Szabad Földműves, 1957. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)
1957-10-06 / 40. szám
s/ralŕad 6 Földműves 1957. október I PETRUSZ BROVKA: EZ A KOR Er a kor, úgy titszik, olyan, hogy a lélek Csak akkor bús, ha a múltba tekint. Hozott sok mindent nékem az élet: Láttam örömet, ismertem a kint. Mit kívánnék, mit irigyelek én ma — Ha kérdeznék, nem mondhatok mást: Irigylem a kisgyereket s a szemén a Fürkésző, szívderítő ragyogást. Napfényes, drága hazámban előttük Valóság lesz, amiről te meg én Csupán a merész ábrándokat szőttük ГН Mi ámulunk rajta, miként a mesén. Szeretnék jó munkával a távol Utódokhoz kijelölni utat, Hogy a huszadik század derekáról Láthassuk az ö új századukat Urbán Erzsébet fordítása. OC oc A lakodalmi cukor Társakra találtam Vállas, szikár ember fogad az ajtóban. Jakubka Ferenc. Búzavirág szemé ezer ránc közül mosolybaö a mi Feri bácsink. 6 a kollektiv gazdaság esze! — így beszélnek róla Csanáloson. Apjukként tisztelik, szeretik. Szenvedélyes olvasó. Kedvenc verse Lévay József: Mikese. — Miért éppen ezt szereti a legjobban ? — Hosszú sora van annak — felel mélyet sóhajtva. Galambősz haja homlokára hull. Fejét tenyerébe hajtja, emlékezik. — Fiatal voltam, katona. 1914-ben Galíciába vittek. Fogságba estem. Tizenhatban kiadtak a fogolytáborból a kazányl guberniába (kormányzóságba), Mihail Poronyin földbirtokoshoz. Ott dolgoztam éhbérért. A legjobban az fájt, hogy emberszámba se vettek. Távol szülőföldemtől, szeretteimtől, elzárva a nagyvilágtól... S hiába, hogy otthon is szűkös kenyeret kerestem, néha-néha olyan honvágy fogott el, hogy azt hittem, belebetegedek. Csak írtam a leveleket, de választ sohse kaptam. (Lehet, hogy ki sem jutott a kormányzóságból.) Már-már azt hittem, hogy itt pusztít el az éhség, a bizonytalanság, a holnapotnemtudás. Gyermekkoromban olvastam egyet s mást Mikesről, a róla szőlő verset kívülről tudtam. Ha ő kibírta a nagy idegenséget, hát én is csak kibírom valahogy — vigasztaltam magam. Esténként hanyatt feküdve a csillagos ég alatt, fel-felidéztem: Egyedül hallgatom tenger mormolását. Tenger habja felett futó szél zúgását... No, látja, ott vált ez a vers kedvenc költeményemmé... - S mint akit a felrajzó emlékek megrohannak, maga sem veszi észre s már kérdezés nélkül ís mesél tovább. Érdeklődve hallgatom. Különös élmény az 1917-ben lejátszódott forradalmi események egy-egy epizódját szemtanútól, részvevőtől hallani.- Már jól benne jártunk 1917. májusában, s én még mindig Poronyinnál robotoltam. A februári forradalom közben lezajlott, de én erről már ott kinn a tanyán mégcsak nem is hallottam. Aztán mégis ... Kint dolgoztam az udvaron, egyszeresek lódobogást hallok, s beugrat a kerítésen két lovaskatona. A szemem káprázik? — Ahelyett, hogy alázatosan jelentkeznének, előráncigálják a földesurat. — Mától fogva egy vesszőt se merj kivágni az erdőből, mert az mér nem a tied! Nagyot néztem. Honnan veszik a bátorságot, hogy Így beszélnek?- igyi szudá! — int magához az egyik - sto ti zgyesz? Mondom, hogy rabocsij. — Mennyi a havi fizetésed?