Szabad Földműves, 1957. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1957-03-17 / 11. szám
6 \ízaU&d Földműves 1957. március 17. VIRRADAT Kellemes „Csalódások“ Ez az E. Robles regénye nyomán készült francia-olasz film egy, a munkásokkal rokonszenvező orvos közösségvállalását rajzolja meg. Az orvos szerencsétlen házasságban él, akinek elkényeztetett feleségét nem érdekli férje munkája és küzdelme a munkások szociális helyzetének megjavítása érdekében. Mivel a felesége unatkozik a szigeten, elutazik Nizzába, ugyanakkor az orvos beteg'átogatás alkalmával megismerkedik egy fiatal özvegyaszszonnycd, akinek jelleme és érdeklődési köre ellentétben áll felesége gondolkodásával. A két ember egymásra talál, s a kettőjük közötti kapcsolatot megszilárdítja az orvos egyik barátjának esete, aki a munkaadó szívtelenségének áldozata. Az orvos megundorodva a társadalom igazságtalanságától, szerelmesénél talál megnyugvást és boldogságot. A „Virradat" című film egyike a legnagyobb neorealista alkotásnak, amelynek fő gondolata a humanizmus, melyet legszebben az orvos szavai fejeznek ki: „Aki ember, mindig emberhez méltóan cselekszik." Hírhozók az őszből Őszi vetések — tanúk a kenyérgondról s az akaratról, hogy adjon ez a fold számunkra bő kenyeret — Almukkal megjátszották a telet, üde zöld színnel átlopták a tavaszba az őszi üzenetet. Most még erőtlenül, fagyoktól megviselve lapulnak a földön gyenge kis leveleik, ám színük csupa remény! És a gyökérszálak, a nedvcsatornák rejtekén mennyi megbújt erő készül az indulásra! — Szinte már látom, amint tavasz elején szárba szökkentik nagy kenyér-álmainkat, frissen sütött karéj illata árad felém, s merengésbe ringat... S már nem soká várunk: napjaink tornácán ébresztő sodrok, rügybontó lehelletek forrongnak vérpezsdítőn. Minden óránk terhes, — készüljünk tavasz-hívók: vaksi ablakunkon belobog egy hajnal: nyissatok, itt az időm! Induljatok vélem, egy ország néz rátok, tőletek kér kenyeret, — nem tehettek mást, mert ilyen a ti szívetek... — S akkor majd őket is, az őszi hírhozókat mint gátat tört vadvíz, úgy folyja át az élet — S kapaszkodva, nőve, kalászokba szövik álmát a föld emberének. PETÉIK JÓZSEF Megrázó képek A Pozsonyban megtartott sajtókonferencia után andalgó léptekkel jártuk a főváros utcáit. Ugyan hová menjünk? Az egyik kollégám ajánlatára a Békevédök útján beléptünk abba a helyiségbe, ahol fényképeken és keskenyfilmen mutatják be a magyar élet történelmi drámáinak egyik legmegrázóbb fordulatát, az októberi ellenforradalmat. A hatalmas teremben megrázó néma csend fogad bennünket. A falakon köröskörül fényképek százai dokumentálják a 10 napos rémdráma lefolyását. Levett kalappal, elszorult szívvel szemléljük a képsorozatokat. Hát lehetséges volt ez? Férfiak, nők, fiatalok és öregek, munkások és hivatalnokfélék szemlélődnek körülöttünk, szótlanul. Az arcokon látom a megdöbbenéseket, az irtózatot, a részvétet. Mintha temetőben járkálnánk. Talán az egyetlen helyiség Pozsonyban, ahol nincs mit beszélni az embereknek egymással. Szemlélődés közben észreveszem, hogy majdnem valamennyi látogató igen gyakran veszi elő a zsebkendőjét. Én is elhagyom kalauzomat s egyedül „nézegetem a néznivalókat”. Mert miért kell tudni valakinek, hogy azok7 hoz tartozunk lélekben, akik megüvegesedett szemekkel itt fekszenek előttünk élettelenül a magyar