Szabad Földműves, 1956. július-december (7. évfolyam, 26-52. szám)
1956-10-28 / 43. szám
10 Jxalnzd Földműves 1956. október 28. 'A MIKSZÁTH KÁLMÁN: Tegyük jel, hogy valamely országúton elromlik a hídon a korlátja. Mert ha nem tesszük is fel, elromlik. A községi bíró észreveszi s így szol magában (azaz, hogy tegyük fel, mintha így szólna): — Itt könnyen bedülhet valami részeg fuvaros lovastól, kocsistól, ezt nem veszem a lelkemre. S jelentést tesz az elkorhadt korlátjáról az útbiztosnak. Az utibiztos felterjeszti a dolgot a járási szolgabírónak. A szolgabíró felír az alispánnak. Az alispán átteszi az ügyet az államépítészeti hivatalhoz. Az államépítészeti hivatal kiküldi egy emberét, aki konstatálja, hogy csakugyan el van-e romolva a korlát. Az államépítészeti hivatal embere bejelenti, hogy igenis, a korlát el van törve. Az államépítészeti hivatal tehát hozzáfog, megcsinálja a költségvetést s fölterjeszti a minisztériumhoz. A minisztérium (hol keresztül megy az ügydarab az iktatón, a titkár és fogalmazó kezén), kiadja a számvevőségnek. A számvevőség jóváhagyja a költségvetést, s újra visszaterjeszti a minisztériumhoz. A minisztérium leküldi a vármegyéhez. A vármegye kitűzi az árlejtést. A vállalkozók beadják az ajánlatokat. Ezekre tárgyalást tűznek ki. Letárgyűlás után megbízónk valamelyik vállalkozó, hogy haladéktalanul csinálja meg a korlátot. A vállalkozó magával visz a helyszínére egy hasábjai, kifaragja, és beilleszti az elkorhadt korlát helyett. És most már önök, nyájas olvasók, azt hiszik, hogy a korlátja^ megvan csinálva s nincsen többé vele semmi gond. Ohó, uraim, nem úgy van. A községi bíró ökigyelme jelenti a szolgabírónak, hogy a korlátja elkészült. A szolgabíró jelenti az alispánnak. Az alispán átteszi az államépítészeti hivatalhoz. Az államépítészeti hivaial kiküldi a kollaudáiásra egy emberét, aki megvizsgálja. és beterjessze, ha a beillesztett fadarab megjelel-e a föltételeknek? Vegyük a legjobb esetet, hogy megfelel. Az államépítészeti hivatal tudomásul veszi megbízottjának jelentését, hogy minden rendben van, LÄTFÄ s bekéri a vállalkozótól a költségszámlát. Megállapítja a fizetendő összeget és felterjeszti a minisztériumhoz jóváhagyás végett. A minisztérium átteszi a számvevőséghez. A számvevőség jóvá hagyja (mert már annak a leírásába csakugyan nem mernék belefogni, ha jóvá nem hagyja), és visszaterjeszti a minisztériumhoz. A minisztérium leküldi a vármegyéhez, s egyúttal értesíti az adóhivatalt. A vármegye az egész aktacsomót beterjeszti az államépítészeti hivatalhoz. Az államépítészeti hivatal approbálja a számlát és most már foiyóvá tétetik az összeg. A vállalkozó az adóhivatalba megy, ahol az ellenőr és pénztárnok aláírja a megbélyegzett nyugtát és kifizeti. ... De már most csakugyan véget ért a szerencsétlet korlátja curriculuma — fogják önök mondani. Ohó, uraim, — most jönnek a mellékkiágazásai. Az államépítészeti hivatal két meg. bízott embere, az egyik, aki konstatálni járt a hídon mutatkozó hiányt, s a másik, aki kollaudálni járt az elkészült munkálatot, beterjeszti az útinaplóját, felszámítván fuvarbérét és napidíját. Az államépítészeti hivatal felterjeszti a minisztériumhoz. A minisztérium átteszi a számvevőséghez. Vegyük a rövidebb eljárást és mondjuk, hogy a számvevőség helyben-hagyja és visszaterjeszti a minisztériumhoz. A minisztérium leküldi a megyéhez és értesíti az adóhivatalt. A vármegye értesíti az államépítészeti hivatalt, az a költségszámlát ellenjegyzi, a két megbízott ember elmegy az adóhivatalba, ahol a napidijaikat kifizetik. És most valahára lekerül a napirendről a közigazgatási fórumok tömkelegében vándorló korlátfa. Csakhogy mit ér? Mert noha a legrövidebb eljárást vettük, annyi idő