Szabad Földműves, 1956. július-december (7. évfolyam, 26-52. szám)

1956-12-16 / 50. szám

$ Jr a írod Földműves 1956. c j' ber 16. Tovább a megkezdett úton A CSEMADOK népművészeti bemutatója Léván Hosszú és fáradságos munka ered­ményét és’ gyümölcsét élvezhettük Lé­ván a nyitrai kerületi népművészeti bemutatón. A kerület kultúr-bizottsága a járási bemutatók legszebb számaiból állította össze azt a színes csokrot, ami frissen és üdén szórakoztatta a közönséget a délutáni és az esti bemu­tató keretében. A lévai városi szálló helyiségei szűknek bizonyultak a 400 szereplő számára, de a körültekintő és alapos tervezés mégis folyamatossá tette az előadást. A bemutatót Kanyar István, a CSEMADOK kerületi elnöke nyitotta meg. Rövid beszédében rá­mutatott a népművészeti mozgalom fontosságára és céljára. Ezután meg­­kezdődöt a műsor. Á műsort az eger­­szegi munkásdalárda nyitotta meg, amely a két előadáson háromízben sze­repelt. Már jeligéjük eléneklésére is felfigyelt a közönség: „Csak az a nép szabad, melynek munkájából dal fa­kad”. Tiszta intonálás, pontos kidolgo­zás és dinamika jellemzi éneküket. A siker Balkó Istvánt, az énekkar ve­zetőjét is dicséri. A másik énekkar a baracskai, sem minőségileg, sem lét­számban nem veheti fel a versenyt az egerszegiekkel, de jókedvű éneklésük és iparkodásuk mégis dícséretreméltó. Reméljük, legközelebb már több szó­­lamú énekkel is fel fognak lépni. Üd­vözlő énekük különösen szocialista tartalmával hatott. Az énekkart Círia Sándor vezette. A két előadás keretében öt szavaló, két énekkar, tizennégy szólóénekes, három népi együttes, tizenkét tánc­csoport, négy szólóhangszer és négy zenekar lépett fel. Egyik legfőbb érde­me a bemutatónak, hogy az eddig el­hanyagolt népballadákat is műsorra tűzte és ezzel megismertette közönsé­günkkel a néphagyományainknak ezt azt értékes formáját. A gýmesi helyi csoport két helyi eredetű népballadát adott elő. A bal­ladák mélyértelmű, szép szövegét jól festette alá a pentatón hangnemek sajátosan mélabús dallama. A szöveg stílusa és a dallam többszáz éves múlt­ra enged következtetni. Elismerés illeti a vezetőket Denczy Bélát és Hortkó Máriát, hogy ezeket a népbal­ladákat felkutatták, feldolgozták és ez­zel közkinccsé tették. A kis Kopasz Csilla Tardoskeddről erdélyi népballadát adott elő, korát meghazudtoló művészettel és átérzés­­sel. Cibulka Gabriellát már jól ismer­jük, nemcsak mint szavalót, de mint kiváló műkedvelő színésznőt is. Szépen szavalta Iszakovszkij „Ének a béké­ről” című versét. Sípos Rózsa Petőfi „Tizenkilencedik század költőihez” cí­mű versét szavalta a tőle megszokott művészettel. Szabó Sándor, a muzslai helyi csoport tagja, Lelkes Mária Hié­nák című versét mondta el hatásosan. Batyalik László saját költeményét sza­valta. A műsoron szereplő szóló-énekesek szép régi és újabb keletű népdalokat szólaltattak meg. Műsoruk még érté­kesebb lett volna, ha saját falujuk vagy környékük népdalkincséből merí­tették volna, mint a hetvenkét éves Gubó Mari néni és Roztocsil Antalné. Jó úton haladnak a komáromi éneke­sek, különösen Cibulka József és Szűcs Sándor, akik nagy sikert arattak da­laikkal. A műsor énekes részét jól ki­egészítették Gaborek Zsuzsa, Topos Pál, Csányi Kató (Tardoskedd), Áren­dás Béla (Kürt) és Csapek Marika csúzi énekesnő. Mindnyájuknak sike­rük volt. A tánccsoportok nagyon sokat fej­lődtek a tavalyi bemutató óta mind előadás, technika szempontjából. Az egyedüli hiba, amibe a legtöbb csoport beleesik a tánclépések egyhangúsága. Táncukban nincsen meg a táj jellege. Pedig egyik vidéken rezgősen