Ukermann Aladár: Buksy uram életrajza. Vadászati elbeszélés / Pest, Lauffer, 1871. / Sz.Zs. 1437

III. RÉSZ

160 „Ön, segéd ur szinte velünk fog jönni" parancsold az igazgató. ,,A mint kivánja Nagyságod" válaszold amaz. Miután a társaság ellátta magát lámpákkal, azonnal útnak indult. A háziasszony is szeretett volna menni, de a gróf nem engedte. Az idő már éjfélen tul járt; a vendégek legnagyobb része lefeküdt és jóizüen horkolt. A főerdészi segéd kénytelen kelletlen kalauzul szolgált. Bár kellemetlen volt a helyzet reá nézve, mindazonáltal ravasz elméje képes vala annak jó oldalát a maga részére kizsákmányolni. Oda törekedett, hogy minél később érjenek a leshelyre. „Messze van-e még a szarvashegy? kérdé tőle az igazgató. „Messze ugyan nincsen" válaszólá a kérdezett, — „hanem az ut, mely oda vezet kissé kellemetlen." „Nem tesz semmit, mondá az igazgató — ha Buksi uram képes volt rajta járni, — mi is megküzdhetünk annak nehézségeivel." Valóban az ut, melyen haladtak, ugy szólván áthatlan volt. — Hol hóval telt árkokba pottyant az egész társaság, s rendkívüli sok időt vett igénybe, inig* azokból kivergődtek; hol oly sűrűségbe jutottak, hogy alig tudtak mozogni s a tövises ágak véresre karczolák a keresőket. Még fél uton sem voltak, midőn a zivatar borzasztó erővel kitört. A csapatot épen egy bokros téren érte utói a fergeteg s egyszerre oly sötét lett, hogy egy arasznyi távolságra sem láthattak. A dühöngő orkán ezeréves tölgyeket szakitott ki gyökerestül együtt közelükben. Szerencsétlenségükre a szél a lámpák világát mind kioltotta, hiába igyekeztek azokat ismét meggyújtani. Mi maradt tehát más hátra, mint azon helyen várakozni, mig a zivatar kissé lecsillapult. De ez perczenkint növekedett s a havat szemeik közé futta. Hozzá járult a csikorgó hidegség, mely az egész társaság tagjait megmereszté.