Vojnich Oszkár: A kelet-indiai szigetcsoporton. Uti jegyzetek képekkel / Budapest, Singer és Wolfner, 1913. / Sz.Zs. 1334

VI. Fejezet. Sumatra

211 lalja el, túl rajta lalangfű és őserdő következik, az út másik felén terem a takarmány, itt patak határolja a drótkerítéssel körülvett szérűskertet. A zöldséges kertet részben tüskös drót, részben élő sövény és bambuszkerítés védi. A környék őserdejében lakozó elefántok egy idő óta rákaptak a zöldséges kertre; éjjelenként jönnek és különösen a tengerit falatozzák be, szárastól, csutkástól. 28-án szemlét tartva a helyszínén, meggyőződtem a hír valóságáról. Előttevaló éjjel is ott jártak, lelegelték, letaposták a tengeri jó részét, eldöntöttek pár papája-gyümölcsfát (a karvastagságú papája-fa puha mint a bodza, ember is feldöntheti) a gyümölcs kedvéért; amint a nyomok mutatták, a domb felől jöttek és átsétálva a bambuszkerítésen, végzett munka után, az úton és a folyón keresztül, a túloldali őserdőkbe vonultak vissza. A kruéng-szeumpói őrség (40 ember és altisztek) igen veszélyes állatnak tartja az elefántot; de éjjel nem is tanácsos a kis öbű katonai fegyverrel szembeállni az óriásokkal, így nem zavarták meg eddig a legelésző állatokat. Ennek köszönhetem a sikert: az elefántok, amidőn megérkeztem a 470-es corditeokkal és vetitő villanylámpásommal, már otthonosan érezhették magukat Kroeéng Seumpónál. 28-án este hiába vártunk az elefántokra; amíg a holdvilág fennjárt, nem mutatkoztak, de később ott voltak ketten, amint azt 29-én a nyomaikról megítélhettem és pedig az egyiknek nagy kerek első lábnyoma és hosszúkás hátsó nyomai elárulták, hogy bika. 29-én este, mint 28-án három altiszt jött ki velem, hogy az esetleges dzsahat támadásra sortűzzel felelhessünk, de azt kikötöttem és az Ígéretüket vettem, hogy elefántra nem lőnek. 14*