táncol­nak a másikon egész talpon, rúgozva, stb. Kevés kivétellel ez a jelleg hiány­zott a bemutatott táncoknál. A térfor­mák és a tánclépések változatosak voltak, de a táncolási mód egyforma volt. Ezenkívül nagyon hiányoztak a legényes, vérpezsdítő férfitáncok. A gútai lányok üveges tánca, a búcsiak Kassa-vidéki párnástánca, a Lévaiak „Magyar kopogós”-sa, (kár volt a tánc stílusának egységét megtörni a két kis szólista beiktatásával), a nagykériek változatos térformákban bővelkedő tánca, a deáki-i brigádtánc és a nagy­­sallói csoport „Siógárdi” tánca volt a legjobban felépítve. Tetszett a közön­ségnek a két kis lévai balett-táncos Mészáros E. és Gerőffi I. szlovák népi­tánca is. A szóló hangszerek közül a bemu­tató stílusának legjobban megfelelt a tárogató és a citera. Vida Károly, tar­­doskeddi citerás előnyére szolgál az is, hogy falujának dalaiból adott elő ko­moly technikai készséggel. A három zenekar közül a legismer­tebb a kürti, Pepes vezetésével. Stílu­sosan összeállított műsor, tiszta into­nálás, jó összjáték jellemzi előadásu­kat. Szép sikere volt az ógyallai Szol­­csányi zenekarnak is magyar és szlo­vák népdalok előadásával. A párkányi zenekar Csajkovszkij I. J. Fedora nyi­tányát játszotta. A három népi együttes közül a tar­­doskeddiek „Fonó”-ja közelítette meg legjobban a kívánalmakat. Felkutatták a falu régi dalait, táncait és fonóbeli szokásait. Kedves, tájszólásos beszé­dük is stílusosan alkalmazkodott játé­kukhoz. Hangulatos és igen kedves volt a sžentgyôrgyiek „Kukoricafosz­­tás” című játéka is, de ebbe már ide­gen elemek is keveredtek. A dunamo­­csi népi együttes „Szüret” című játé­kának legfőbb hiányossága, hogy nem volt benne hagyományos jelleg. Pedig Dunamocsnak is vannak szüreti szoká­sai. Szép volt a színpadi beállítás, de ha a szólórészt megrövidítenék, jobb lenne a játék fölépítése. Stílusosan és szép kiejtéssel konfe­ráltak: Sípos Rózsa és Grébner Gyula. Egy év fáradságos munkájának eredményét láttuk és élveztük Léván. Az eredményt még szebbé teszi az, hogy a legnagyobb dologidőben, az aratási és cséplési munkák idején, sokszor munkától fáradtan jöttek össze népművészeink és gyakran az éjszakába nyúltak a próbák.- Gondolat­ban kezet szorítunk minden szereplő­vel és kérjük őket, haladjanak tovább ezen az úton, mely népművészetünk fölvirágzása felé vezet. Hemerka Olga — Nyitra. Be kell bizonyítania... Jancsi már több éve nem látta leg­kedvesebb barátját. Amikor egy este összetalálkoztak az utcán, örömében jelkiáltott: — Szervusz, Viliként' Ezer éve nem láttalak. Hát, hogy élsz, megnősültél már? — Még nem... És te? — Én már igen. — Akkor beszélj, hogy és miként éltek? — Boldogan öregem! Nagyon szeret a feleségem,... igaz, én is őt. Tudod, amikor egybekeltünk, már a következő napon reggel hat órakor jelkeltem. Begyújtottam, vizet készítettem a kannába, kisöpörtem és teát is főztem. _ 9 9 9 — Teát... úgy, ahogy mondom. Ne csodálkozz! Rendesen kiszolgáltam: oda vittem az ágyához, aztán mondtam neki: — Nézd Szivikém, ezután minden regael te jogod ezt így csinálni. — Szóval megmutattad neki, hogy miként kell viselkednie, ha már úgy sújtotta a balsors, hogy a feleséged lett. — Nemcsak szóval öregem, hanem tettel is. Én, mondom nagyon boldog vagyok. Most már rajtad a sor... nő­sülsz? — Mikor? Majd ha kedvemre való lányt találok! — No. És milyen legyen az? — Olyan, hogy ha kell, akár meg is tudjon halni értem. — Hm, hm... — Min csodálkozol? Ez a legszeré­nyebb kívánság, amit mi férfiak kí­vánhatunk. — No, igen öregem, de hogyan tu­dod meg, hogy úgy szeret? — Azt