főváros alvadt vértől sötét kövezetén. Az egyik képnél tovább kell időznöm ... Csak egy pillantást vetek a képre, aztán lezárom a szememet. Gondolataim áttörik a civilizált világ hétköznapi egyszerűségeit és Dürer apokaliptikus szörnyeinél kötnek ki. A kép nem mesterkélt formát domborít ki. Nem ... Egy kékruhás munkás lóg egy rögtönzött akasztóién, fejjel lefelé. Lábai dróttal összekötve, arca a felismerhetetlenségig szétroncsolva, szemei kiszurkálva és karjairól a keze csuklónál levagdosva. — Hát lehetséges ez? — kérdem a templomi csöndtől. Látom a képeken megölt, nyomorékká vált kicsi, vagy serdülő gyermekeket, iskolásokat, asszonyokat, aggokat elnyújtózva, vérbefagyva. A dokumentációs terem egyik részében mikrofon hangjai csapódnak felénk. „Eredeti felvételt vetítünk keskenyszalagon a magyar ellenforradalom rémnapjaiból”. Valamennyien odafigyelünk. Nézem a kisméretű filmet. Ismétlődik megmásíthatatlan drámai kontúrokkal az embermészárlás. Érzem: gyorsabb lesz a szívverésem. Ropognak a fegyverek, dübörögnek a harckocsik, torkolattüzek villognak az utcákon, velőtrázó sikolyok hasítanak bele a megkínzott magyar élet kálváriás hétköznapjaiba. Két fegyveres bérenc között a drámai nüanszok utolsó fináléjában ott látom Mindszenty bíborost az utcán. Kereszt, Krisztus aranykeresztje van a nyakában, körülötte hullák, emberi hullák magyarok — abból a nemzetségből valóit, akik egy évezreden keresztül több mint 600 háborút viseltek és rendszerint nem magukért. A kép lepergett. Kovács szerkesztő elvtárssal szótlanul hagytuk el a dokumentációs kiállítást és fájó gondolatoktól kísérve beletemetkeztünk a hózivataros pozsonyi éjszakába. Patyolat Sándor, Oroszka Mintha búcsújárás volna, úgy benépesült február 24-én este a Gellerre vezető vicinális út. Nyolcas-tízes csoportokban gázolták a pocsolyát. Mindenki a gelléri kultúrház felé sietett, remélve, hogy még akad számára ülő-' hely, ahonnét kényelmesen végignézheti Kisfaludy „Csalódások” című háromfel vonásos zenésvíg játékát; a helyi CSEMADOK előadásában. Ezen kíváncsiak között lépegettem én is, bár kis csoportunkat csak a balsejtelem siettette, azonban biztosra véltük, hogy a pár nappal ezelőtt fenntartott hely üresen vár bennünket. És ha ilyen szempontból csalódás is ért bennünket, — e kis szervezési hibát leszámítva — mégis csak kellemesen telt el az este. Sok vergődés, akadály után a gelléri CSEMADOK mégis csak magára talált. Sikerült az idősebbeket is megnyerni a kultúrmunkára, és így nem új, de feltámadott színjátszócsoport lépett a közönség elé. Az ifjúság már több ízben mutatott be színdarabot, mely az idősebbekben mindannyiszor megpendítette az élniakarás húrját. Valamikor Gelléren a kultúrmunka, főleg a színjátszás és a zene színvonala a környékbeli falvakénál sokkal magasabb volt, ami létrehozta szép kultúrházukat is. Aztán jött a felszabadulás és sajnos éppen akkor, amikor a kultúra szabad szárnyat kaphatott volna, kezdődött a hanyatlás időszaka. Homályosodni kezdett a régi fény, majd egyidőre teljesen megszűnt. Az oka sokféle volt. A régi vezetők félreálltak, s helyettük újak. s főleg rátermettebbek nemigen akadtak. Ez volt többek között az egyik ok. Pedig sok szép színdarabot látott azelőtt a közönség ... és most éppen ez az örvendetes, hogy a régi kedvelt szereplők közül néhányat ismét a színpadon láthattunk. Köztük