Szabad Földműves, 1957. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)
1957-11-24 / 47. szám
6 yfiratŕ*ui Földműves 1957. november 2‘. „Ember az embertelenségben" >) JÜHÄSZ GYULA: Üstököse Ő a magyar égnek. Ügy robbant bele a milleneum pompájában sütkérező századforduló hazug optimizmusába, mint aki ezer év nyűgét, keservét hordozza vállain. A „másképpen lesz holnap, másképpen lesz végre“ lelkesítő szavaiban a forradalmi elszántság szólal meg. ö ADY ENDRE az Idők kényszerültje. Elsődleges hivatása volt: Lerántani a lárvát, szétfújni a szappanbuborékot, s a társadalom elé tárni a vérző, vonagló magyar életet, melynek tragikus örvénylése új Tavasz ígéretét sugallta. A magyar Ugaron ez idő tájt böjti szelek dúlnak, s a magyar Olimpusz alatt kisakaratú homolymadarak rikácsolnak. A munkásság nyomorog, a parasztság egy része, tömegei kivándorlásra kényszerülnek, az értelmiségiek állás nélkül lődörögnek, — mindenütt nyomor, pusztulás, könny, aszály. S Ady Endre felhördül a gondolatra is, hogy népe talán kihull az Idő rostjából. Felrúg minden régi formát, s ádáz dühvei fordul az uralkodó osztályok, a Paprika Jancsik és Pityke Gligorok siserehada ellent Lelke a „felkerekedett lelkek" között van. Mélységesen átélte a magyar Ugar minden ször■ nyűségét, lélekfojtó sivárságát, a feudális maradványok tűrhetetlen elavultságát s várta a „villámtüzes bizonyosságot“, a csodálatos, áldott vihart az ő hírnökeivel, szent sirályaival. „Már jöjj, ököl: Boruljon fel a nem jó Élet S jöjjön a Halál, e nagy orvos, S a halál után ébredések, Borzalmak. Öh forradalmak miért késtek?“ volt az első, aki a munkásosztályban felismerte a „holnap győzteseit“, „kiebrudaltjait a mának, — apjait a diadalnak“. Ady mély együttérzéssel szólaltatta meg a föld népének szenvedéseit, s jelenítette meg a dolgozó parasztság embertelen sorsát. А XVIII. századi magyar paraszt keserű szavaival a XX. század első évtizedének elnyomott magyar parasztja szólal meg: „Urak, papok dölyfét, íme eleget tűrtük. Gyomrunkba a sok bánatot Már eleget gyűrtük. Rákóczi, akárki Jöjjön valahára. Kígyóinknak. Esze komám, Lépünk a nyakára.“ Szilajon cseng fülébe az utca éneke, lelkében él a tűz márciusa, véres panorámákról álmodik, s már hallani véli a távolban a Láz ifjú seregének dübörgését. Üj horizontokat libegtet, új álmok, kínok, titkok, vágyak vizén jár. Tudja, hogy „Attila ugarján — táblabírók földjén“ „új Táncsicsoknak“ kell jönnie. Ady Endre költészete, az ő „pusztába halt szent zenéje“, kristály, amely — mint minden igaz nagy költészet — nemcsak képe a világnak, hanem maga is tükör. És a bemutató szándék ezen a ponton csupán elenyésző csepp az Óceánból, A nyolcvan éves Ady születésnapján büszkén vallhatjuk: „nőttön nő tiszta fénye“, mera a „szent lázadások, vágyak, s ifjú hitek örökö« urának“ sorsa örök virágzás, mely: „Szent, mint szent sír s mint koporsó, kemény De virágzás, de Élet és örök.“ És most — ha néhány sorban is — átadjuk a szót a legíHetékesebbnek, a nyolcvan éves Adynak. .A. sírod körül gubbasztunk sötéten, Virrasztunk a vak éjben s hallgatunk, Kísértenek az új és régi rémek És némaságunk legméltóbb dalunk. Csak verseid suttogjuk néha fájva, Hogy érezzük, volt egyszer élet itt És higyjük, hogy nem sírtál tán hiába, Hogy valahára megvirrad megint! Szeged, 1923 Magyar jakobinus dala A bsillcufók csillaga Sohse hull le a vörös csillag: Nap, Hold, Vénusz lehullott régen S S dölyföl a keleti égen. Sohse vörös a hulló csillag: Rózsás, lila, zöld, kék vagy sápadt, Szeszélye az égi világnak. Hulló csillag, hullj hullj, ragyásig, Ezer eséssel, ezer jajjal: Egy csillagból is jöhet hajnal. Vörös csillag, ragyogj és trónolj, idióta ember néz az égre, ŕ Vörös csillag volt a reménye. о Plus pápa és a kolostorok Írják a lapok, hogy Pius pápát nagyon bántják a szaporodó kolostorbotrányok. Ilyenformán