- Négy rubel. — Fitying voit az, nem pénz, hiszen a civilmunkásnak is a hatvan rubel fizetése csak szemszúrásnak volt jő, hogy éppen éhen ne haljon. A katonában forrt a düh, de türtőztette magát.- Hány órát dolgozol naponta? Láttam, hogy Poronyin félelmében az egérlyukba is elbújna, hát nekibátorodtam, s megmondtam, hogy biz, az én munkaidőmet nem órával mérik, hanem úgy, hogy látástól-vakulásig. A katona erre megint a földesúrra támadt, — s nem sül le a pofádról a bőr! - szidta mint a bokrot. — A háborút is azért csináltátok, hogy még jobban kiszipolyozhassátok a munkásokat. Vedd tudomásul, mától fogva nincs úr. nincs szolga!... Ne tűrd, hogy neked parancsoljon! Érted, ne tűrd - biztatott engem. Jaj, de szivem szerint beszélt! Aztán csak leugrott a lováról, bement a házba, s jött vissza hamar, kezében lógatva a Nyikoláj cár képét.- Nyetu cár Nyikoláj! - húzta ki kardját és sallangokba vágta a képet. Álmodni sem mertem én addig, hogy valaki ilyet merjen tenni, s így merészeljen beszélni egy földesúrrai, egy vidéki kisístennei. — Hát mégsem örök az urak hatalma! — bátorodtam, örvendeztem magamban. Elszántam: ha élek, ha halok, de én itt tovább nem maradok! A ruhám már cafatokban lógott rajtam, abban meg sem kísérelhettem a szökést. Otthon géplakatos szakmát tanultam, most először vettem hasznát. Titokban kinyitottam a Poronyin szobáját s - szégyen, nem szégyen — felvettem az öltözetét, azzal... kereket oldottam. Kazányban magamnak való ruhával cseréltem ki a drága öltönyt, még pénzt is kaptam ráadásul. Jegyet váltottam — Moszkvába, mert eltökéltem magamban: előbb megtudom az itteni változásokat, s csak aztán megyek haza. HOVA VISZ A NYOLCAS VILLAMOS? A hogy megérkeztem, az állomás környékén megállítottam az első szembejövőt. — Fogoly vagyok, tisztességes munkát keresek. — Olyat hiába keresel! — kacagott szemem közé gonoszul. — Mátyuska Ruszijában csak így lehet élni, né! — s félreérthetetlen mozdulattal kanyaritotta karját a zsebe felé. Továbbáltam. A magamszőrü embereket kerestem. Találtam is egyszerre negyvenre. De először csak Kuznyecovval beszéltem. Figyelmesen meghallgatott, s kikérdezett, hogy idáig hol, merre tartózkodtam. — Jó emberekhez viszlek — bíztatott — munkásemberekhez. Ülj fel a nyolcas villamosra, s mikor a végállomásra érsz, szállj ki. Addigra én is ott leszek... Igazi jőszándékot olvastam le az arcáról, megbíztam benne. Ügy tettem, amint mondta. A végállomáson odaszólt, hogy menjek utána. Egy földszintes házba vezetett. — Vendéget hoztam, adj helyet neki ' szólt be az ablakon. Könyveket adott, azokat olvassam, ha az igazságot akarom megtudni, s azzal elment ... Estére kelve vagy negyvenen szállingóztak be a házba. Soha ilyen őszinte barátokra nem akadtam! Testvérüknek, elvtársuknak szólítottak, ennem adtak — egyszóval úgy viselkedtek, mint ahogy igazi kommunistákhoz illik. Megfogadtam, hogy velük jóban, rosszban kitartok, s amiért ők harcolnak, azért ha kell, én is tüzbe megyek. Arra is sor kerülhet — mondták ók, de most az óvatos szervezés a fődolog! Minél több s jobb hívet szerezni Lenin gárdájának! Ivan Szmirnovvai ilyen céllal csempésztük be magunkat újra és újra a fogolytáborokba. Gondoltam, na, te negyven