Szabad Földműves, 1951. július-december (2. évfolyam, 26-52. szám)
1951-07-08 / 27. szám
8 1951. július 8. SiJkidf&tUmm A megfelelő testmozgás biztosítása a sertéstenyésztésben Tudjuk, hogy a kan a fél falka. A kellőleg kipróbált és jótulajdonságait (pl. szaporaság, gyors fejlődés, kiváló takarmányértékesítő képesség, betegségekkel szembeni ellenállóképesség stb, stb.) utódaira biztosan átörökítő tenyészkan olyan érték, amelyet fölöttébb meg kell becsülni és gondoskodni arról, hogy minél tovább legyen használható és minél több utód maradhasson utána. Eddig az volt a szokás, hogy a kan, ha elért egy bizonyos kort, mustrálás alá került. Részint mert elnehezedett, részint mert till mogorva és így nehezen kezelhetővé vált, részint nehogy „a saját kocautódaira kerüljön“. Ezeket az okokat kellő takarmányozás, megfelelő bánásmód, a törzskönyvezési — és egyéb tenyésztési — feljegyzések pontos vezetésével és állandó szem előtt tartásával meg lehet szüntetni. De hiánzott az a módszer, amely révén a kiváló tulajdonságokkal rendelkező tenyészkan rugalmassága és általános vitalitása megőrizhető legyen és ilymódon legalább háromszor-négyszer annyi ideig lehessen használni, mint az eddig történt. (A Szovjetunió élenjáró szovhozaiban és kolhozaiban vannak olyan különösen értékes kanok, amelyek kilenc-tízéves koruk dacára képesek hivatásukat ellátni.) Az előbb felsorolt követelmények pontos kielégítésén kívül a naponkénti kellő testmozgás állandó, azaz megszakítás nélküli alkalmazása az értékes állatot edzették teszik, használhatóságát meghosszabbítja. A tenyészkanokat naponta 20—90 percig járassuk s ez idő alatt 1—1.5 km távolságot „sétáltassuk“ meg. Valamely kiváló tenyészkan használata ugrásszerűen emelheti a tenyészet színvonalát. Ha már nem lehet tovább halasztani rokantenyésztés veszélye nélkül a kiváló kan knmustrálását, akkor sem levágás legyen a sora, hanem kerüljön át a szocialista szektor valamelyik más gazdaságába. A tenyészkocák naponkénti járatására vonatkozóan az alábbi tanácsokat adja a szovjet szakirodalom. A vemhesség első felében 0.75—1 25 km-t kb. 15—25 perc alatt, a vemhesség második félidejében 0.25—0.75 km-t kb. 20—60 perc alatt tegyenek meg. Szoptatókocák pedig — a malacok kb. kéthetes koráig 0.1—0.2 km-t kb. 10—15 perc alatt, ezen túl 0.5—0.75 km-t kb. 45—60 perc alatt. A Szovjetunió élenjáró sertéstenyészeteiben a szopósmalacok jártatását anyjuk kíséretében már öt-hatnapos korban megkezdik. A jártatás széltől védett helyen az első héten, — egész lassan, — 5—10 percen át tart. (A malacokat tintaceruzával jelölik meg, nehogy valamelyik csecsvesztett legyen.) Az elválasztott malacokat, majd süldőket 25—90 percig kell jártatni, s ez idő alatt kb. 0.5—2 km távolságot tegyenek meg. Az ezekbe a csoportokba tartozó sertéseket minden nap lehetőleg kétszer, azaz délelőtt és délután jártassuk. A tenyészkocák rendszeres jártatása természetszerű és így az egészségi állapotukra előnyös. Az anyagcsere megfelelőbb a vehem jobban fejlődik, a szülés könnyebben megy végbe, a tejelválasztás kedvezőbb, mint a sokat istállózott, vagy csak ötletszerűen jártatott állatoknál. Az elválasztott malacok rendszeres jártatása szintén nélkülözhetetlen, akár hízónak való anyag, de még fokozottabban, ha tenyészanyag előállítása a kitűzött cél. Csakis ilymódon lehet kifogástalan belső szervekkel, jó végtagokkal és így megfelelő mozgással rendelkező, edzett állatokat előállítani. Tavasz