kérlek az esküvő előtt 24 órával be kell bizonyítania. OROS ZOLTÁN A Simodn-Júdai vásárról Krajcáros Kelemen nagyon zsugori ember. Az egvik sátor előtt megállt és ruhafogast kért. Az elárusító több­félét mutatott neki, de Kelemen vala­mennyit drágálta. — Valami olcsóbbat szeretnék. Nem akarok annyi pénzt kidobni, csak azért, hogy a ruhámat felakaszthassam! — Olcsóbb nincs! — válaszolt na­gyon udvariasan. — De tudja mit? Vegyen egy szöget és akassza arra a ruháját! Ez a legolcsóbb megoldás! Beküldte: Nagy József, Nána MIKSZÁTH KÁLMÁN: ■Ал еЦЛцЫЬЬ ccA /öjjön be a következő tanú! Nagy hórihorgas embert tuszkol be az ajtón a hajdú, széles szíj van a derekán, gavalléros öt csattal. Hímzett halina lóg a vállán, s újdonatúj bocs­­kor kunkorodik a lábain fehér szíjakkal Nini, ni, hisz ez a Macskási István uram tót csősze, aki engem diákkorom­ban megzálogolt, mikor a kukoricásuk­ban vadásztam. Szemeim . zöldes karikákat vetettek. Elfelejtettem, hogy bírói széken ütök. Nem csoda, hiszen még csak 23 éves voltam. Eszembe jutott felháborodá­som, ami akkor elfogott, mikor a töl­ténytartómat elvette. Öt éve annak, de egy tekintet a csősz arcára egyszerre elfújja az idők pernyéjét, s a bosszú érzete a régi erővel nyargal át ereimen. Vézna fiúcska voltam öt év előtt, s mi­kor meglökött, elszédülve estem há­nyát a földön. — Hogy hívnak? — kérdém tompán. — Vrana Mihály, szolgalatjára — mondd az óriás tiszteletteljesen. — Lépj közelebb. Közelebb jött félénken, ünnepélye­sen, mintha a templomban lépkedne. (Bezzeg otthon, a te pusztádon nem féltél, hanem nyers és vakmerő voltál, ugye?) — Hány éves vagy? — Huszonkilenc. — Nős, gyermekes? — Nőtlen. — Voltál már büntetve? — Nem voltam. (Nohát majd leszel mindjárt. Hiszen mengvan arra nekünk a rendes metó­dusunk.) — Tanúnak vagy beidézve, Vrana Mihály, a Gyurgyik kontra Macskási ügyben, az eskü szentsége alatt felelsz a föltett kérdésekre. — Igenis, kérem alásan — mondó Vrana jámboran, hosszú sárgás haját háírasimítva. — Nem vagy kapatos? — Nem vagyok. — Nekem úgy rémlik. Jöjj még kö­zelebb, lehelj rám. Ez a „lehelj rám" volt a mi privát hatalmunk, ami már meg nem fért a vicispán kezeiben s mit a szolgabíró is nekünk esküdteknek adott át, hogy mulassunk vele. Frana rám lehelt. Olyan tiszta szája volt, mint a ma született gyereknek, s pálinkaszag éppen nem csapta meg orromat. De mindegy, Vra­­nának azért vesznie kellett. — András, — kiáltám a hajdúnak. — Tessék parancsolni, esküdt úr... — Vigye be ezt a részeg fickót, hadd aludja ki a mámorát holnap reggelig. Vrana mennyre földre esküdözött, hogy egy hete nem látott italt, dehát hova apelláljon: a királyi tábla messze van innen, hogy felülszagolja a száját. Biz azt bevitték a kis megyeház bör­tönébe. — Hadd jöjjön a következő tanú. Egész estig dolgoztam a Gyurgyik­­iigyben. Mert a törvénykezés ránk, fiatal, könnyelmű fiúkra volt hagyva. Derék főszolgabíróm csak a közigaz­gatással törődött, de ennek ágazatai közül is, úgy látszik, azt választotta ki magának, hogy ő a részeg emberek­re jog vigyázni, s tekintetben igazi specialista volt. Ha a hidak karfája megromlott, bosz­­szankodva kiáltott fel: „Rögtön meg kell csináltatni, nehogy valami becsí­pett ember erre jövet lepottyanjon a hídról." Ha a kocsiszínek szeleid lyu­kain át ősi szokás szerint kitolták fa­luhelyeken a szekerek rúdját, az is a szemét szúrta: „Le kell fűrészelni a rudakat, nehogy valami szegény részeg ember megüsse magát bennök." Ha a kisebb megyeház udvarán, ahol hiva­talunk volt, fölszakadt egy-egy kő, az öreg legott észrevette: „Mért