elvtárs, most meghálálom a szívességteket, szerzek én embert a forradalomnak, mert minket, magyarokat is csak az menthet meg. Kérdem a fogolytáborban, vannak-e itt Szatmár megyeiek, mert ugye a földiek hamarább értenek szót. Nem voltak. De volt egy csomó tiszt közöttük, s úgy látszik a legénység is egyelőre ezeknek a nótáját fújta. Fejemhez vágták, hogy bizonyosan otthon nincs mit ennem, azért agitálok én a senkik, semmik érdekében. Azt mondták: „semmi közünk Oroszországhoz, mi haza akarunk menni!“ Lekonyult az orrom erre a szóra. De egyszeresek kiált egy szakaszvezető: t—. Elvtárs, én jövök magukkal! t—5 Jól van pajtás, gyere... Am előbb vedd le azt a csillagot, mer, ahová mi megy^pk ott nincs rang. Belják János velünk jött. Restelkedve tértem vissza Kuznyecovhoz, hogy csak egy embert hozok. t— Ne csüggedj — tette vállamra a kezét. — A meggyőzés nem úgy megy, hogy „add meg uram, de most mindjárt!" Ha ma még kevesen értettek meg, majd többen megértenek holnap ... Lenint hozta fel példának a kitartó munkára... Mentünk aztán mindennap szerte a városba, a nép közé, a foglyok közé agitálni, s egyre nagyobb sikerrel. POZSÁR I'gy ment ez szakadatlan. Mindaddig, míg, hogy, hogy nem, mindannyiunkat le nem füleltek. Éppen gyűlést tartottunk, amikor a hatóság emberei körülfogták a házat. Sokan voltak, s fegyveresen. Kuznyecov próbálta a katonákat megnyerni, de azok még akkor a parancsnokuk vezényszavára engedelmeskedtek. A tisztek ' hazaárulóknak szidtak, bennünket, mivelhogy a Kerenszkij offenzivája ellen, a békéért, az új rendért dolgoztunk. Börtönbe vetettek. A szervezést itt is folytattuk. Két-három hét múlva már a kezünkben volt az egész börtöncsalád. Elhatároztuk, ha törik, ha szakad, kitörünk. A priccseket leöntjük benzinnel, s éjjel 12 órakor minden cella égni fog. — Te lakatos vagy — mondták nekem, te vered le a vaspántokat a börtönkapuról, míg mi a hátad mögött kört alkotunk, hogy senki közeledbe ne férkőzhessen. Ügy lett. — Pozsár, pozsár! (tűz, tűz!) törtünk ki földrengető ordítással, hogy az őrök a parancsokat ne hallhassák. Egyedül nekem nem volt szerencsém. Ahogy az alsó pántot levertem, a nagy sötétségben valamiben megbotlottam, s a hatalmas erővel kigyurakodó tömeg akarva, nem akarva, keresztül gázolt rajtam. Üjra elfogtak. — Szabadulni, szabadulni! — Állandóan ez járt az eszemben. De társak nélkül nem mertem megkockáztatni ... Őszbe borult az idő. Az egyik napon a sűrű ködből felfegyverzett tengerészek bontakoztak ki, közeledtek a börtön felé. Kiszabadították a politikai foglyokat. Az egyik szabaditónk egy rögtönzött emelvényről beszédet tartott. Látni kellett volna a meggyötört, agyonkinzott arcokat, ahogy felsugárzottak a szavak hallatára: „Győzött a szocialista forradalom! Éljen Lenin!.., MINDEN SZAVA A MI SZAVUNK VOLT Miénk volt hát a hatalom, a munkásoké. Voltak, akik azt hitték, hogy na, most már egyből fenékig-tejfel lesz az élet. Csakhogy a háborúban gazdaságilag a tönk szélére jutott az ország. Dolgozni, építeni! Ez lett a jelszó. Azonnal jelentkeztem, hogy ^akmunkás vagyok, s mindjárt be i *osztottak az egyik moszkvai gyárba. Itt dolgoztam 