közepétől az ősz közepéig könnyebb a jártatás, mert ez időszak alatt legelőre jár a jószág. Szinte felemlíteni is felesleges, hogy felázott talajú legelőn, tűző napsütésben legeltetni nem szabad. Nem volna észszerű továbbá szoptatókocákat az istállójuktól távol eső területekre hajtani legelni, mert a legelésnek a telepválasztást előmozdító előnyös hatása veszendőbe menne, a kocák a tejüket „lejárnák“, a szopósmalacok pedig igen kifáradnának. Legeltetés esetén természetesen gondoskodni kell elegendő és megfelelő itatási és fürdetési lehetőségről és hogy az állatoknak árnyékos deleltető-helyük legyen. Az sem volna helyénvaló, ha a leválasztott malacok és a süldők csak hosszú hajtás után érhetnének ki a legelőjükre és vissza, kiváltkép, ha az oda- és visszahajtás nagy hőségben és nagy porban menne végbe. ősz közepétől tavasz közepéig, szóval a sáros, havas, fagyos és így mindenképpen csúszós időszakban már nem olyan egyszerű gondoskodni arról, hogy mindegyik korcsoportba tartozó sertés rendszeresen megkaphassa a számára pótolhatatlan, szükséges mérvű jártatást. — A sertéstenyészetekben foglalkoztatott dolgozónak a szóban lévő időszak alatt hasonlíthatatlanul több az elfoglaltságuk. A nappalok rövidek, a közlekedés a sár és a fagy miatt nehézkes, az almozás, a trágyázás, az etetések lebonylítása sokkal több munkával és fáradsággal jár. Miért fontos a tarló azonnali lebuktatása önállóan gazdálkodó kis- és középparasztjaink még ma sem fordítanak nagy gondot arra, hogy learatott földjüket mindjárt az aratás után lebuktassák. Ősi szokás szerint Pató Pál úr módjára elintézik egy kézlegyintéssel, hogy: ej rá érünk arra még. Az ilyen gazda azonban aligha tudja azt, miért kell a tarlót lebuktatni, de mert az öregapjától Úgy látta, azért csinálja ő is. Hogy ennek jelentőségét megmagyarázzuk elsősorban is figyelembe kell venni a szovjet agrobiológia kísérletei-Neveljünk sok baromfit Szövetkezeteinkben az állattenyésztés mellett igen fontos a jövedelmező baromfitenyésztés. Sajnos, még mindig vannak szövetkezetek, ahol teljesen megfeledkeznek ezen fontos feladat teljesítéséről, vagy pedig kifogásolják azt, hogy nem érdemes tartani, mert egész nyáron szemestakarmánnyal kell tartani. Ha a baromfit ólban tartjuk, akkor ez az állítás igaz is, de nem felel meg ez a valóságnak ha a Szovjet kolhozok példáját követjük. A szovjet kolhozok, amelvek ezerszámra tartják a baromfit, megmutatták, hogy a mezőgazdasági nagyüzemekben is lehet olcsón baromfit nevelni, mégpedig sokkal nagyobb számban és sokkal jobb minőségben, mint a kisgazdaságokban. A baromfi olcsó nyári takarmányozásának egyik módja a baromfi mezőn való tartása. A Szovjetúnió Baromfitenyésztési Kutató Intézete a kolhozok baromfitenyésztőinek segítségével pontosan kidolgozta a baromfi mezőn való tartásának rendszerét. A baromfit kora tavasztól késő őszig vándorólakban a mezőn tartják. így felére, harmadára csökken a takarmányozási költség s emellett jólfejlett, erős, egészséges baromfit nevelnek. Mielőtt a baromfit a mezőre kivinnénk, hozzávetőlegesen meg kell állapítani az egyes parcellák igéynbevételének sorrendjét. A baromfitartásra alkalmas területek: a szérűskert, felszántott területek, a megerősödött, de szárba még nem szökkent gabonafélék tábálái, a herefélék területe, a gabonafélék tarlója, a már megerősödött kapásnövények területe, rétek, legelők, gyümölcsösök területe. Arra kell nagyon vigyázni, hogy a friss