Szabad Földműves, 1950. július-december (1. évfolyam, 16-41. szám)
1950-10-22 / 32. szám
1950. október 22. úteJktdldkMím im Történelmi visszapillantás a magyar patQí.Jság helyzetére ' A JOBBÁGYSÁGTÓL - A FELSZABADÍTÁSIG A paraszt, mint a töldesúr darabszámra nyilvántc lőtt tulajdona — A száz évvel ezelőtt szerzett papirosjogok »Kommenció« a gazda kénye-kedve szerint — 14 év alatt több mint egymillió szegény paraszt hagyta el az országot 750.000 hektár három mágnás és három ^ pap kezén Ahhoz, hogy helyesen Ítélhessük meg a magyar mezőgazdasági munkásság helyzetét a jelenben, tudnunk kell azt is: hogyan, milyen viszonyok között élt a múltban s életkörülményeinek, társadalmi és gazdasági helyzetének milyen változásai révén jutott el idáig. Magyarországon a mezőgazdasági munkásság helyzete évszázadokon keresztül, egészen az ország 1945 tava, szán a Szovjet Hadsereg által történt hősies és önfeláldozó felszabadításáig, lényegében semmit sem változott. A hűbéri rendszer bukásáig, 1848 forradalmi szabadságharcáig, jobbágy volt, a földesúr darabszám nyilvántartott tulajdona, akit értékben és megbecsülésben még az állatok is megelőztékk. — „Minden fundus tartozik számba venni a hozzávaló földet, lovat, lábasjószágot, jobbágyot és annak házanépét.. — írja egy XVIII. századbeli helytartótanácsi rendelet, amely vagyonbevallásra és leltárkészítésre szólítja fel a nemeseket. A Martinovics-féle összeesküvés egyik vértanúhalált halt vezetője, Hajnóczi József, így ír: „Az országban 400.000 nemes és 5,000.000 rabszolga él__“ Az 1848 évi liberális forradalom, minthogy nem az ötmillió rabszolga forradalma volt, alig hozott változást a földmunkás parasztság életében. Megszüntette ugyan a jobbágyság intézményét, de nem tudta megszüntetni a jobbágyi állapotot. A paraszt csak papiros-jogekat kapott, földet nem, tehát továbbra is a birtokos osztály kiszolgáltatott zsákmánya maradt. A papiros-jogok nem védték meg a kizsákmányolástól, de csendőr-rendőr, börtön és nem ritkán akasztófa, egy szégyenteljes osztályuralomra épült igazságszolgáltatási és közigazgatási államapparátus védte meg elnyomóit — ő ellene. Nyomorúságos életformája semmiben sem különbözött a középkori életfor. máktól, vagy akár a kínai kuli, akár az indiai pária életformájától, Nyáron hajnali 3, télen 5 órakor kelt s dolgozott a mezei múnkák idején éjfélig, téli időben esti 9—10 óráig, családjával együtt. Táplálkozása siralmas volt s messzeföldön híressé vált „jóságáról“ az a földesur vagy gazda, akinek cselédje „legalább kenyérből ehetett eleget“. Amig megházasodott, az istálló volt állandó lakása, amikor családot alapított földből vagy vályogból vert padolatlan és ablaktalan zsellér-viskókba szorult be s egy-egy ilyen cselédházban 3—4 többgyermekes család zsúfolódott össze. Keresetének csak 15—20 százalékát kapta pénzben, a többit természetbeni járandóság formájában, a nép nyelvén „kommenció“vátorzult conventio-ban, aminek azonban semmi köze sem volt valamiféle egyezményhez, vagy megállapodáshoz, nagyságát és minőségét a cselédtartó gazda kénye-kedve szabta meg. Az Alföldön pl. a 10—15 éve egy helyben szolgáló és a legmagasabb cseléd-kategóriába tartozó úgynevezett öregbéres évi javadalmazása a következő volt: 20 pengő, (80 forint) készpénz, 10 q búza, 3 q árpa, 2 kocsi tuskó és 1‘'kocsi kukoricacsutka tüzelésre, 1 növendék malac, 1 hold kukoricaföld fele termése (ezt a földet természetesen „szabad“ idejében neki