telt el ebbe, hogy azóta ismét elkorhadt s ezt ismét jelenti a bíró, a szolgabírónak, szolgabíró az alispánnak, az alispán az állam építészeti hivatalnak és így tovább — tovább... örökkön-örökké. Ámen. A vén Zobor mosolyából Kedves Olvasóink! Bandukoljunk most el néhány percre girbe-görbe hazánk egy érdekes területére, a harangvirágos Zobor alá, melynek tövében festői szépségében emelkedik Szlovákia legrégibb városának, Nyitrának, vára. Nyitra szlovák etnikumban fekszik, de a Zobor alatt 16 magyar falu is él itt, testvéri egyetértésben a szlovák dolgozókkal. Sokat vitatkoztak a történészek afelett, hogyan kerültek ide ezek a falvak a vén Zobor és a belőle közvetlenül kinövő Csitári hegyek alá, voltak, akik hűn töredéknek tartották a zobor-aljai magyarokat, akik annakidején itt rekedtek a Zobor és a Zsibrica képezte katlanban. Voltak olyanok is, akik. egyszerűen tatárivadékoknak nevezték őket, utalván a zobor-aljai magyarok testalkatára. Mások székelytörzsnek tartják, látva a hasonlatosságot a székely és a Zoboraljai népballadák felépítésében. Akárhogy is áll a dolog, tény az, hogy ez áz elszigetelt magyarság megőrizte népi sajátosságait. A kapitalizmus alatt nehéz volt az élet ezen a tájon. Szegény volt a föld, szegény az ember, napszám is ha legfeljebb csurrant-cseppent. Gerencsér, Csitár, Ghymes, Menyhe, Egerszeg, Béd vagy a többi falu felett feketén kergetőzött a gond fellege. A nyomor azonban furfangossá pallérozta a zoboraljai magyarok agyát, akár a székely góbékét. A kapitalista kizsákmányolás okozta nincstelenség szülőanyja volt a leleményességnek, a furfangnak, szomorúan igaz volt a humor definíciója mosoly könnyek között. A zoboraljai humor zamatos és különös veretű, ezt mutatjuk be az alábbi szemelvénynyel, melyet egyébként még folytatni fogunk. 1. Lóvásárlási áldomást ült két zoboraljai Nyitra külvárosában, a párutcai zugkocsmában. Sokszor ürítették volt már a borosüveget, már szedelözködtek hazafelé, amikor az egyik rápillantott az utcán álló kocsisra, de el is kiáltotta magát mindjárt: — 1-Iujnye, a ragyogóját, hát ezzel mit csináljak, hiszen magamnak is négyem van belőle otthon- A saroglyábán ugyanis egy csecsemő sírdogált keservesen. Mialatt a komák odabent áldomásoztak, valaki úgy akarta magát megszabadítani nyomorában csecsemőjétől, hogy becsempészte a szegény ártatlan emberkét a saroglyába, majd csak gondját viselik a jószívű falusiak. Hűm, vakarta meg a fejét a másik, kienek igaza van, eszibe jutott ugyanis a koma tenyeres talpas felesége, bizony az elintézné sodrófával, ha még egy ötödik gyereket is hozna haza a nagy nyomorúságba. Az egyiknek azonban hirtelen megvillant a szemefénye. — Tudja kié hun vagyunk? — kérdezte. — A másik csodálkozó szemeket meresztett. Mi köze ennek a buta kérdésnek az ő nagy gondjához. Csak úgy jószokásból válaszolt vissza, hát hogyne tudnám. Nyitrán a Pár utcában. — Hát látja ez az! — pillantott viszsza sunyin a másik. Nem tudja kié, hogy Nyitrát a hosszúkezűek városának hívják, ahol a vasút is csak azért kanyarog az állomás felé, hogy a masiniszta útközben figyelhesse a hátsó vagonokat? Ne féljen, majd én eligazítom a dolgot. Azzal fogta magát, a gyereket tarisznyába tette, úgy, hogy annak jól kidomborodott az oldala és szépen felakasztotta a szekér oldalára. Mi pedig gyerünk vissza a kocsmába, de úgy, hogy lássuk a szekeret. Kisvártatva egy lucskos suhanc sétált el a szekér előtt, a kapitalista idő ismert nyitrai típusa, a párutcai apacs. Szeme végiglegelt a domborodó tarisznyán, s már szájába is érezte a szalonna fájintos izét, azután rutinos mozdulattal, lekapta a tarisznyát, és uzsgé, máris szedte lábait a Suchala malom felé. Uzsgyé, mi is, rángatta fel társát az ötlet szerzője, induljunk