Ukermann Aladár: Buksy uram életrajza. Vadászati elbeszélés / Pest, Lauffer, 1871. / Sz.Zs. 1437

I. RÉSZ

51 Sokáig álltam megfeszített figyelemmel, a nélkül, liogy valamely vad puskám elé került volna. Már elcsendesült a hajtók zaja és én boszankodva eresztém le fegyverem sárkányát, hivén, hogy már vége a vadászatnak, midőn egy nyul rohant felém, egy hajtó által üldöztetve, ki magasba emelt bankosával szaladt utánna. Én nem lőhettem, mert a nyúl és a hajtó egy irányban voltak; mi tevő legyek? Azt világért sem tűrtem volna, hogy a hajtó üsse agyon, s a babért elragadja orrom elől; ugyanazért, midőn a nyul már oly közel jött, hogy fegyverem csővével elérhettem, egyszerre a nyúlra vetém magamat, s testemmel a földre nyomtam. De ez elmés találékonyságnak nem volt kiváut eredménye, mert a nyul lábaim alá jutván, kiszabadult, én pedig fejemmel a rózsabokrok közé estem, melynek tövisei rutul összekarczolták arczomat, s oly nagy fájdalmat okoztak, hogy egy hétig kelle az ágyat őriznem. E siralmas történet van ábrázolva a harmadik gombon. Éljen sokáig a hires nyul vadász! zúgott fel a társaság e kaland elbeszélésének befejeztével, s Buksi urammal mindenki tetszésének jeléül poharat koczintott. Miután beesteledett, a társaság szétoszlott, s azon vendégek, kik közelébb laktak, akkor mindjárt kocsira ülvén, haza mentek, a távolabb lakók pedig a vendégszerető gróf házában találtak éjjeli szállást. Másnap reggel Buksi uram szinte beakart fogatni, s haza menni, de a gróf még hallani sem akart az elutazás felől, s kéré őt hogy legalább egy hétig még nála időznék, mely szives felszólításnak Buksi uram örömest engedett, és maradt. 2*