kellett megművelnie) és teljes ellátás, amit csak ő maga kapott, családja már nem. Milyen volt ez az ellátás? Reggel kenyér, egy fej vöröshagyma val, délben kenyér egy darab szalon nával, este kenyér egy tányér lebbencs-, paszuly-, vagy krumplilevessel. Húst csak minden nagyünnepen látotl a cseléd, néha vasárnap is, ha hullott a jószág; vajat, cukrot sohasem. A nehezen végzett rabszolgamunka természetesen megszabta társadalmi magatartását, a munkához, embertársaihoz, politikához, kultúrához való viszonyát is, A munkát büntetésnek tekintette s yígY fogta fel. hogy „arra Ítéltettünk, hogy a földet túrjuk Természete gyanakvó, zárkózott volt. A politikát úri huncutságnak tartotta. Nem voltak eszményei es képzetei egy, az övénél jobb és rendezettebb világról; fejlődése messze elmaradt a többi osztályától. Tömegeit szabadon pusztították a népbetegségek. Arra, hogy ebből az életformából kiemelkedjék, alig volt lehetősége. Ritkaságnak számított, ha egy cselédgyermekből gyári munkás, vagy iparos lehetett és csodának, ha szegény falusi néptanító válhatott belőle. Sivár helyzetéből, emberinek semmikép nem nevezhető állapotából a menekülésnek csak egyetlen lehetős ' ;e volt: a kivándorlás. Tizennégy esztendő alatt, 1899-től 1913-ig, 1,195.250 szegényparaszt vándorolt ki Magyarországról. A földtelen földműn’ elkeseredése a múlt század utolsn éveiben aratósztrájkokban, véres helyi zendülésekben robbant ki. Ezek a megmozdulások balul végződtek. A szervezetlen, forradalmi tradíciók nélküli parasztömegek mellől ír: A Jugoszláviában élő dolgozó parasztok nyomora nem újkeletű. Nyomorúságokról már abban az időben is sok szó esett mikor még átjárhattak hozzájuk a magyarországi kettős birtokosok. A megegyezés szerint a határátlépési-igazolvány csudán arra jogosította a kettős birtokosökat, hogy a földjeikre járjanak át, de nem azért rokon a rokon, hogyha már odaát van, a sógort; vagy a testvért meg ne látogassa. így esett tehát, hogy két dolgozó magyar paraszt beült a kocsmába Baranyavárott és az ebédjéhez egy liter bort kért ki. Ebédjük kenyérből, szalonnából és friss hagymából állott, szóval a dolgozó parasztember mindennapi úti elemózsiájából. S mégis, mi történt, mikor a szerény ebédet 'előszedték a tarisznyából? A kocsmán, mint mondani szokás, „lélek szállott körösztül“, vagyis olyan csend lett, hogy a víz csepegését is meg lehetett hallani. Minden szem a két magyar asztalára meredt s egy asszony bátortalanul megkérdezte: — Ugy-e, maguk magyarok? — Honnan tudja? — kérdezték a mi embereink. — Mert fehér a kenyerük. Ha nem sajnálják, vágjanak a kislányomnak egy szeletkét. S már futott, menekült is ez asszony, mert a kocsmázók közül kivált egy UDB-pribék és az asszony vállára tette a kezét. Szóval már akkoriban is ott tanyálott a gond a Jugoszláviában élő dolgozó parasztok házatáján, de akinek földje volt, az mégis csak eltengődött valahogy, ha máson nem, hát kukoricamáién. KUKORICA JÄNOS MÉG MINDIG NÁLUNK LAKIK“ Azóta alig másfél esztendő telt el s mint azt a véletlenül Magyarországra átjövő hű ek és levelek tanúsítják/ nemhián- ott a vezetésre képes ipari munkáso. „ály, ritkán kínálkozó polgári szövetségesei pedig nyomban cserbenhagy J’k és ellene fordultak, ha azt vették > ~e, hogy a paraszti rebellió szociális j-orradalomba csap át és földre- • formot követel. Ezek a tragikus akciók rendszerint vérbe fulladtak, és a mezőgazdasági munkásság helyzete rosszabb lett, mint