Tanos Pál: Az erdő világa / Budapest, Singer és Wolfner, 1895. / Sz.Zs. 1481

Megfagyva

- 307 — kérése, könyörgése, hogy ne menjen, csak ma ne menjen! Elindult arra a borzalmas nagy útra, neki a hegyeknek! Nagy sietségében nem is érezte a hideget s ezért útközben el is tért attól a szándékától, hogy fölkeresi Imrét. Minek is tenné? Könnyebben meg hamarább megfordul ő maga, mint az a szegény sánta legény. Már sötétedni kezdett, mikor meglátta a nagy kolostort, a melynek segélyeért igyekezett s a hó is el kezdett szállingózni, mire kiért az erdőből. A tisztelendő páter összecsapta a kezét ijedtében, mikor a jól ismert leány nála beköszöntött. — Ne menj ma vissza, leányom; megsötétedel az erdőn, hideg van nagyon, a hó mind jobban nekiered, eltévedhetsz, a vadak megtámadhatnak, vagy akármi más baj érhet; nem eresztlek ma vissza, maradj te csak itt az éjjelre, a fehércselédek közt meghálhatsz, aztán holnap hajnalban mehetsz Isten nevében. — Köszönöm, tisztelendő uram, de nem maradhatok, okvetlenül vissza kell mennem. Apámuramat alva hagytam magára, pedig rosszul van nagyon s ezért is otthon kell lennem mielőbb ezzel a jó orvossággal. Aztán nem félek én se hidegtől, se melegtől, sem embertől, sem állattól; attól meg éppen nem tartok, hogy én tévedjek el, a ki minden bokrot, minden kis ösvényt jól ismerek. Sietek én haza. És ment, sietve, ismét neki az erdőnek, mely mintha kísértetiesen hívogatta volna. A hó ekkor már sürüen esett s a félelmetesen zugó szél élesen vágta megfagyott szilánkjait a