Póda Lajost, Gelle Guszti bácsit, id. Fekete Ferencet, Fonod Józsefet. Ezekhez csatlakozott néhány fiatalabb, tehetséges műkedvelő, mint Cseh Mária, Simon Dezső, ifj. Fekete Ferenc, Fekete Éva, Mura Blanka, és kiegészítve a helybeli tanítóval, Puzsér Dezsővel és Pivoda Valika óvónővel, alkották ezen kedves társaságot. Amikor a függöny felszaladt, a nézőközönség szinte felszisszent a szépszínpad láttán. A nagymegyeri kultúrotthontól kapott díszletek olyan keretet kölcsönöztek a darabnak, melyben az ember már az első pillanatban nagyot és szépet várhatott. És úgy is lett. A jól sikerült szereposztás és a szereplők játéka már az első percekben sejtette, hogy ezek mögött tapasztalt, kellő műveltséggel rendelkező egyének állnak. A kellemes hatást még jobban fokozta a sok szép ruha, amely részben éreztette velünk a Kisfaludyak korabeli szokásokat, visele-’ tét. Sajnos, hogy nem mondható ez el ifj. Fekete Ferenc esetében, aki a forgalmi csendőr alakját idézte elő sajátságos öltözékével, habár meg-' sokszorozta volna a hatást egy régi magyaros tisztiruha. Talán ha hamarabb kezdték volna a kosztümök szerzését, ez is megoldható lett volna. Nem részletezem egyénileg a szereplők teljesítményét, (nem hivatásos színjátszók), hanem csak a közönség nézetét tolmácsolva mondhatom, mindenki tudása legjavát adta és minden reményét annak, hogy a fiatalabb szereplők kellő tapasztalatok után méltó társai lesznek a már említett régi, tapasztalt gárdának. És ami a fontos, hozzáértő kezek rendezték a darabot. Szélié Géza bácsi kellő tapasztalattal és rátermettséggel rendelkezik ahhoz, hogy tanítsa és iránytísa a színkört. Id. Fekete Ferenc, mint a CSEMADOK elnöke, a szervezés terén, és Puzsér Dezső technikai részről jelentősen hozzájárult a színkör sikeres munkájához. Hadd szóljak a zenéről is. A dalokat Szűcs Lajos tanította be, aki jő zenéértő. A kíséretben szereplő harmonika, bár kellemes hangszer és gazdája mestere is, gyakran zavarólag hatott a kíséretben. Vagy nem volt meg a többszörös összpróba, vagy... el is maradhatott volna és helyette két lágyhangú hegedű és egy bőgő jobban varázsolta volna elénk a színmű légkörét. Dicséretet érdemel az egész színkör szerénysége. Bár tudták, hogy megnyerték a közönség tetszését, nem jöttek le öntelten a színpadról, mint sok esetben ezt láthattuk, hanem szerényen viselkedtek, úgy látszik itt is hatottak Kisfaludy Károly szavai: „... Az, ki akar s nem tud, kész mindig gúnnyal ítélni; A tehetős hallgat; tette mutassa mit ér.” Végh Gusztáv Nőnap a gépállomáson Ünnepélyes keretek között megnyitották a könyv hónapját A zsolnai kerületben március 2-án ünnepélyes keretek között megnyitották a könyvhónap harmadik évét. Ebből az alkalomból a kerület székhelyén ünnepi estet rendeztek és a program keretében zenei müsorszámok és több szavalat is szerepelt hazai és külföldi íróktól, illetve zeneszerzőktől. A kerületi nemzeti bizottság iskolaügyi és kulturális szakosztálya nevében Ladislav Longauer tartotta az ünnepi beszédet, melyben rámutatott a könyvhónap kultúrpolitikai jelentőségére, valamint hazánk dolgozóinak a felszabadulás óta eltelt kulturális színvonala emelkedésére. Beszédében rámutatott többek között arra is, hogy a zsolnai kerület 506 könyvtárában a könyvek száma ma már meghaladja a 485 503 kötetet, amely több mint kétszerese az 1954. évi