volt. Nem javítottak sorsán az utolsó évtizedek történelmi eseményei sem. Az 1914—18 évi világháború, az utána következő Horthy-rendszér, a fasizmus-nácizmus kora, ha előidéztek is bizonyos politikai és társadalmi változásokat, ezek a szegényparasztság számára nem jelentettek egyebet a kapitalista termelési rend cégtáblájának kicserélésénél. Az ország több, mint 16 millió kát. (9 millió hektár) megművelhető földjéből 4,360.622 hat. holö (2,485.555 hektár) volt a nagybirtok Jobb, mint 300 olyan mammutbirtok terpeszkedett el, amelynek területe meghaladta a 3.000 kát. holdat (2.000 hektárt). A birtoknagyság szerint összeállított „rangsoraiban ilyen adatokat találunk: Esterházy-csaíád 516.000 hold (294.000 hektár), Schönborn grófi család 241.000 hold (137.000 hektár), Coburg hercegi család 232.000 hold (132.200 hektár), a nagyváradi róm. kát. püscsak a fehér kenyér, de a bab és a kukorica is olyan ritka lesz Jugoszláviában, hogy „orvosságért se lehet hozzájutni“. Micsoda keserűség, micsoda akasztófa-humor csap ki az ilyen képletes, célzásokra burkolódzó levelekből: „ — A Kukorica János (értsd kukoricamáié) még mindig nálunk lakik, velünk is alszik, csak éppen a felruházására nincs gondunk. A Fehér Pista bácsi pedig (értsd búzakenyér) esztendeje múlt karácsonykor volt csak nálunk“. EGY TÜ: KÉT PÄR CSIRKE ' Igen, Bácska-Bánát s >a Baranyaháromszög hajdan oly gazdag, bőven termő vidékén az öt-hatesztendős kisgyerekek nem tudják, mi a búzakenyér, s a kukorica is olyan kincs a szemükben, hogy utcára szaladnak vele, ha a háznál véletlenül előkerül. Egy jugoszláv magyar igy írt hozzátartozóinak: „A lisztesládára nincs szükség, de még a liszteszacskóra sem. A tyúkketrecet is akár föltüzelhetjük. Eddig aki/mek földje volt, csak elvolt valahogy, de most már nincs mentség. El kell pusztulni magyarnak, szerbnek egyaránt. A ruhánk leszakadt, a stafirunglepedőt szabtuk el gatyának. Küldjétek tűt kedves testvérem, mert az nincs, két pár csirkéért vesztegetik. Most úgy ruházkodunk, hogy lyukat vágunk az ingre és kenderkóccal kötözzük magunkra. Már egész elhágy az eszem. Ha így mén tovább, be kell kormoznunk magunkat, hogy a meztelenség miatt ne szégyenkezzünk“. A megrázó levelekből az derül ki, hogy ami Tito vasjárom alatt nyögő országában folyik, nem más, mint a dolgozó parasztság intézményes kifosztása és tönkretétele. A föld terem, csakúgy, mint máskor, de a föld termése nem azt illeti, aki megdolgozott érte. A dolgozó parasztokat elhajtják munkára s emiatt gazos marad a krumpli) kukopökség Magyarországon fekvő birtokai 189.000 hold (108.000 hektár), az Esztergomi Főkáptalan 70.000 hob (40.000 hektár), a Szt. Benedekrend pannonhalm apátsága 67.000 hold (38.000 he, stb. Egy millió és háromszázezer L . (750.000 hektár) volt három mágnás és három főpap kezén. Ugyanakkor 664.263 kisparaszt 1—5 holdas (1/2—3 hektáros) nadrágszíjparcellákon. kínlódott, 776.487 családnak volt 1 holdnál (1/2 hektárnál) kisebb „birtoka“ és 611.000 mezőgazdasági proletárnak még egy talpalatnyi föld sem jutott. A földbirtok megoszlásával kapcsolatban még egy fontos körülményt kell megemlítenünk: az úgynevezett hitbizományi törvényt. Magyarország megművelhető földterületének 34.6 százalékos hitbizomány, tehát korlátozott forgalmú kötött birtok^ volt, amely akkor sem cserélhetett gazdát, ha az anyagi feltételek egyébként ezt lehetővé tették volna. A magyar mezőgazdasági proletariátus felszabadulása csak a