nem tesz­nek oda új követ, még megtalálnak botlani a gödörben az esküdtek, mikor éjjel pilyókásan hazajönnek." A józan'emberekre nem nagy súlyt fektetett, sem a törvénykezésre. A józan ember rossz úton is el tud menni, minek annak a jó út és a jó híd. A pörlekedő ember sem érdemel különösebb figyelmet. Mert aki maga keresi a bajt, minek arról azt levenni? Ilyenformán gondolkoztam magam is s a mondott napon, lecsapva a Gyur­­gyik-aktákat az asztalra, kirándultam víg cimboráimmal egy közelfekvö für­dőbe, hogy reggel majd újra folytatom a munkát. Azonban olyan jól mulattunk, hogy egy estéből két este lett, no meg egy közbeeső nap. Eszembe se jutott a Gyurgyik-ügy, hanem, és itt egyszerre elsápadtam ijedtemben, — eszembe jutott Vrana Mihály. A szerencsétlen Vranát becsukattam tegnapelőtt. És azóta sem nem evett, sem nem ivott, tehát bizonyosan meg is hált. — Holló, kocsis, fogjon be azonnal, sebesen vágtatva siessünk a székvá­rosba. Tje azért felkászmálódott, kedv- U telenül magyarázva útközben: — Hiábavaló dolog ez, teensuram, mert ha megboldogult, hát akkor úgyis csak holnap temetjük el őkéimét, ha pedig él, hát akkor bizonyo­san ö is alszik s nem fogja szívesen venni... Menjünk! Menjünk! Az irodából előhozta a kulcsokat s csendesen, szorult szívvel ballagtunk az udvar hátsó részébe, ahol a börtön volt. Halántékom forró volt, lábaim inog­tak, azt hittem, rögtön összerogyok. Óh, ez a borzalmas három-négy pilla­nat fölért egy évi szenvedéssel. Megcsikordult a kulcs a rozsdás zár­ban és fölnyílt az ajtó ... — Menjen elöl, András, — suttog­tam reszkető hangon — fogja meg a kezemet, András ... félek ... — Hideg a keze, teensuram ... — Szólítsa, András ... szólítsa ... András elkiáltotta magát: — Hej Mišo, Vrana Miso! — Hopp! — kiáltá erre Vrana mel­­lénkugorva. Örömömben felsikoltottam s nekitá­maszkodtam a külső falnak: — Tehát él még, Mihály? — Ajhaj! — felelt ő. — Bizony azt hittük, hogy már meg is halt kend... — No! — szólt csúfondárosan a sze­rinte gyermekes föltevésre. — Most már szabad kend, Vrana Mihály. Kihallgatom a pörre nézve és azután hazamehet... ]\fem szólt semmit, csak valamivel közelebb lépett hozzám. Azt hittem torkonragad, hogy bosszút áll­jon önkényeskedésemért s bizony el­tűrtem volna tőle. De ö nem tette, csak azért lépett hozzám, hogy lehajoljon nagy szuszo­­gással és a kezemet megcsókolja. — Köszönöm, — mondó, — hogy hazaereszt a tekintetes úr. — Nem va­gyok én rossz ember, kéremalásan. Elrántottam a kezemet s elvörösöd­tem. Föltette széles kalapját és megrázta magán az ötcsattos szíjat. — Gondoltam é mindjárt, hogy kiszabadulok. Mert tudom én, hogy a nemes vármegye igazságos. Ez volt az én egyetlen rabom. Egész más volt ez, mint a mostan' hitvány kor elfelejtett rabjai. Tudta ez, mi a becsület. Rá egy hétre újra benyitott a hivatalba. — Mi baj van, Vrana barátom? Fonott kézikosarat vett ki a halina alól. — Egy kis édes szőlőt hoztam hálá­ból a tekintetes úrnak. ... Megkóstoltam, de nekem nem volt édes. A barátaim tartóztattak, el nem bír­ták gondolni, mi lelt egyszerre. Ijesz­tően nézhettem ki sápadt arcommal, megüvesedett szemekkel, tétova te­kintetemmel. — Hagyjatok békét, be kell mennem, mindenáron be kell mennem. Az öreg levéltárnok végignézett... — Értjük, domine spektábilisz, hold­világ, éjfél, gyors bemenetel... Vesz­­szek meg, ha nem menyecske van a dologban. — Ejh, nem is úgy néz ki, mint egy szerelmes, — mondá az aljegyző, Kolon­­kay István — inkább úgy néz ki, mint egy gyilkos. Összerezzentem. Testemen végigsza­ladt ez a borzasztó szó. Ó, hátha