vetésekre vagy az érő gabonatáblára ne menjen a baromfi. Ezektől legalább háromszáz méterre kell a vándorólakat felállítani. A baromfit addig szabad tartani egyegv táblán, míg, az ottlevő gyommagvakat, elhullott egyéb magvakat, rovarokat össze nem szedegetik és a zöld füvet le nem legelik. Tíznaponkint a baromfiállomány egy részét le kell mérni és ha azt látjuk, hogy a fiatal állatok nem növekednek megfelelően, vagy .a kifejlett állatok súlya csökken, akkor a napi takarmányadagokat fel kell emelni. A gyengébb baromfikat, válogassuk ki és tartsuk külön csoportban, tápláljuk bőségesebben, hogy minél hamarabb feljavuljanak. Amint a parcellán található takarmányt a baromfi elfogyasztotta, a vándorólakat tovább kell vinni. Sík területen 60 méter távolságig a vándorólakat napközben is tovább vihetjük, mert a baromfi követni fogja- Ennél nagyobb távolságra azonban a baromfival együtt kell a vándorólat továbbvinni. A szállítás lassú lépésben történjen. Nagy gondot fordítsunk a ragadozók elleni védekezésre. Éjszakára a vándorólakat erősen zárjuk be, hogy ne tudjon bejutni patkány, görény, vagy egyéb ragadozó. A varjút, héját és egyéb ragadozómadarat puskával irtsuk. A ragadozók elleni védekezésben nagy segítségünkre lehetnek a jól Betanított házőrző ebek. A ludakat elsősorban legelőkön, a kacsákat pedig tavak, patakok, folyók közelében kell tartani. nek eredményeit. A szovjet biológusok szerint a tarlóhántás első feladata a talaj elgyomosodása elleni harc. Aratás után szántóföldjeinken a gyommagvak milliói hevernek szerte szét. Ha ezeket a magvakat a talaj felszínén hagyjuk, ezek nem csíráznak ki, hanem belekerülnek a későbbi szántásnál a talajba és ezáltal a talaj elgyomosodása állandóan fokozódik. A tarlóhántást legfeljebb öt centiméter mélyen végezzük, mert ha ennél mélyebben szántunk, akkor a kipergett gyommag legnagyobb része nem csírázik ki. Csak azok a gyommagvak kelnek ki, melyek a talajban már benn voltak. A legfontosabb, hogy a tarlóhántást az aratással egyidőben végezzük el, mert ezzel megőrizzük a talajban a nedvességet. Tudjuk, hogy a le nem aratott érett gabonának nincs szüksége vízre és egyúttal védelmezi a talajt a kiszáradástól. Ha nem szántjuk fel azonnal, a talaj összetapad, megköt. Ősszel aztán, ha száraz az időjárás a gazda nem tud szántani, mert a föld össze van tapadva és a szántás hantos marad. Ha a tarlóhántást idejében elvégeztük a talaj morzsalékos marad és mindig könnyű lesz a megmunkálása. A tarlóhántás további jelentősége a fejlődés időszakában levő állati kártevők elleni harc, melyeknek tojásai, álcái, bábjai, vagy kifejlődött egyedei vagy a tarlón, vagy a terméshulladékokon, vagy a kiszáradt gyomnövényeken, vagy a talaj felületi rétegeiben helyezkednek el. Ezek a rovarok óriási rrtenynyiségben fordulnak elő és a növénytermelésben rendkívül súlyos károkat okoznak. Ilyen kártevő állat például a hesseni légy. csíkos hátú búzalégy, a levéldarázs, búzabagolylepke, répaormányos, lucernabogár, stb. Hogy a szántást ne túl mélyen végezzük, azért ajánlatos csak tárcsázni. Ma már gépállomásaink az aratással -kapcsolatosan elvégzik a tarlóhántást is, még pedig úgy, hogy az önkötözőgépek után agregáttal hozzáerősítik a tárcsákat, sőt legtöbb helyen egyben elvégzik a másodvetéseket is. Védekezzünk a gyümölcs kártevői ellen A nyár első felében körtefáinkon gyakran észrevesszük, hogy a levelek kissé megduzzaudnak és vörösbarna, majd fekete színt öltenek