Tanos Pál: Az erdő világa / Budapest, Singer és Wolfner, 1895. / Sz.Zs. 1481

Erdőégés

r— 31 — se találjon itt már táplálékot. Egész erővel, szaporán lásson hozzá mindenki, nehogy idő előtt lepjen itt és kényszeritsen bennünket menekülésre a vész, mert akkor sok. sok holdat kellene újra feláldoznunk. És az a sok áldásos emberkéz neki esett annak a nagy dolognak; csattogtak a fejszék, ropogtak a ledülő fák, kopogtak a kapák. És felettük rémesen zúgott a lángok moraja, mind közelebb és közelebb ; le-lecsapott közéjük a fojtó füst és szorongatta őket a mind nagyobbá váló hőség; az a kétségbeesett erdész ideszaladt, oda futott s biztatta, sarkalta a verejtékben uszó embereket. Széles paszta volt már ledöntve végig azon a hosszú vonalon ; a száraz fü, leveles és gaz, mind el volt már takarítva, mikor a lángok előcsaptak és mindenkit menekülésre kényszeritettek. De azért a terv sikerült; a hihetetlenül megfeszített emberi munkát megsegítette az Isten is: a tüz be volt kerítve, el volt zárva. Vége szakadt itt a vésznek. De milyen áron! Sivataggá, siralmas temetővé változott az a sok száz holdnyi terület, a melyen elégett minden: a tengernyi értéket képviselt fák, az ott lepett vadak, a madarak, a férgek; az a sok, sok élet elpusztult mind — egy kis szikra miatt . . . És az az ember, ki azt a kis hamvadó taplódarabot leejtette, talán tudomással se birt arról, hogy ezt a nagy szerencsétlenséget az ő gondatlansága okozta! . . .