Tanos Pál: Az erdő világa / Budapest, Singer és Wolfner, 1895. / Sz.Zs. 1481
Szarvas-cserkészet
láztól, a mely a szarvasnak csak hallatára is elfogta őket. — Csak az a láz ne támadna azokban az urakban, vagy csak nekem volna szabad lőnöm! — tette hozzá nagyot sóhajtva. Egy osztagvonalhoz értünk a hegy tövén, a melynek fönsikján a világ legszebb zenéje hangzott szüntelen. Jobbról-balról minduntalan elbőditette magát egy szarvas, a melynek szavára, hol ide, hol oda rohanva, rekedt ordítással válaszolt a térség ura, az a hatalmas vén bika, mely féltvén a maga előtt terelt háremet, bőszülten hivta ki harczra a nálánál gyengébb vágytársakat. Jaj annak, a mely helyt állott neki. Mert a mély csendben lehallatszik hozzánk az imént kezdődött páros viadal. Mint az aczél, oly tisztán csattognak az összeütközött agancsok; egy-egy mély bődülés, hosszabb csend és csakhamar reá újra az agancsok csattogása . . . Ezt a vak harczot kell kihasználnom, ha a kínálkozó jó szerencsét elszalasztani nem akarom. Könnyen lehet, hogy mind a két bikát leteríthetem. Nem megyek, hanem futok föl a hegynek. Mi az most nekem ? Nem fáradság, hanem gyönyör, mely minden érzékemet fogva tartja. De a tüdő fölmondja a szolgálatot; egyszer csak elfuladok egészen s meg kell kapaszkodnom, hogy el ne essem; mellem zihál, a sziv zakatol, az erek mintha szét akarnának pattanni és elsötétedik előttem a világ . . . Jó egy pár perez telik bele, mire újra magamhoz térek és -folytathatom nagy lassan az utamat. De e közben elmúlt odafönn az a háború is; a gyöngébb bika megfutott s csak az a hatalmas hallatja még az ő diadalorditását.