második világháború végén következett be, a magyar paraszt évszázadokig egyazon formába merevedett életviszonyait csak a Szovjet Hadsereg katonai győzelme, ezt követően pedig a magyar kommunisták által vezetett és a dolgozó nép felemelkedéséért vívott harc tudta megváltoztatni. Az 1945 évi földosztással vette kezdetét az a fejlődési folyamat, amely földet, kenyeret és szabadságot biztosított a dolgozó parasztoknak, a Horthyidők legszegényebb koldusainak s ma már a mezőgazdaság szocialista átrendezésének, az egyre szaporodó társas gazdálkodású termelőszövetkezetek kiépítésének szakaszánál tart. rica, hagyma, szabotázs címén azonnal megvonják a dekára mért kukoricafejadagot. Ami pedig a sok hűhóval beharangozott szövetkezeti mozgalmat illeti, álljon itt egy 82 éves öreg dolgozó paraszt levele: „Ha így megy nálunk, nem lesz semmink. Most már benn vagyunk a zadrügába (szövetkezet), a fél falu a másik fele még nem akar bemenni. De utóbb is, ha így marad a helyzet, muszáj bemenni, mert úgy megterhelik, hogy belepusztul. Tönkreteszik mind a szerbjét, mind a magyarját, csak a gazdagjának nem esik baja. Még ilyet nem értem, pedig már a 82- ik évet töltöm be. Dolgozni nem hagynak, olyanok leszünk, mint a koldosuk. Kiszakadunk a ruhából, lábbeliből, nem lesz semmink télre, amit fölhúzzon az ember“. Mi derül ki ezekből a keserű sorokból? Az, hogy meggyőzés-helyett kényszerrel terelik be a szövetkezetnek csúfolt kényszermunka-telepekre a dolgozó parasztot, csak éppen a kulákhoz nem nyúlnak. Sőt! Annak a hajaszála se görbül meg, első ember lesz a szövetkezetben, hisz minde^kulák Tito elsőszámú támasza és szövetségese falun. KÉNYSZERMUNKA , ÉS FOSZTOGATÁS A dolgozó parasztság intézményes tönkretételének másik formája a rekvirálás és a munkatábor. Azt írják egy falucskából: „Tegnap még 57 marhánk volt, ma reggelre csak 9 maradt, elvitték éjjel a fekete zsiványok“. A kifosztott falvakban télire csupán az asszonyok maradnak, a férfiakat vagy a börtönbe viszik, mert nem tudják kifizetni az adót, vagy messze le, az albán határszélre erdőt irtani. A szokatlan munka, meg az embertelen életkörülmények következtében sokan nem térnek vissza s a hozzátartozók csak ilyen leveleket kapnak: „A János testvérünket, meg a Ferit agyoncsapta a rönk. Ott temették el őket a határszélen. Sírt nem ástak nekik, mert ott csak szikla van, meg szikla. Egy barlangi lyukat omlasztottak t rá szegényekre. Bizony kedves sógorom és Róza húgom, égre kiállt a mi nyomorúságunk, csak azt nem tudjuk, meddig kelj még szenvedni“. ^ Jugoszláviai parasztok levelei az égrekiáltó nyomorról Az öt-hatéves gyerekek nem tudják mi a búzakenyér — Sok helyen szeptember végén is lábon állt a termés Erdőirtásra viszik el a kifosztott falvak férfilakosságát Ä Jugoszláviával szomszédos országok parasztjai, akik versenyben végzik az őszi szántás-vetési munkálatokat, mostanában gyakran néznek át fejcsóválva Tito börtön-országába. Mert mióta világ a világ, olyant még nem láttak, hogy szeptember végén, október elejéna termés még lábon állna. Mi az oka, hogy míg a népi demokratikus országokban egyre nagyobb tömegeket mozgat és vonz a szövetkezeti gazdálkodás, s az őszi munkák versenyben folynak, Jugoszláviában lábon pusztul az élet? Erre a kérdésre az alábbi cikk ad választ. A cikket a budapesti „Szabad Föld“ c. hetilap a Jugoszláviától Magyarországra érkező levelek bizonyítékai alapján állította össze. A magyarországi lap így \