1918 derekáig. Itt éltem át életem legnagyobb élményét. Az egyik nyári napon ... Vlagyimir Iljics itt volt közöttünk! ! suttogták a munkások Lenin beszélni fog! Gyerünk ай udvarra! Örömrivalgás közepette tengernyi munkás gyűlt össze. Lenin beszélt. Egyszerűen, de szívből. A bajokról, nehézségekről szólt, s erős hittel vallotta, hogy az ezer sebből vérző országot talpra állítjuk!... Nem értettem meg minden szavát, mert vagy 150— 200 méterre voltam tőle, de láttam munkástársaim tomboló lelkesedését, hallottam, a szűnni nem akaró éljenzéseket, s tudtam, amit minden társam tudott: az ő szava, a mi szavunk! Miértünk él, miértünk dolgozik Lenin! Vlagyimir Iljicset szívembe zártam, olthatatlan szeretettel... Simonfi Imre ★ ★ ★ > X A németországi Münsterben egy feltaláló a betörések elleni találmányát szabadalmaztatni akarta. A bemutatón, mely kiválóan sikerült, a feltalálót letartóztatták, mert egy régen keresett híres betörővel azonos. X Calossa David, ajaccói gyerek már nyolcszor esett bele a tengerbe. A városi mentők megunták a 10 éves pajkos gyerek fürdőzését, és a város költségén megtanították úszni, hogy ne vegye igénybe többé a menteket. Lagziba voltam hivatalos. Régi szokás szerint az ajándékot szombaton este vittük el. Az örömapa az átadás utáni beszélgetés„ poharazgatás közben egyszercsak elkomolyodva így szólt: — Fiam, legkisebb fiam esküvőjének napja a legszebb nap életemben. Mindjárt meg is mondom, hogy miért. Ezzel bélsö zsebéből előhúzta kopott pénztárcáját, amelyből egy összehajtogatott papírost nyújtott át. — Olvasd el! — szólt. — A legidősebb fiamnak írtam valamikor. Ebből aztán megérted, miért vagyok ma ilyen boldog. A kissé már kifakult sorok szóról szóra ezt tartalmazták: ,jNagy Béla, rárosmülyadi lakos, 129. hsz., Szécsény járás, Iáérvénye, soronkivüli cukorkiutalásra. Méltóságos Alispán úr! Nagy Béla rárosmülyadi lakos 1940. május 23-án tartom esküvőmet. Minden megvan esküvőnkhöz, csak a cukorral vagyunk jelakadva. Ezen a bajunkon csak a méltóságos Alispán úr megértő szíve segíthet, ha soronkívül kiutal nekem a szécsényi elosztóból, mivel Rárosmúlyad odatartozik, 10 kg, azaz tízküócukrot, amit átvevéskor készpénzzel kifizetek. Tekintettel arra, hogy több ország nagy gondot fordít a családalapításra, hát én őszinte bizalommal fordulok méltóságos Alispán úrhoz, hogy családalapításomat a kezdet kezdetén legalább ennyivel segítse. Amikor Krisztus urunk a Kánai menyegzőn észrevette, hogy elfogyott a szegény emberek bora, s hogy ezt a szégyent ne hordozzák egész életükben, isteni hatalmával a vizet borrá változtatta. A jó Isten megadta a módot méltóságos Uramnak, hogy most Krisztus munkáját végezze, ha nem is borral, de cukorral. Segítsen hát a bajomon Krisztus nevében. Kérésem megismétlésével maradok a méltóságos Alispán úrnak alázatot szolgája: Nagy Béla." Ennyi volt a kérvény. Visszaadtam — Es kapott cukrot a fia? — kérdeztem. — Nem. —Hát az esküvő? — Meglett cukor nélkül. De mennyit beszéltek rólunk c faluban. De hát mit tehettem? Összeszorított fogakkal mondtam a családban: nem tarthat az ilyen élet sokáig. Leszünk mi még boldogok! És