Vojnich Oszkár: Hogyan vadásszunk veszélyes vadra. Idézet híres vadászok könyveiből / Budapest, Singer és Wolfner, 1914. / Sz.Zs. 1328

Második fejezet

66 lottern, de olyan nagynak tiint föl előttem a pusztítás,, hogy ilyen érzést a legnagyobb tömeglövés után se éreztem soha. Azóta jobban megismertem az elefántot, két hónapon át figyeltem Assamban (India) az emberi szolgálatban hasznos óriás állatokat és nem tudom fölfogni, miként találhat vadász örömet az elefántöldöklésben. Egy alkalommal sziklás hasadékban bambusz sűrűségbe vezetett egy csorda elefánt friss csapása. A bambusznád össze-vissza volt törve, alagutakat vájt ki benne a nagy vad. Nem jó hely ez összetalálkozni a szembe legelő csordával. Rossz szelünk volt, megszimatoltak, elnyikkantotta magát egy borjú, vagy tehén és menekedtek. Sietve követtük a nyomokat. A bambuszsürüből alacsony, egyedül álló hegyoldalra esett tekintetünk. Kétoldalt a hegyen két csoportban lépdeltek olyan könnyen és olyan gyorsan, hogy ezeket ugyan be nem éri vadász. A közelebb eső csorda a hegygerincen egy pillanatra megállt, habár látni való volt, hogy tehenek a borjaikkal, de a vadászember remél, hogy talán mégis lehet köztük bika. Mire fölérkeztem - shikarimmal a gerincre, a csorda már lent járt a túlsó völgyben. De nemcsak ez a csorda, még három nagy társaságot láttunk és egy hatalmas, egyedül járó bikát. Füleikkel legyezve magukat, lakmároztak a lombokon és hűsöltek. Ezt kell követni, mutogatta jelekkel Aganez az egyes bikára. Eszembe jutott minden érdekes kaland, amit az egyedüljáró, haragos elefántbikákról (rogue) olvastam. Milyen szép is lett volna ilyen trófeára szert tenni. De a nagy fáradságnak az lett a vége, hogy haza tértünk este a táborba, egy látványos nap emlékével, de olyan kimerülten, amint ezt csak eredménytelen napok után érezhetjük. . Napok múlva, amikor már hazatérőben voltam Gondokoró felé s már megvolt az elefánt-bikám, találkoztam egy francia és egy angol vadász karavánjával. A franciát pár nappal ezelőtt ugyanezen hegyvidéken, ahol az egye-