könyvállományának. A könyvhónap előkészítő bizottsága gazdag programot tervezett március hónapra. A zsolnai kerület községeiben és üzemeiben, valamint iskoláin mintegy 838 könyvkiállítást rendeznek és 130 vitaestet hazai és szovjet írók műveiből, valamint technikai tárgyú könyvekről. Ezenkívül egyes községekben előadásokat tartanak a zsolnai kerületben született írók életéről és műveiről, így pl. Oraván megemlékeznek Hviezdoslavról, valamint Kukučinról. Hasonló megemlékezéseket tartanak J. Kollárról, S. H. Vajanskyról, J. Kalinčiakrôl, J. Záborskýról, P. Jilemnickyröl, valamint a szlovák irodalom több más kimagasló alakjáról. Hasonlóképpen megemlékeznek hazánk nagy pedagógusáról J. J. Komenskýról is. A könyv hónapja befejezéseként az iskolák megrendezik az ifjúsági könyvek kiállításának hetét, valamint különböző beszélgetéseket rendeznek az ifjúsági irodalomról a tanulóifjúság részére. Д Ulla Jacobson, az „Egy nyáron át táncolt” című, nagy sikert aratott film főszereplője Stockholmban új filmben játszik, amelynek címe: „Tűzpiros virág”. • Spencer Tracy játsza Ernest Hemingway „Az öreg halász” című regénye filmváltozatának főszerepét. A neves színész hét és fél kilót fogyott le a film forgatása alatt. A dunaszerdahelyi gép- és traktorállomás nődolgozóinak kedves délutánban volt részük március 8-án, a Nemzetközi Nőnap alkalmából. Jól lehet már évek óta ünnepeljük a nők napját, azonban az ez évit kivéve a dunaszerdahelyi gép- és traktorállomáson ennek megünneplésére még sohsem került sor. Talán ennek tulajdonítható az az öröm is, amit ez a mostani kedves meglepetés okozott nekünk. Az üzemi bizottság nevében Lexa élvtárs köszöntötte a nődolgozókat és mindegyiket egy cserép virággal ajándékozták meg, s azonkívül a legjobb dolgozókat értékes könyvekkel tüntették ki. Ugyanakkor az ünnepségen keresztül mind a nődolgozókat ,mind az üzem többi munkását az a tudat hatotta át, hogy az üzemi bizottságnak ez a figyelmessége és gondoskodása kiterjed majd a kulturális élet felelevenítésére is, amely a GTÄ minden dolgozójának érdeke. Nagy Eta, Dunaszerdahely Лщоб Vasárnap délután van. Az utca, mint máskor is, kihalt. Olyan nyomasztó a csend, mintha a faluban senki sem volna. A férfinépség, ilyenkor, ebédután, behúzódik a hűvös, besötétített szobába, ahol az egész napi munka után jól esik egy kicsit megpihenni. Apám jut ilyenkor az eszembe, aki most is bent van, s akit már többször megfigyeltem, amint ebéd után kezébe vette az újságot, szemére illesztette a pápaszemet, de alig olvasott el egykét sort, máris lecsuklott a feje, orrára csúszott a szemüveg és a következő pillanatban már az álomország birodalmát járta. Régebben azt gondoltam, hogy csak az apám szokott vasárnaponként szundítani, de azóta már meggyőződtem arról, hogy a szomszédokban is hasonló szokás járja. A falu fiatalságát azonban sem az álom, sem a fáradság nem tudja otthon tartani. A Kis-Duna fákkal teli partjai és a kövek közt csörgedező kristálytiszta víznek sokkal nagyobb a varázsereje. Ők ott töltik el a délutánt. Jómagam az udvaron üldögélek. Olvasással töltöm a vasárnapi pihenőt, amikor egyszeresük lépteket hallok, mintha valaki szándékosan meg akarná zavarni a falu csöndjét. Megvárom amíg elhalad a házunk előtt, aztán kíváncsian, mint a menyegzős karavánt leső lányok, a kapuhoz szaladok. Lajos bácsi az, hóna alatt egy