Tanos Pál: Az erdő világa / Budapest, Singer és Wolfner, 1895. / Sz.Zs. 1481

Harmincz év múlva

— 217 — Hogy ne szálltam volna hát ki ? Egy éles fütty és a vonat elindult, elment nélkülem. És én, kis málhámat a szolgálatkész vasúti portás gondjaira bizván, megindultam az én tatai emlékeim után. Rászántam a napot, hogy látogatást teszek mindenütt. Igen, mindenütt; de nem az embereknél, hanem a tárgyaknál. A legközelebb fekvő agostyáni-utcza volt az első czél. Az egyik soron ott áll az a ház, mely valamikor nagyapámé volt s az utcza másik felén az, mely, nem oly régen még, apámé, „a mienk" vala. Idegen embereké most mindegyik, kik idegenül néztek reám, mikor mindegyik ház kis ajtaján betekintettem azokra az udvarokra, a melyeken annakelőtte a nekem oly kedves emberek tanyáztak. Némán, minden kérdés nélkül, ismeretlenül mentem emléktől emlékhez s meghatva léptem be a felséges helyen trónoló gimnázium csarnokába, éppen az előadások alatt. Nem változott semmi; csak a küszöb kopottabb és — no igen: más tanárok és más diákok gyötrődnek most azokban a termekben, a hol valaha az öreg Dezső „skutikája" alatt én is gyötrődtem. Utoljára hagytam az „angol kert"-et, a honnan délutáni pihenés után a tóvárosi „nagy vendéglő"-be akartam visszatérni éjjeli szállásra. Csakhogy nem lehetett! A kert széléről megláttam ismét az Öregkovácsot. Leültem az árokpartra és elmerengtem a multakon. Emlék emléket követett és egyik gondolat a másikat teremtette s csakhamar tisztában voltam azzal,