kilátásunk van arra, hogy ezután kevesebb kolostorbotrányról olvashatunk. Mert ezután nagyobb lesz a titoktartás. E hírrel kapcsolatban, talán egy kissé szeszélyesen, írunk ide valamit. A Milánóban kiszellőztetett apácagyermekotthonról van szó. A lapok azt írják, hogy a kolostor orgiáira elegáns fogatokon és automobilokon jártak egyházfejedelmek, fekete arisztokraták, vallásos bankárok és pápai grófok. Viszont ugyané lapok szerint a gyermekek moslékon éltek, piszkos rongyokban koldultak, ugyanazok a gyermekek, akiknek a kedvéért az előkelő vendégek jöttek. A lapok bűnösek a hihetetlenségek föltálalásáért? — Avagy a kolostorokban a hihetetlenségek is megtörténnek? Á harcunkat megharcoltuk A magyar Messiások Gyáva kakasként fut az ellen, Dúlt bóbítájú, nyomorult, Fellegvárába beszorult, Szemétdombjára beszorult. Mi várhatunk, Tyukodi pajtás. Mienk a vár, csak táborozzunk. Dalolgassunk, igyunk, együnk. Táncolva, vígan felmegyünk. Mikor akarjuk, felmegyünk, Ne siessünk, Tyukodi pajtás. Mi a harcunkat megharcoltuk. Hadd várjanak a pipogyák Valami nem jövő' csodát, Vén, szép, történelmi csodát S rajtuk-ütünk Tyukodi pajtás. Új várak épültek Még a máglyák, ím, ki se hültek, Régi-zászlós még sok orom, Röpdös babona és turul, De az új várak fölépültek. Az új várak: nagy, piros lelkek, Szándékok, célok és hitek, Vágyak, amelyek az avas Várakra villámmal tüzelnek. És a napok lángolva telnek, Az ó várak leomlanak, Csupa új vár lesz a világ, Hol győztes bárdok énekelnek. Sósabbak itt a könnyek S a fájdalmak is másak. Ezerszer Messiások A magyar Messiások. Ezerszer is meghalnak S üdve nincs a keresztnek, Mert semmit se tehettek, Öh, semmit se tehettek. A MAGYAR IHN Elvadult tájon gázolok: Ős buja földön dudva, muhar Ezt a vad mezőt ismerem, Ez a magyar Ugar. • Lehajlok a szent humusig: E szűzi földön valami rág. Hej, égig-nyúló giz-gazok. Hát nincsen itt virág? Vad indák gyűrűznek körül. Míg a föld alvó lelkét lesem, Régmúlt virágok illata Bódít szerelmesen. Csönd van. A dudva, a muhar A gaz lehúz, altat, befed S egy kacagó szél suhan el a nagy Ugar felett. 3SA grófi szérűn Nyár-éjszakán a grófi szérűn Reccsen a deszka-palánk S asztag-városban pirosán Mordul az égre a láng. Éjféli hajnal szörnyű fény ez, Nincs párja, napja, neve. Fut, reszket a riadt mezőn Az égő élet heve. Koldus, rossz álmú zsellér ébred, Lompos, bús kutya csahol. Az egész táj vad fájdalom. S a gróf mulat valahol. Szenes kalászok énekelnek Gonosz, csúfos éneket: „Korgó gyomrú magyar paraszt, Hát mi vagyok én neked?" „Miért fáj neked az égő élet? Nincs benne részed soha, Ne sírj, grófodnak lesz azért Leánya, pénze, bora." „Ne félj, a tél meg fog gyötörni, Mint máskor, hogyha akar. Élethez, szemhez nines közöd, Grófi föld ez és magyar.“ S mégis, amikor jön a reggel S pernyét fújnak a szelek, A grófi szérűn ott zokog Egy egész koldus-sereg. Siratják a semmit, a másét, — A gróf tán épp agarász — Érzik titkon, hogy az övék E bús élet s a kalász. Ujjunk begyéből vér serken ki, Mikor téged tapogatunk, Te álmos, szegény Magyarország, Vajon vagy-e és mink vagyunk? Vajon lehet-e jobbra várni? Szemünk és lelkünk fáj bele, Vajon fölébred valahára A szolga-népek Bábele? Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz Végül egy erős akarat? Hiszen magyar, oláh, szláv bánat Mindigre egy bánat marad. Hiszen gyalázatunk, keservünk Már ezer év óta rokon. Miért nem találkozunk süvöltve Az eszme barrikádokon? Dunának, Oltnak egy a hangja, Morajos, halk, halotti hang. Árpád hazájában jaj annak, Aki nem úr és nem bitang. Mikor foguhk már összefogni? Mikor mondunk már egy nagyot Mi elnyomottak, összetörtek, Magyarok és nem-magyarok? Meddig lesz még úr a betyárság És pulya had mi, milliók? Magyarország népe meddig lesz Kalitkás seregély-fiók? Bús koldusok Magyarországa, Ma se hitünk, se kenyerünk, Holnap már minden