el az ellenkező irányba, de jól csapjon kié a lo* vak közé, még mielőtt megnézi a gazfickó, hogy mit lopott el. így a gyerek a menházba kerül, de ha megnézi idő előtt, isten úgyse, visszalopja a kocsiba. -теmi^ A jő mesternek csak a keserű szőlő jut — mondja a népi szólás. Csakugyan így volt ez a felszabadulás előtt. A múlt nagy művészeinek mostoha sorsa, akik műveikkel a haladásért küzdöttek, kézzelfogható tanulság erre. Az igazi művészeknek ezért a maguk módján forradalmi tevékenységükért súlyos adót kellett leróniok, a fennálló társadalomban nyomorogtak s meghaltak jeltelenül, vagy pedig orcapirító fényűzésben díszes bohócként él tek. Ezek a gondolatok foglakoztatták, amikor kinéztem a lassan kígyózó csallóközi vonat ablakából a Szerdahely előtti Nagyabony állomásán, és a helység-név hallatára régi emlékként szakadt fel bennem egy név, Bihari János neve. Igen, közel 200 évvel ezelőtt, 1764. október 21-én született Bihari János e falu egyik vályog viskójában. Nyomorúságos gyermekkorát Nagyabonyban, serdülő éveit pedig Bönyben töltötte. Tizennyolc éves korában már meg is nősült. Banyák Simonnak, a híres dunaszerdahelyi cimbalmosnak a lánvát, a szépséges Évát vette feleségül. így került ipának a bandájába Bihari, s minden valószínűség szerint ebben az időszakban Dunaszerdahelyen lett hangszerének mestere, itt fejleszti kiváló formaérzékét. Ezt bizonyítja az a tény, hogy csakhamar felismeri muzsikájának páratlan művészetét és nemsokára a zenekar első hegedűse, prímása lett. Ipa halála után. 33 éves korában, megalakította a kiváló zenészekből álló híres öttagú bandáját és bejárja vele az országot. Az 1811-i országgyűlés és az 1825-i koronázási ünnepségek alkalmával Pozsonyban is muzsikált. A kurucdalokon kívül (Te vagy a legény.... Csodálkozom drága kincsem, galambom) legszívesebben a Magyar szonátát, a verbunkost játszottja, mely két részből áll: a méltóságteljes lassúból és a cifrázott gyorsból, a „frissből“. Jellemvonásai e muzsikának a virtuóz hegedűjátékból folyó cifrázatok, a mondatvégző bokázó, a bővített sekundlépés, a siető triolát és a hetyke pontozott ritmus. Egy utazás alkalmával 1827-ben Bihari kocsija felborult, eltörte balkarját és ezzel virtuóz pályája lehanyatlott. Zenekarának azután első hegedűse volt, segédprímása a komáromi származású Sárközi Jánosnak. A magárahagyott öreg művész 1827-ben halt meg Pesten. A verbunkos zene igazán Bihari keze alatt válik nemzeti magyar muzsikává. A nagyabonyi, bőnyi, szerdahelyi lakosok, a nép dalai zengenek fülében, amikor népdalfeldolgozásait játsza (például Csípd meg bogár..., Csak olyan már a világ ... stb..) és éppen ez bizonyítja munkásságának jelentőségét, mert megtalálta a kapcsolatot a magyar népi zenével. Ezzel részben közelebb hozta a verbunkos új műzenei stílusát a nép széles rétegéhez, másrészt új, mélyebb elemekkel gazdagította azt. A magyar nép Bihari szépen szóló hegedűjében az elkobzott kuruc tárogatók hangját hallotta meg, mert zenéje visszanyúlt a kuruckor hagyományaihoz, és ennek a magyar hőskornak a zenéjét népszerűsítette. Ezzel jelentékenyen hozzájárult ahhoz, hogy a szabadságharcot megelőző verbunkos muzsika és a kuruczene hagyománya a köztudatban egyetlen nemzeti hagyománnyá oLvadiék össze. Megkönnyítette a dolgát, hogy a kuruckor sok emléke még elevenen élt e népben és saját környezetében, hiszen cimbalmosának. Bakos Ferencnek apja, János, Rákóczi Ferenc udvari zenészének. Barna Mihály zenekarának volt a taaja. A hagyomány szerint Bunkó Pista, Bihari klarinétosa pedig Cinka Panna bandájában is muzsikált. II. József Habsburg császár németesítő törekvéseivel szemben nagy nemzeti felbuzdulás támadt. Kifejezést adott ennek a magyar nemzet az irodaiomban, a táncban, a viseletben és — éppen az ő érdemeként — a zenében is. Ez Bihari muzsikájának történeti jelentősége. Az ő zenéjében megértette a nemzet a magyar népizene hangját, a kurucdalok emlékét és a szabadság lelkesítő erejét. Ez a magyarázata annak, hogy ma már minden magyar ember igaz hódolattal emlékezik a csallóközi születésű nagy muzsikusra, Bihari Jánosra. Az uralkodó osztálynak kijáró adót Bihari János kétszeresen is lerótta. Lerótta egyrészt fiatalkori nélkülözéseivel és jeltelen öreg korának nyomorával, másrészt az oktalan dicsérettel, mely bántőbb, mint a közöny. Bihari János művészetében is kora a mellékest dicsérve, csak a díszítmény, a virtuóz a hegedűst látta, s nem a lényeget: Bessenyeiék haladóan nemzeti szellemének a zenében való — művészi szempontból igen sikeres — megnyilvánulását. Az utókor pedig á felszabadulásig orcapirító fényűzésben díszes bohócként — a főhercegek, koronázási ünnepségek, daliás termetű, tüzesszemű cigányprímásról a pesti Paradicsom-étterem mulattató muzsikusáról emlékezett meg. Szenvedélyes, mindenkit magávalragadó előadókészségéről, virtuóz „frisseiről“ írtak anélkül, hogy zenéjéhez közelfértek volna, így fizette meg a nemesi Magyarország legocsmányabb „művészadóját“, a nemesabonyi születésű nagy muzsikus, Bihari János kétszeresen is. Mózsi Ferenc ★ ★ ★ Újult erővel Járási újságjainkról Szeptember 3-án országszerte szélesre tárultak a kapuk a tanulóifjúság, igy a vágsellyei mezőgazdasági iskola tanulói előtt is. Régi iskolatársak és újak barátkoztak meg egymással, s egyben az iskolával is. A nyári szünet eloszlatott minden fáradalmat, s az új iskolaévet újult erővel, önbizalommal kezdtük. Tudatában vagyunk annak, hogy az új tanév új, fokozott feladatokat is ró ránk. Minden célunk, hogy becsülettel helytálljunk. Az elmúlt évben ifjúsági szövetségünk tagjai a tanulás mellett kivették részüket a kulturális munkából és a szövetkezetek megerősítéséből is. Ebben az évben csak növelni akarjuk az elmúlt év eredményeit, s ezáltal iskolánk hírnevét öregbíteni. Ebből a célból a CSISZ vezetőség összeállította a kultúrmunka tervét, meghatározta az egyes szavalókat, valamint a betanításra váró énekeket. Most még csak a színdarab kiválasztásán a sor. Remélhető, hogy ez sem késik sokáig. GRÖF TIVADAR Csehszlovákiában hetenként több mint félmillió példányszámban jelennek meg járási újságok és több százezer példányszámban üzemi folyóiratok. Szükségesnek mutatkozik, hogy e sajtóra az illetékesek fokozottabb gondot fordítsanak, hogy még hatékonyabb segítséget nyújtsanak dolgozóinknak. A prágai ékszerkiállítás kincseiből Két mutatvány a„Warsawa" cirkusz prágai műsorából Az alpakkából készült használati cikke к vitrinjén az utolsó simításokat végzik Szüret utáni töprengés egy kávéházban Lengyel görkorcsolya-artisták Földtelen volt minden ősöm, nem civódtak soha kincsen. Emléküket azzal őrzöm, hogy földem — az, nekem sincsen. S hogy úgy mondjam: nem is bánom csak így ősszel mérgelődöm, hogy mért nem volt szőlősgazda valamelyik szép elődöm. Most ülnék a borpincében telt hordókkal körülrakva s szélesre tárnám az ajtót, ha valaki kopogtatna. S mire az ég beöltözne nehézselymü bakacsinba megtelne a pince. Minden hordón ülne egy borissza. És szinte már látom is, hogy isznak, nagyokat hallgatva koma, sógor — a sötétben, mint valami rablóbanda. Ha szólnak is csak mordulnak. A beadás, meg az isten járja. Arcom akaratlan én is mordra sikerítem. Nehéz szóval lázad fajtám s én már mindig pártján állok. Soha sem szédítenek meg csinált szentek, kiskirályok. Vígan kezdtem s íme morgás kél belőlem csomós füstként. Tehetek-e róla? — Pincér, két deci fröccsöt, de tüstént. TÖZSÉR ÁRPÁD Nagy sikere van az idomított kutyáknak