és el is száradnak. A körtefának ezt a betegségét „Körtegubacsatkának“ nevezzük. A betegség úgy keletkezik, hogy a rendkívül parányi, fehéres színű, négylábú atkák a körtelevelek szövetei között élnek és ezek okozzák a levél pörsenésszerű megduzzadását. Vigyáznunk kell különösen a fiatal csemetéknél, hogy azoknak lombozatain el ne hatalmasodjon. A legjobb védekezési módszer, hogy a jelentkező fertőzött leveleket tépjük és elpusztítjuk. Szilvafalevél vörösfoltosság A foltok a levélen kerek alakúak és téglavörös színűek. Okozója gomba. A szilvaf&levél fonákéin az évszak 'előrehaladtával a vörös foltokon feketés tűszúrásnyi pontok keletkeznek, amelyek a gombaszervezet csíráit kifejlesztő termástokocskák kimeneti nyílásai. A fertőződés annál erősebb, minél nedvesebb az időjárás. Nedves időben, mivel a bordódé rézhatóanyagától kilyukacsoeodhatnak a szilvafák zsengébb és főleg a korona tetején lévő levelei, azért célszerű, nyári higítású mészkénlevet használni, a bordódé helyett. Poloskaszagú szilvadarázs kártételét kell gyanítani, ha dús kötődés után a fiatal szilva (ringló) gyümölcs nagy mennyiségben földre hull. A lehullott Szilván (ringlón) rovarrágástól pontszerű fekete lyukat látunk, felvágva pedig a mag helyén feketésfalú rágott üreg ásít. Az ilyen gyümölcsben az erősen poloskaszagú szilvadarázs lárvája túrkál. A tavasszal előbúvó szilvadarázs nősténye a szilvavirág csészéjének cimpájába rakja tojását. A kikelő lárvák a gyümölcs kezdeményébe furakodnak és azt teszik tönkre. A kártevő ellen eredményesen lehet védekezni a sziromhullás utáni harmadik napon alkalmazott 2 Százalékos kvassziaforgácsból készült permedével. Kvassziaforgács hiányában 1 százalékos lynocid permetezés is alkalmazható-Vessünk elegendőd zöldtrágyát Hogy az istálló trágya- hiányát pótolni tudjuk, gondoskodni kell elegendő zöldtrágya vetéséről. Azért az olyan földekbe, ahol nem tudjuk a trágyát biztosítani mindjárt az aratás után vessünk zöldtrágyát. Ehhez fontos, hogy a talaj megfelelő tápanyagkészlettel rendelkezzen. A főtermény, valamint a zöldtrágyázásra vetett növények műtrágyázása mindig jövedelmező lesz. Alkalmazzunk gyorsan ható műtrágyákat, a foszforsavtartalmúak közül a szuperfoszfátot, a kálitrágyák közül pedig a 40%-os kálisót. Végül a talaj és az éghajlati viszonyoknak megfelelő növényeket válaszszunk, amelyek tenyészidejűk alatt elegendő zöld anyagtömeget állítanak elő. Tarlónövényként nehéztalajokon válasszunk: borsót, lóbabot, bükkönyt, somkórót és csillagfürtöt. Ezeket rendszerint keverve vetjük. A keverékbe zabot, kukoricát, mustárt esetleg más pillangósvirágú növényt is adhatunk. Hektáronként 200—250 kg keveréket (kát. holdanként 120—150 kg-ot számítunk), aszerint, hogy kézzel vagy géppel vetjük-e. A keverék egyik receptje: egyharmadrész borsó zabbal, egyharmadrész takarmányborsó, egyharmadrész lóbab, csillagfürttel. A keverék megválasztása azonban attól is függ, milyen magvak állanak rendelkezésünkre és melyeket lehet beszerezni. A tarlóvetést úgy végezzük, hogy a tarlóhántás után a talajt elsimítjuk, kiszórjuk a szuperfoszfátot és a 40 kg kálisót, majd a zöldtrágyázásra szánt magot vetőgéppel, vagy kézzel elvetjük. A vetést úgy is végezhetjük, hogy a szántatlan tarlóra vetjük a magot és a műtrágyákat, azután a tálját megtárcsázzuk és könnyen átboronáljuk. A vetőmagmennyiség a zöldtrágyázásnál mindig 20—30%-nál több, mint a magtermesztésnél. A zöldtrágyázás sikere függ