a mienk lesz, Hogyha akarunk, ha merünk. ŰRI HÓHÉROK VTalljuk be így magunknak, hogy ’ nem minden ok nélkül néz bennünket a nyugat egy része barbár népnek. Azt hiszem, boszorkányt is nálunk égettek utoljára, de az utolsó boszorkányégetés óta még mindig van nálunk szerepe az istenítéletek különböző nemének. Nem tudom, hogy a közelebbről inkriminált tébolydái kegyetlenségek bírtak-e alappal, de az a körülmény, hogy a kegyetlen vádakat az egész ország komolyan vette, eléggé bizonyítja a mi ázsiai állapotainkat. Á mócsai*) vallatási módszer engem is megdöbbentett, de mosolyognom kell azokon a következtetéseken, melyeket az esethez a lapok nagyképű moralistái fűznek. Hogyan? Olyan rendkívüli a mócsai Qset? Nem hinném. Kegyetlenebb talán a rendesnél, de egyáltalában nem szokatlan. Hja! nálunk még értenek a vallomások kicsikarásához!... A mócsai vallatók kissé túlbuzgók voltak, de csak sablon szerint jártak el. Hogy is szokott ez nálunk történni ? U eszállítják a község házába a ■*-* gyanú alatt lévő atyafit. Két markos csendőr, nótárius, falusi bíró, kisbíró már ott várják esetleg ott van a szolgabíró úr is. — Hová tetted a lopott holmit?... Ez az első kérdés. Nem valami barátságos, de még mindig barátságosabb a vallatási műtét folytatásánál. Mikor a csendőr urak elfáradtak, s a gyanúsított atyafi a kapott pofonoktól a mestergerendát rágja kínjában, a bíró és a kisbiróra kerül a mulatság. Zsineggel szorítják össze a vádlott kezeit, s amikor az a fájdalomtól ordítani kezd, a bíró úr elérkezettnek látja az időt, hogy kiüsse vagy három fogát. Erre már a szolgabíró úr is lehúzza a kesztyűjét. Ő is ember, hadd élvezzen ő is. Mikor aztán az új erőt gyűjtött csendőrökre kerül a sor, a delikvens úgy vall, mint a parancsolat... Egyszerű, világos és könnyen érthető az egész eljárás! Emlékszem egyszer Szilágy megyében a csendőrök hordókba rakták a vádlottakat s úgy gurították le egy magas dombról őket. Gébben már leleményesség van. És S-1 hány hasonló esetről tudunk mindnyájan, de elő nem állhatunk velők, mert hogy tanúk ne legyenek, arról gondoskodnak a derék vallatók . í . A MÖCSAI ESET egy a sok közül. Az úri hóhérok csak bevett szokás szerint jártak el. A baj régi s az orvoslásnak radikálisnak kell lenni. Azt hiszem azonban, hogy az orvoslásig sok idill fog még lefolyni a községházakban!... Debrecen, 1899. július 13. *) A mócsai eset: Szabó Kálmán, nagyigmándi szolgabíró, a Mócsa-községi jegyzővel, bíróval és csendőrökkel együtt egy lopási ügyben ártatlanul gyanúsított parasztokat a leggyalázatosabb kegyetlenséggel vallatta: égő spirituszt öntöttek rájuk, zsebkéssel a körmük alá szurkáltak, négy napig nem adtak nekik enni, órákig gúzsbakötve tartották, s többször összepofozták őket. Az én menyasszonyom Mit bánom én, ha utcasarkok rongya, De elkísérjen egész a síromba. Álljon élőmbe izzó, forró nyárban: „Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam". Legyen kirugdalt, kitagadott, céda, Csak a szívébe láthassak be néha. Ha vad viharban átkozódva állunk: Együtt roskaijon, törjön össze lábunk. Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk: Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk. Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba: Boruljon rám és óvjon átkarolva. Tisztító, szent tűz hogyha általéget: Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget. Mindig csókoljon, egyformán szeressen: Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben. Amiben minden áimom semmivé lett. Hozza vissza Ő: legyen Ö az Élet. Kifestett arcát angyalarcnak látom: A lelkem lenne: életem, halálom. Szétzúzva minden kötáblát és láncot Holtig kacagnék a nyüzsgő világot. Együtt kacagnánk végső búcsút intve Meghatónk együtt, egymást istenítve. Meghalnánk, mondván: „Bür. és szenny az élet, Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek
