a Gondviselő végtelen szánalma növeli azt oda. Hogy amikor a fájdalom fekete hóhérai tüzes harapófogókkal gyötrik az embergyermekét, neki is legyen mit gyötörnie vergődő ujjaival. Ha egyebet nem, legalább egy pár lógó szőrszálat. Zsoltározhat-e neked elég hálát a tiprott ember, óh irgalomnak kiapadhatatlan forrása? De hiába volt minden csürés-csavarás: a Hadnagy-utca egyszer csak elfogyott. Ott állott szegény Balázs Ferenc kis vityilőja előtt. A gyermekek sápadt leskelődéssel várták apjukat a kapuban. Balázs Ferenc szíve némán könyörgött bele a végtelen világba: — Óh, csak most az egyszer történjék csoda, csak egy méter kolbász teremjen a zsebembe! |e a csodáktól hemzsegő roppant világnak még csak egy virslije sem volt Balázs Ferenc számára. Azért a szegény ember belenyúlt a zsebébe, hogy őt ne terhelje mulasztás. Nem volt ott egy irgalmas kiáltás sem. E helyett a lehulló nap nehéz bíbort és dús aranyat dobált mindenre. És íme, a hervadt lombú fák, a fellángoló ablakú házacskák, az utcai lámpák, még a kövek közt búsuló alázatos pocséták is megszánták a szenvedő embert. Adjunk neki is, szegénynek, a jó meleg bíborból, hogy ne fázzék. Adjunk az ömlő aranyból is, hogy ne legyen olyan koldus szegény. És hervadt lombok, apró ablakocskák, utcai lámpák és bújt pocsolyák telt marokkal dobálták a bíbort, az aranyat szegény Balázs Ferencre. Királyi ékes csillogásban állt az árva lélek gyermekei előtt. Elállott a gyermekek szeme-szája és egy nagyot nyeltek. És ezzel egy irtózatos mondatot nyeltek le: — Édesapánk, hoztál vacsorát? — E helyett összeütötték kis kezüket s édes nevetéssel kiáltozták: i-. Édesapa olyan, mint a király! — Édesapa olyan, mint az Óperenciás fejedelem! — Milyen szép, aranyos-bíboros ruhája van édesapának! Balázs Ferenc nagyon ravasz, titokzatos arcot csinált. Magához ölelte a nyakába csimpaszkodó gyermekgerezdet és rejtelmes ígérő hangon mondta: — Gyermekek, egy új nótát tanultam, egy olyan új nótát, hogy az már döfi — és azzal belépett az udvarra. A gyermekek roppant kiváncsiak lettek és szemük tágranyílt, mint az éjjeli margaréták. — Apa taníts meg az új nótára! Édesapa, mi is tudni akarjuk az új nótát! — Kérlelték kanyargós, csókos kéréssel. És nem is vették észre, hogy a nap lébukott s szegény Balázs Ferenc ruhája megint olyan kopott rongy lett, amilyen volt a leghosszabb emlékezetük óta. — Iluska, hozd ki a bontófésűt meg a selyempapirost — mondta Balázs Ferenc olyan hangon, mintha sült libacombokat osztogatna szét. A gyermekek felujjongtak az ígérkező nagy boldogságra. A tizenkét éves Iluska, a le gnagyobb leány, beillant a házba. Kis, szőke fejével úgy villant át az alkonyodó udvaron, mint egy elhajított fehér rózsa. Balázs Ferenc odament a ház küszöbére. Leült. A gyermekek honfoglalást rendeztek rajta. Ki ölébe ült, ki a térdeire. A kis Palkó a vállára mászott és zsenge jobbkarjával átölelte apja nyakát. Szegény Balázs Ferencben egy nagy boldogság úgy zokogott, hogy majd meghasadt a szíve. Iluska kihozott egy valamit és egy darab papirost. A valami fésű volt, de öreg-öreg fésű. Lemondott már minden második fogáról. Látszott rajta, hogy már nem vár semmi jót a siralmak völgyétől. Nem is annyira fésű, inkább elégia volt: emlékezés egy hajdani fésűre. A papiros sok gyermekujjtól maszatos, alázatos jelenség volt. Ő tudta volna a legkevésbé megmondani: miért viseli az előkelő selyem nevet. Balázs Ferenc rácsavarta a papirost a fésűre. Akkor a szájához tette s édes muzsikával dünnyögte: Kesereg a kanpulyka, pupulyka, Mert drága a fuszujka, fuszujka. Ne keseregj kanpulyka, kanpulyka, Lesz még olcsó fuszujka, fuszujka. A nótát komikus taglejtéssel kísérte, mintha felhangolná, trombitálná, dobolná és cimbalmozná önmagát. A gyermekek majd megszakadtak a nevetéstől. A pupulyka szónál pedig az apró lelkek hosszú kacagású édes visításban csapzottak fel. A leszálló estben szinte látni lehetett a friss kacagás fényes felfürtösödését. A harmadik ismétlésnél már a gyermekek is utánadudorászták, széthadonászva a boldog taktust a hallgató estébe. A kis Palónak a pupulyka helyett fufulykára botlott a nyelve. Erre az öt gyermek zengő Niagarába zuhogott össze. Kis fejük oda-odazötyögött az édesapjuk fejéhez. Boldogságtól kicsurgó könnyük odamaszatolódott a szegény ember tarlott arcához. Harmatosak voltak a Balázs Ferenc szemei is. Л/fögöttük egy sápadt arc világolt *’* ki a sűrűsödő szürkületből. Nagy, sötét szemek nyíltak a fehér arcon. Jók voltak a szemek, jóságos volt az arc. Még a szenvedés is imádkozó nagy szeretet volt rajtuk. Az asszony állt a férje mögé s nézte ezt a nagy, ámító vidámságot. Tudta ő jól, hogy mire való ez a nagy muri, nem is zavarta volna meg egy szóval a világ minden kincséért. De egyszerű konyhákban nőtt lelke nagysírású boldog-boldogtalansággal ölelte magához ezt a szegény, halálosan vidám embert és az öt emberbimbócskát. Öh, Isten, öregisten, ha te egyszer egy hétig a Hadnagy-utca tetején laknál! Ha ott elhallgatnád ezeknek az egyszerű szíveknek a tik-takolását. Ha ott, a nyomorúság Berlitzscooljában, megtanulnád az emberi szenvedés nyelvét. Milyen lakhatóvá lenne ez a fene méltőságos öreg világ! (Folytatása következik.)
