Tanos Pál: Az erdő világa / Budapest, Singer és Wolfner, 1895. / Sz.Zs. 1481

A „faliczita"

66 oda kölcsön, a kinek odaadni éppen akarja. Kinek mi köze hozzá? — Becsukatom a vén gazembert — okoskodott az erdész. — Jaj, az Isten áldja meg, mit gondol, csak nem akarja az öreget minden héten, pár napon át velünk etetni ? Hagyjon nekünk békét! — könyörgött a megijedt járásbiró. — Panaszt teszek az uraságnál; tegyen az valamit a bíróságnál, vagy akár az igazságügyminiszternél, de nem tűröm, hogy ez a vén gazember én rajtam is kifogjon. — Hát, hiszen szép az a buzgóság, kedves fiatal barátom — mondja az uraság — hanem itt nem alkalmazza azt jó helyen. Nem tesz az a vén ember valami észrevehető kárt, ha egy pár köteg tüskét szed, vagy néhány kordé fát visz el. Csak nézze el ezt, mert ha zaklatja, akkor még utóbb valami nagy kárt tesz nekünk. A gazdatisztek már most is félnek, hogy az a vén gonosztevő felgyújtja valamely majorunkat. — De kérem . . . — Mondom, csak hagyja békével azt az embert; inkább a bizonyos piczike kár, mint a lehető nagy baj. És az öreg fakukacz azóta ismét békével szedi a szép boronatüskét és nyugodtan fürészelgeti ki a fák koronáiból a neki alkalmasaknak látszó ágakat. Az a buzgóságában meglankadt erdész pedig arra ügyel most már, hogy ő ne találkozzék vele valahogy véletlenül.