papírcsomaggal. — Lajos bácsi! — kiáltok utána. — Jöjjön be egy kicsit. Ő meg is haltja a kiáltást, azonban előbb felnéz • az égre — bizonyára a nap állásáról olvassa le, hány óra felé jár az idő, aztán megfordul és lassan közeledik. — Hát már be se néz hozzánk — mondom kissé szemrehányóan. OlÜCóL — Nem akartam zavarni a szüléidét. Nem illik rögtön ebédután valakihez beállítani, de ha már megláttál, egy kicsit bemegyek. Az ajtó felé nyúlok, de ó megrántja a kabátomat. — Maradjunk kint itt az udvaron — mutat arra a helyre, ahonnan az imént felkeltem. — Itt frissebb a levegő. Es ahogy leülünk, meglátja a pádon lapuló könyvet és megkérdezi: — Mit olvasol? \ — Az Aranyembert. Már nemsokára elolvasom, aztán, ha gondolja Lajos bácsi, elviheti. Ismerem az öreget, tudom, hogy nagyon szeret olvasni, pedig már túl van a nyolcvanon. — Olvastam — mondja komolyan. — Szép könyv, igazán szép. — És mintha csak most olvasta volna, sorakoztatja a kérdéseket és olyan értelmesen tudja boncolgatni az elolvasott regény tartalmát, hogy akár egy érettségi előtt álló diákkal is felvehetné a versenyt. Különösen Jókait ismeri, talán nincs is olyan könyve, amit nem olvasott volna. Es ahogy így beszélgetünk, a könyvek után a saját életére keríti a sort. Megtudom többek között azt is, hogy mit rejteget a papírcsomagban. Virágot visz az asszonynak — ahogy ó mondja — mert szegény nagyon szerette a virágot. — És ahogy Lajos bácsi élete párjára emlékezik, akaratlanul is az a szép idő jut eszébe, amikor, ha sokszor veszekedések között is, de mégis szépen éldegélhettek. Ma már mindez a múlté. Csak így vasárnaponként szokta meglátogatni. Ő a templom helyett a temetőbe jár. Két óra felé közeledik az idő, és ő indulásra készül. Előbb azonban előkerül a pipa és a dohány. S mikor elkészül vele, akkor nyakon ragadja a tiízszerszámot, egybefog két szálat és máris screen a barna skatulya oldalán. A meggyulladt dohány lassan felemelkedik a pipájában és Lajos bácsi előbb elkomorodott arca mosolyra húzódik. — Tudod-e miért ágaskodik a dohány? — kérdezi. — Nem. — Azt nézi, hogy milyen gyerek szívja — válaszol és rekedt hangon, kacag a jól sikerült viccen. Utána szélesre nyújtja a beszélgetés fonalát, pipáról, aggsegélyről, fiáról beszél, majd ismét indulni készül. Látom, hogy hiába tartóztatnám, így hát arra kérem, hogyha unatkozik, máskor is jöjjön el hozzánk. Közben újból megszólal a harang. Most már erősebben, mélyebb hangon, mintha Lajos bácsit sürgetné. És ó megérti. Pipájából kiveri a bagót, felvesz egy szalmaszálat, végigszúrja a pirosra érett pipaszáron, mégegyszer megkopogtatja a pad szélén, aztán zsebre teszi. — No, elmegyek szórakozni. Ott is elbeszélgetünk ám. Kipanaszkodom magam, közben sírok egy sort, azzal is könnyítek a lelkemen. A szürke, néma rögök megértenek, hiszen én is olyan szürke vagyok. A feleségem sem haragszik érte. Hóna alá veszi a papírba csomagolt virágot, kezet nyújt és kiballag az utcakapun. Elmegy vagy tíz métert, megáll, megfordul és így szól: — Majd visszafelé még bejövök. Ha nem haragszol, választok egy könyvet. A „Mire meg vénülünk"-öt szeretném mégegyszer elolvasni. Azt mondja a végén Jókai: „Mi pedig öregszünk, és nem tudjuk mire vénülünk meg." Derekán összefonja a kezét — egyikben a virágot tartja, aztán lassan — öregesen, kissé hajlotton elindul a poros úton. OROS ZOLTÁN