igaz, hátha igaz! T/~étségbeesve vetettem magam a kocsiba, de bármilyen sebesen mentünk is, úgy látszott, mintha cam­mognánk. A fák az utak mellett sötét árnyékot vetettek, megannyi koporsó. Egy denevér az arcomba csapódott. Huh, amint megfogtam, egyszerre resz­ketni kezdtem és a fogam vacogott. Ó istenem, bizonyosan meghalt a szegény Vrana. Mert úgy volt, hogy a szolgabíróság csak huszonnégy órára csukhatott be valakit a saját börtöneibe. Ha több idő­re ítélte, át kellett adni a rabot a tör­vényszéknek, hogy ott nyilvántartsák és élelmezzék. Nálunk nem volt rab­­tartási alap. Vrana már halott, semmi kétség s nekem örökre végem van. Két óra lehetett éjfél után, midőn beértem a székvárosba s megkopogtat­tam a kis megyeház kapuját. — Mi tetszik? — kérdé az őr. — Nyissa ki a kaput, be akarok menni az irodába. Az irodában volt a börtönkulcs. De mit ér, ha az irodakulcs meg valahol az András hajdúnál volt. Dobogó szívvel, kábultan futottam a város másik végére, ahol az András hajdú lakott: — András, kelj fel gyorsan, kelj fel. — Talán a tatár van a nyakunkon? — dörmögte és a másik oldalára for­dult. — Kelj fel azonnal, nagy baj van. — No-no... — szólt félálmosan. — Emlékszik a tót csőszre, akit be­csukattam tegnapelőtt? — Az úgysegéljen ... Emlékszem bizony. — Tudja-e, — kiülték fel, — hogy az már meg is halhatott azóta. — Azám, persze. Ámbár csak soha nagyobb kára ne legyen a tekintetes vármegyének. — Szaporán, menjünk kiszabadítani ha mondom. Egy, kettő. — Ilyenkor?. — csudálkozék András. Köszöntjük „A Hét a Mindjobban kiteljesedő társadalmi életünk új tényezővel gazdagodott, lovember 1-én megjelent a Hét első száma. Az új lap hivatásának vall­ja összefoglalni kulturális életünk jelenséget, eseményeit, irányítólag hatni népművelésünkre és népművészetünkre, ismertetni hazai magyar irodalmunk, a cseh- és szlovák, valamint a külföldi haladó irodalom alkotásait. E hivatás teljesítésének természetszerűleg hozzá kell járul­nia az új szocialista ember lelki-világának, haladó világnézetének és esztétikai szemléletének kialakulásához. Ez a vállalás komoly, elmélyült és sokrétű, egyben színvonalas munkát kíván az új lap dolgozóitól. Reméljük, hogy ezt a hivatást a szocializmus igazságába vetett hittel és az írói tudás erejével fogják szolgálni. Üdvözöljük az új laptársat a közös munka arcvonalán és kívánunk sok sikert nemes hivatásának teljesítéséhez. A SZABAD FÖLDMŰVES szerkesztősége A kedveshez Ha az elme olykor fáradt s az ideg nyugtalan remeg: ne csüggesszen el a bánat, hogy nem játszadozom veled; — hidd el: szeretlek akkor is! Ha az élet messze szólít s nélkülem kopog az este s hallasz rólam rossz és jó hírt: kicsi fejed ne csüggeszd le, mert szeretlek akkor is! Szeretlek én, bármiként is cáfolgatják azt torz jelek; ha úgy érzed, hogy nem: mégis, mert nem tehetek egyebet. Csak higyj nekem és te is szeressél engemet! Komlósi Lajos Tétiéi... A tél fagytornyában alkonyaikor Jégharangok konganak Templomában, orgonáján Szél-zsolozsmák zsonganak ... Hideg, szélszárnyon száll Az est és már itt az éj Rejtelmes, selymes, meghitt Mégis félelmes, néma, mély. Meghal a földi fény és Holdlámpás mellett Az árnyak árkot ásnak. Reszkető ragyogású fényében Milliárdnyi csillag - briliánsnak: Hangtalan lesz a nesz ... Mégis zengeni kezd a csend Jégkristály csengetyükön Csendül régi nóta, régi rend. Mert régi rend a tél hatalma: Mindenütt fehér lepel terül És csábos hangon altatóan, A hóhullás muzsikáján Téli éjben éji álmot Álmainkban boldogságot Csend-hegedűn hegedül. UHRIN J,

Next

/
Thumbnails
Contents