lettünk! Vagyunk! Es itt egy kissé elgondolkodik, majd úgy folytatja: — Nem kell már a méltóságos Alispán úr isteni kegyelme, van cukor bőven. Lesz olyan lakodalom, hogy ha látná az alispán, megütné a guta, ha még eddig elkerülte volna. — Nagy lagzi lesz Jani bácsi? — Nagy dolog egy lagzi az ember életében, de tartozás lefizetése is. Számba kell venni a rokonokon kívül azokat is, akik minket hívtak meg, mert azokat vissza kell hívni. S ennek a dolognak is megvan a maga rendje a levestől az utolsó darab süteményig. A legidősebb fiamnál nem volt meg még a legkisebb sem, a cukor, most meglesz. De nemcsak az, hanem minden. Majd meglátod holnap! — fejezte be az öreg a felvilágosítást. Es a lakodalmi ebéden láttam, hogy valóban minden megvan. Hát még a vacsorán! János bácsi elhúzatta a legkedvesebb nótáját, a „Már én többet nem dolgozok magamban, — Beállottam a termelő csoportba". Rádióból tanulta ezt a dalt és rövidesen vele énekelte a lagzis nép is. S amikor újdottsült menyével eljárta a menyasszony táncot, osztozva az öreg határtalan örömében, én is karra kaptam páromat és roptuk a csárdást, mert lagzi volt ez, cukros, édes lagzi. Budai József A türelem rózsát terem ? Kora reggel van, de a szőlőskei szövetkezet tagjai mar a határban szorgoskodnak. Törik a kukoricát, szedik a burgonyát, s vetik a jövő évi kenyér magját. Közelebb kerülve Botos István CSISZ taggal szorítok kezet. — Jó munkát Pisti! Г— Köszönjük. Г— Hát... segíttek? Hogy segítünk-e? Ah ... „csak“ dolgozunk... mint a többi szövetkezeti tag. r—! Szóval ti is szövetkezeti tagok vagytok?- Igen. És hogy tetszik? t— Jó, nagyon jó! Nagymesterek életéből TRISTAN BERNARD-t egyszer egy újságíró megkérdezte, mi a véleménye a francia irodalomról. Válasza ennyi volt: - Nem sok jót várok a francia irodalomtól. Maupassant halott. Verlaine-t már a férgek is elfeledték. Most halt meg Anatole France. És tudj* isten. — ma én is olyan rosszul érzem magam. -Sch-WAGNER RICHARD Kölnben hangversenyezett Reggel a szállodában arra ébredt, hogy egy katonazenekar vonul fel díszben és reggeli zenét ad. Wagnert könnyekig meghatotta ez a figyelem. Nem tudta türtőztetni magát, lerohant és köszönetét mon-Г—: Akkor nincs baj!? A munkában nincs, de ... Hangja elakad, de amint biztatom, ismét megszólal. — Azt akartam mondani, hogy munka után szeretnénk szórakozni, tanulni és nincs hol! ígérte ugyan már a nemzeti bizottság, hogy gondoskodnak kultúrotthonról. de az ígéret csak Ígéret maradt! Azt mondja a közmondás: „A türelem rózsát terem“. Ebben az esetben azonban aligha fog rózsát teremni a szölóskei fiatalok türelme. Különösen, ha a hosszú téli estéket is a kocsmában kell eltölteniök! Horosz Arpád, őrös dott a katonakarmesternek. A karmester faarccal végighallgatta a zeneszerző áradozását és megkérdezte: — Maga kicsoda? Én Wagner Richárd vagyok. — Ja úgy, maga is Richárd!? Most már értem, — mondta a karmester. — önt nem ismerem, a reggeli zene nem önnek szólt, hanem Pöltzl Richardnak, a tábornok úrnak — és haptákba vágta magát aki Itt lakik a szállodában. Majd fitymálólag hozzátette: — Majd éppen egy vacak civilnek adunk reggeli zenét.
